Arsenal–PSG
A tizenhat év után elődöntőbe jutott Arsenalnak idegenben kellett volna egygólos hátrányt ledolgoznia, hisz az Emiratesben az odavágón Ousmane Dembélé korai lövésével a PSG szerzett egygólos előnyt.
A múlt heti, taktikailag is rendkívül magas színvonalú összecsapásról mi is megírtuk, mennyire sokféleképpen lehet értelmezni, s hogy a párizsiak sokkal dinamikusabban érvényesítették saját elmozgó játékukat, mint Mikel Arteta csapata.
A visszavágó első perceit ennek megfelelően határozottan kezdte az Arsenal, s szerették volna Luis Enrique csapatát minél mélyebben a saját kapuja elé tolni, hogy labdavesztés esetén is azonnal visszatámadhassanak, hullámokban veszélyeztetve a hazaiak kapuját.
Ahogy az odavágón, úgy hátrányban most is többször előfordult, hogy Raya kapus hosszú labdákkal gyorsította fel a játékot, ezzel zárójelbe téve a hátulról való építkezést. Most is gyakran előfordult, hogy a labdakihozatal kezdetén a fiatal balhátvéd Lewis-Skelly mozgott be középre a sérülésből visszatérő védekező középpályás Partey mellé. Elöl pedig ezúttal Trossard helyett a Real ellen már fényesen bevált Mikel Merino kapott helyet afféle hamis kilencesként.
Az Arsenal nagyon dominánsan kezdte a meccset: az első tíz percben öt lövésük is volt az Ágyúsoknak. Ebből azonban csak az első, Declan Rice beadás utáni fejese érkezett akcióból, a többi mind nagy bedobást vagy szögletet követően.
Mikel Arteta, Pep Guardiola tanítványaként elsősorban a mérkőzés kontrollálására helyezi a hangsúlyt, a labdabirtoklás ennek csak az eszköze. Ezért kellett a mérkőzés elején az ellenfelet nagyon mélyen beszorítani. Így kevés lesz az ellenfél játékosai között támadható szabad terület, ugyanakkor – elvileg– lekontrázni is nehezebb őket.
Az Arsenal tehát nemigen tudott akcióból helyzeteket kialakítani, a rögzített helyzetekben pedig – terület és dinamika híján – az érkezők egyéni minőségeiben bízhatott. Frappánsan úgy is fogalmazhatnánk, hogy az Arsenal ilyenkor mintha NFL-mérkőzést játszana: olykor még a mezőnyszituációkból is rögzített helyzetet igyekeznek kreálni, a játékosokat előre megtervezett egyéni fölénybe (az amerikai labdasportokban ezt mismatch kifejezéssel illetik). Ennek azonban megvannak a korlátjai: az amerikai futballban minden támadás rögzített helyzetből indul, és néhány másodpercig tart. Egy ilyen labdajáték sémákkal tehát jól szabályozható, a hagyományos futballmeccs nagy része azonban nem ilyen.
Természetesen a felállt fal elleni játékra is volt elképzelése Artetáéknak, ám a kivitelezés nem sikerült igazán jól. Az Arsenal játékában az elmúlt évekhez képest egyre több elmozgást találunk, és most is gyakran megfigyelhettük, hogy a két szélső, Saka és Martinelli befelé cselez, miközben a szélső hátvédjük kettő az egy ellen mögé kerülést hajt végre. Ám ezek a mozgások ritkán történtek a megfelelő ritmusban, gyakran előfordult, hogy a szélső védő nem a megfelelő ritmusban, vagy egyáltalán nem kapta a labdát.
A két párizsi szélső, Barcola és Kvarachelia így elég időt kapott ahhoz, hogy visszazárjon, a saját tizenhatosa előtt a PSG áthatolhatatlan 4-1-4-1-es mély blokkot formált. Hiába volt tehát meg az elmozgás, ha maga a támadójáték túlságosan is türelmes volt. Ha a londoniak egy-két ütemmel előbb törték volna át az ellenfél védekezését, valamivel sebezhetőbbek lettek volna a labdavesztéssel szemben, ám valószínűleg több helyzetet alakíthattak volna ki. Merino visszalépéseivel, és a két szélső, vagy Ödegaard bemozgásával a középhátvédek nem lettek volna átjátszhatatlanok.
Hiába működött ugyanis jól az Arsenal letámadása, hiába nem tudott a PSG az ellenfél térfelén labdával berendezkedni (az első félidőben mindössze 52 sikeres passz az ellenfél térfelén!), a minőség ezúttal is legyőzte a mennyiséget. Egyrészt a PSG sem feltétlenül erőltette a rövid passzos építkezést (előnyben miért is tették volna?), másrészt az Arsenal letámadása is viszonylag jól működött. A középcsatár Merino ezúttal belülről kifelé szorította a labdás középhátvédet, elzárva az utat a társa felé. A labdásra ezután leggyakrabban Ödegaard lépett ki a második ütemben, míg a többiek szokás szerint embert fogtak. A múlt héten már szó volt róla, hogy Luis Enrique játékosai a labdakihozatal kezdetén (is) rengeteg elmozgással futballoznak, ami folyamatos reagálásra készteti a letámadó ellenfelet, s a hagyományos, sémákra épülő védekezési logika nem jól működik ellene.
Most azonban az Arsenal játékosai sokkal jobban reagáltak, ráadásul a középpályára visszatérő Partey is nagy segítségükre volt, aki sokkal jobban elbánt a Neves–Ruíz párossal, mint az odavágón hátrébb vezényelt Merino. Elöl pedig a Dembélé hiányában középre vezényelt Doué, a kezdőbe kerülő Barcola, baloldalt pedig Kvarachelia mozogtak sokat, a két szélső védő közül inkább Hakimi segítette többet a támadásokat. A PSG ezekben a szituációkban megkockáztatta a labdakihozatalt, és jól járt vele: ha a középpályán vesztik el a labdát, a visszalépő védelem még vissza tud zárni, ha átjátsszák az ellenfél letámadását, akkor lendületből mehetnek a félpályára feltolt védelem mögé. A kevés számú, dinamikus helyzet pedig mindig veszélyesebb, mint a sok statikus, receptről az elmúlt évekből a Real Madridnál érdemes érdeklődni.
Arteta meccstervének legnagyobb tragédiája, hogy az ellenfél kapuja előtti kontrollal épp csak a kontrákat nem sikerült megakadályozni. A felfutó szélső védők mögötti területen a három támadó és a második hullámban csatlakozó Neves és Ruíz kedvére futotta szét a Kiwior és Saliba mellett megnyílt folyosókat, s előbb Kvarachelia kapufája, majd Barcola óriási elönzőzött helyzete mutatta, hogy kevés húzásból is mennyivel veszélyesebbek a hazaiak.
A gól végül egy rögzített szituációból jött, ahol egy beívelt szabadrúgás után a kipattanót Fabián Ruíz találta el tökéletesen. A második félidő nagy része az elsőhöz hasonló dinamikát hozott. Gólt ismét a PSG szerzett: a félpályáról kimozduló PSG-védekezés megszerzett egy eladott labdát, a felfutó jobbhátvéd Hakimi pedig a balösszekötő helyéről talált be. Hiába védte ki Raya Vitinha büntetőjét néhány perccel előbb, ez sem volt elég.
Az Arsenal játéka csak akkor változott érdemben, amikor már késő volt. Ekkor is főként a hosszú labdákra építettek, de már nem az ellenfél tizenhatosára beívelgetve, hanem támadóikat az ellenfél térfelének csak a közepéig feltolva. Így volt területük, amelyet a lecsorgó összeszedése után lendületből támadhattak, s a középre bemozgó Saka szépített is – későn jött a váltás.
Az Arsenal tehát csak mennyiségileg tudott a PSG-nél több helyzetet kidolgozni, elmaradt a mögötte lévő megfelelő taktikai minőség. Az idei BL-menetelés így is több, mint tisztességes, ám a PL-ben történő visszaesés (a tavalyi 89 helyett idén már legfeljebb 76 pont), legalább annyira mutatja Arteta sematikus játékának korlátait mint a keretmélységben lévő kétségtelen hiányosságokat.
Internazionale– Barcelona
Az odavágó a gólgazdag döntetlen ellenére valamivel egyoldalúbb volt: a Barca legnagyobb részben az ellenfél térfelén birtokolta a labdát. Az Inter egy első perces akciógólon kívül Dumfries révén kétszer is szögletből tudott betalálni, s úgy tűnt, inkább a döntetlenért utazott Barcelonába. A keddi visszavágón a múlt heti izgalmakat még tovább sikerült fokozni: az Inter hosszabbításban győzte le 4-3-ra a Hansi Flick keze alatt félelmetessé váló Barcelonát, és Inzaghiék három éven belül másodszor(!) készülhetnek BL-döntőre.
Az Inter ennek megfelelően némileg agresszívabban kezdte a visszavágót: többször is letámadtak az ellenfél térfelén. az első félidőben a Barcelona így 115 passzt tudott teljesíteni az ellenfél térfelén, az odavágón ez a szám még 221 volt.
A két csatár, Marcus Thuram és Lautaro Martínez a két középhátvédet támadta, a védekező középpályás Calhanoglu a szélre kimozgó De Jongot követte. Hansi Flick azonban készült az Inter emberfogásos letámadására: Pedri és Olmo sokat mozogtak ki a szél felé, hogy középen Mhitarjan és Barella ne tudja követni őket.
Eközben Eric García jobbhátvédként kissé beljebb helyezkedett, mint a túloldalon Gerard Martín, és a Barca főleg a bal oldalra koncentrálva próbálta kihozni a labdát. A nyílt játéknak azonban megvolt a kockázata, és egy eladott labából letámadás után előbb Thuram rúgatott Lautaróval üres kapus gólt, majd Gerard Martín rossz passza után a szélre kimozgó Lautaro indult meg egy kontrával, Cubarsí csak szabálytalanul tudta utolérni.
A VAR által némi spéttel megítélt büntetőt az első félidő lefújása előtt Calhanoglu értékesítette, az Inter kétgólos előnnyel mehetett a szünetre.
Bár az Internél jóval kevesebbet volt a labda, a hihetetlenül flexibilis játékukból ők sem engedtek. A Barcelona 4-2-3-1-es szűk letámadása gyakorlatilag letükrözte a felállásukat, amit elmozgó játékkal igyekeztek kijátszani: szinte bárkinek engedélyezve volt a pozíció elhagyása: a belső középhátvéd Acerbi hatosba mozoghatott, a széleken a Bisseck–Barella—Dumfries és a Bastoni–Mhitarjan–Dimarco háromszög forgott folyamatosan.
A kilépő barcások mögötti területeket az olaszok tudatosan, a harmadik ember megjátszásával támadták, így az egész összecsapás hihetetlenül rugalmas, élvezhető dinamikát hozott.
A második félidőben a Barcának jóval többet kellett felállt fal ellen futballoznia, az Inter pedig, többnyire a visszazáró Lautaro segítségével a sjaát kapuja előtt egyre inkább 5-4-1-et védekezett. A legtöbb támadás Lamine Yamal oldalán ment keresztül: a mérkőzés egészében 125-ször ért labdába, míg a blaszélső Raphinha csak 78-szor. Sokat lépett vissza a félterületben, amivel egyrészt kihúzta Dimarcot, másrészt helyet csinált magának a cselezéshez: nem kevesebb, mint 20 cselkísérlete volt a mérkőzésen, ebből 14 sikeres.
A jobb oldalon azonban Eric García gyakran nem támogatta őt dinamikus felfutásokkal, baloldalt pedig a Balde helyett beugró Gerard Martín egyelőre gyenge láncszemnek tűnik, így felállt fal ellen a Barca játéka kissé túlságosan is centrális volt. Martín azonban az első pontos beadásából gólpasszt adott a túloldalt érkező Eric Garcíának, egy szöglet utáni kipattanóból kettő az egy ellen elzárásból Olmo egyenlített, majd egy átlós forgatás után Raphinha megfordította a mérkőzést!
Az izgalmakat még ezután is lehetett fokozni: az utolsó percben egy középre gyötört labdából az alkalmi csatárnak felküldött középhátvéd Acerbi egyenlített lábbal. A szokásosan hektikus hosszabbítás első félidejében pedig egy felívelés után a beinduló Thuram lekészítéséből a csereként beálló Frattesi szerezte meg a győztes gólt.
Az Inter tehát óriási meglepetésre legyőzte az idén eddig elképesztő magasságokban járó barcelonai gólgyárat. Az idősödő, rutinos játékosokból álló Inter ráadásul a játékban sem játszott alárendelt szerepet: lendületes, technikás, rugalmas játékot valósították meg, és egy nyílt, támadó dinamikájú párharcban győzték le ellenfelüket, amit még sokáig emlegetni fogunk.
