Ousmane Dembélé már a negyedik percben megszerezte a vezetést az Emiratesben, ezzel hamar előnyhöz juttatva a párizsiakat. Majd hirtelenjében azt láthattuk, hogy a több mint másfél évtized után négy közé jutó Ágyúsok huszonöt percig a kapujuk elől sem tudnak kijönni.
Labdához is szinte csak akkor értek, ha azt kétségbeesetten kivágták a kapujuk elől, a PSG pedig a gyors vezetés birtokában is idegőrlően járatta a labdát – hol a felezővonalon túl visszanyomva, hol a saját tizenhatosáig kicsalogatva a hazaiakat.
Az Arsenal mintegy harminc perc után hirtelen éledezni kezdett, a második félidő elején rögzített helyzetből egyenlített is, de néhány centis les miatt Merino gólja mégsem volt érvényes. Arteta csapata a második félidő nagy részében már szinte kizárólagosan birtokolta a labdát az ellenfél térfelén, kapufáig mégis a PSG jutott.
A mérkőzés nyitó szakasza valóban nyomasztó PSG-fölényt hozott. Mikel Arteta csapata ugyanis úgy döntött, a történelmi elődöntő nyitó szakaszában nem enged a letámadásból, hogy hazai pályán így zökkentse ki a ritmusból a labdával rendkívül magabiztos és flexibilis (lásd később) PSG-t.
Ennek megfelelően az ellenfél minden labdajáratására agresszívan kimozdultak, leginkább Trossard, Ödegaard és Saka vezérletével.
Természetesen a PSG védekezése ebben a szituációban kritizálható (jobb híján például az egyik középhátvéd is követhette volna a visszalépő Dembélét, illetve Rice fölöslegesen lépett ki a grúzra, ezért maradt üresen a gólszerző), ám ez nem lenne teljesen szerencsés: a folyamatos rotációkat nem könnyű előre modellezve, sémákkal levédekezni, különösen a mérkőzés legelején, amikor az ellenfél bármilyen húzása váratlanul hathat.
A hamis kilencesként visszalépő Dembélét a gól előtt valóban nem követi senki, majd a támadás végén saját maga érkezik mélységből. Ezen kívül viszont két fontos mozzanat is van, amiről jóval kevesebbet hallottam:
A Vitinha helyére hatosba bemozgó Neves oldalirányú mozgással kihúzza Merinot, ez nyitja meg a passzsávot Dembélé irányába. Fabián Ruíz is oldalra mozog, ezáltal Rice kerül pozíción kívülre.
Ruíz, miután Rice-ot kihúzta, mélységben indul befelé, hogy a jobbhátvédnek kelljen rá figyelnie. Eközben a szárnyvédő posztjáig visszalépő Kvarachelia mélységből érkezik. A két játékos egyidejű mozgása, gyakorlatilag egy klasszikus, 2 az 1 elleni dinamikus mögékerülést hoz létre.
Bár a strukturálisan emlegetett 3-2-es építkezés igaz a PSG játékára, a helyzet némileg mégis árnyaltabb. Egyrészt, Luis Enrique csapata nem játszik a mostanság Pep Guardiola Manchester Cityjére jellemző ortodox pozíciós játékot, amelyben a játékosok szinte állóhelyben helyezkednek bele egy szabályos alakzatba, az elmúlt években játékot mostanság kiszámítható állófocivá változtatva.
Ugyanakkor a másik véglet sem jellemző rájuk: a területi korlátokat feloldó, a labda oldalát végletekig túltöltő „relacionizmus”, amely a túl sok labda felé mozgó játékos miatt sokszor több problémát okoz, mint amennyit megold a játékosok szabadon engedésével.
A tavalyi angol-svájci negyeddöntő mutatta meg tökéletesen, hogy a túl sok labda felé mozgó játékossal operáló relacionista játék legalább annyira unalmas és hatástalan tud lenni, mint a pozíciókat mereven tartó, félkör alakú labdatologatás.
Ezeket a mozgásokat sematikusabban és ösztönösebben is végre lehet hajtani, a lényeg, hogy hatással legyen az ellenfél védekezésére. A labda ellen játszó csapat ugyanis végső soron – a pálya középső harmadának kivételével – a saját tizenhatosát védve és az ellenfél tizenhatosánál letámadva is többnyire emberfogásra kell átálljon.
Az elmozgó rendszerű támadójáték fogalmát magyar kosárlabda-és futballszakanyagokban már mintegy ötven évvel ezelőtt is megjelent, angol megfelelője érdekes módon mostanáig nincs.
Ugyanez pepitában az ellenfél térfelén. Pacho viszi fel a labdát, Saka és Trossard egyszerre próbál kilépni, Rice is légüres térben. Tankönyvi mögékerülés a szélen, ezúttal fordított leosztásban: Most Kvarachelia mozog befelé, és Ruíz fut fel mélységből.
Ahogy Dembélé góljának elemzésekor fentebb láttuk, a PSG már a mérkőzés kezdetén elmozgó játékot játszott: Vitinha védekező középpályás létére rengeteget mozgott a pálya szélességi tengelyében, ám a labda oldalának túltöltése helyett a társak inkább a megnyíló területek egyenletes betöltésére koncentráltak.
A folyamatosan változó alakzat pedig lehetetlenné teszi a letámadásnak azt a logikáját, amit az elmúlt években az elemzői szférában megszoktunk. Ha a labdás csapat a játék minden pillanatában szigorúan tart egy 2-3-5-ös, 3-2-5-ös, vagy akármilyen alakzatot, akkor az ellenfél gyakorlatilag előre le tudja kottázni, mikor kinek kell kilépnie az alakzatból. A folyamatos mozgásra azonban folyamatosan reagálni kell, ami még összehangolt csapatnál is előbb-utóbb csúszásokat okozhat.
Az Arsenal játékosai egyénileg is nagyon intelligensek a védekezésben, Ödegaard például többször mozgott együtt Vitinhával a portugált a háta mögött tartva, ám a flexibilis párizsi csapatszerkezet, úgy tűnt, mindig egy lépéssel előrébb jár. Szerzőtársam, Kele János például a saját Facebook-oldalán főképpen az Arsenal labda elleni játékát emelte ki.
Részletes elemzése szerint Arteta az első félidő közepén 4-2-3-1-re állította át csapata labda elleni játékát, ezt követően a PSG játékában a passzhatékonyság kimutathatóan visszaesett, míg a hosszú labdák aránya nőtt. Ez statisztikailag valóban így van, de még érdekesebb kérdés, hogy miért tudott az Arsenal a borzalmas első 30 perc ellenére labdával is több helyzetet kidolgozni az első félidőben.
Szabó Peet, a Premier Leak podcast házigazdája, szintén saját Facebook-oldalán elemezte a mérkőzés taktikai tanulságait. Ő maga először szintén az Arsenal védekezését gondolta fordulópontnak, de Arteta nyilatkozata után inkább azt kezdte el megfejteni, hogy labdával mit változtatott az Arsenal. Konkrét strukturális váltást nem tudott felfedezni, így leginkább a labdával való döntések mechanizmusára gyanakodott, amivel a PSG védekezésének strukturális gyengeségeit lehetett kihasználni.
Az első félidő nagy részében az Arsenal valóban képtelen volt labdával kontrollálni: 121 sikeres passzukból mindössze 47-et teljesítettek az ellenfél térfelén, a másik oldalt ez 208-ból 80 volt. Arányaiban ez ugyanannyi, de ne feledjük el: a PSG az első néhány perctől kezdve előnyben futballozott. Innentől kezdve Donnarumma letámadás ellen többször próbálkozott hosszú felíveléssel, ha pedig a lecsorgót a csapattársaknak sikerült összeszedni, akkor a labdakihozatal kihagyásával, azonnal az ellenfél térfelén rendezkedtek be.
Ezekben a szituációkban a védekező csapatnak a területi előny miatt jóval kevesebb lehetősége van a támadó csapatot visszafelé tolni, az Arsenal pedig, az első percek rossz tapasztalatai miatt kevésbé is próbálkozott ilyesmivel. Egyetlenegy felívelés tehát percekre megváltoztathatja a játék folyását, ezt a ritmust pedig nem lehet kizárólag taktikai eszközökkel megváltoztatni.
Szintén érdekes volt megfigyelni, hogy az első félidőben a másik kapus, David Raya is sokszor felívelte a labdát: nemcsak a letámadás ellen, hanem olykor még a félpálya környékén megítélt szabadrúgást is, 18-al és 21-el mindkét csapatból a kapus próbálkozott a legtöbb hosszú labdával. Így sikerült a mezőnyjátékból is rögzített helyzetet kreálni, ami szintén nem segített abban, hogy az Arsenal a labdát magához ragadva kontrollálja a mérkőzés ritmusát.
Később azonban Raya felívelései egyre pontosabbak lettek, s az első félidő utolsó percében az Arsenal akcióból két nagy helyzetet is kidolgozott a hosszú labda után az ellenfél térfelén immár labdával is berendezkedve. Amennyire sikertelenül próbálta addig az Arsenal kontrollálni a meccset, innentől fogva ugyanazzal a módszerrel annyira sikeres lett: immár a PSG volt az, aki nem tudott kijönni a kapuja elől, s az Arsenal a labdát újra és újra visszaszerezve, egymás utáni hullámokban támadhatott.
Az első félidő sikeres záró szakaszához persze a PSG védekezése is kellett: a kevésbé fegyelmezett elülső hármas viszonylag nagy területeket hagyott üresen, s az Arsenal két hasonló helyzetet is kidolgzott: a középpályára beforgó balhátvéd, Lewis-Skelly indította a szélről átlósan befelé mozgó balszélsőt. Az Arsenal az első félidőt a borzalmas első 30 perc ellenére is jóval magasabb xG-vel (1.22-0.31) zárta.
A PSG technikás középpályája védekezésben nem annyira fegyelmezett. A beforgó balhátvéd, Lewis-Skelly még egy az egyben is lefordul a kirongyoló Hakimiről(?!), akinek a helyére egy középpályás kell, hogy visszazárjon. A pillanatnyi rést sikerül is kihasználni, Martinelli átlósan befelé mozog, az indításból ő hagyja ki a helyzetet.
A második félidő látszólag egyértelműen az Arsenal dominanciáját hozta: az Ágyúsok hosszú periódusokat töltöttek labdával az ellenfél térfelén, ott 112 passzt teljesítve, míg a másik oldalt ez a szám mindössze 65 volt. Ennek ellenére ugyanannyi lövésből kevesebb xG-t (0.41-0.85) dolgoztak ki, az 56. és a 88. perc között nulla(!) kapura lövéssel.
Amint már a tavalyi csapatelemzésünkben is szó volt róla, a Pep Guardiola köpönyegéből előbújt Mikel Arteta az évek alatt némileg eltávolodott a dogmatikus pozíciós játéktól. Bár az alap még mindig a területek racionális elosztása, egyre többször operálnak túltöltésekkel, helycserékkel, mögé kerülésekkel.
A fő problémát a PSG elleni második félidőben is az okozta, hogy a kiürített, megnyitott területeket gyakran nem sikerült betölteni, és az elülső játékosok sokszor inkább statikus pozíciókban várták a labdát. Az igazsághoz persze az is hozzá tartozik, hogy egy kapuja elé mélyen visszatolt ellenfelet elmozgó játékkal is nehezebb áttörni, mert a kapu elé tömörülő sok védő miatt egyszerűen kevés a megnyitható terület. Ám még így is nagyobb a valószínűsége a védők eltérítésének, mint egy statikus, merev játéknál.
Az Arsenal játéka felállt fal ellen a második félidőben. Timber leadja a labdát, majd területben indul, Saka is átlósan kifelé mozog. Ám egyrészt, túl sok játékos van a labda körül, másrészt a bemozgók is az ellenfél háta mögött.
A kedd esti, rendkívül fordulatos első elődöntő tehát ismét rámutatott, hogy ugyanazt a mérkőzést, az elemzés kiindulópontjától függően, milyen sokféleképpen lehet értelmezni.
Akár egészen apró történések (mint Raya javuló hosszú labdái) is elindíthatnak olyan láncreakciókat, ami a mérkőzés egész forgatókönyvét egészen más irányba löki. Egy komplex problémát sokféleképpen meg lehet fogni, ezáltal egyik értelmezés sem lesz kevésbé értékes a másiknál. Természetesen e cikk állításai is legalább ennyire támadhatóak, márpedig az elemzés szépségét épp az ilyen mérkőzések adják.
Az adatok forrása a Fotmob.com portál.
