Ha Alex Fergusont a 2010-es években nevezik ki a Manchester United edzőjének, ő sem húzott volna ki három évet a kispadon.
Lehet, régen még a nosztalgia is jobb volt, de tény, az edzőknek több idő és türelem jutott ahhoz, hogy megvalósítsák elképzeléseiket. Fergusonnak 1289 napra volt szüksége ahhoz, hogy megnyerje az első trófeáját (FA Kupa a Crystal Palace ellen) a Manchester United menedzsereként, és 2370 napra ahhoz, hogy bajnoki címet nyerjen csapatával. Ahhoz, hogy a futballvilág csúcsára kerüljön az 1999-es BL-diadallal, már 4585 nap kellett.
Ezalatt a Manchester United „felzabálta” David Moyest, Louis van Gaalt, José Mourinhót, Ole Gunnar Solskjaert, Ralf Rangnickot és ten Hagot, a klub pedig ha nem is lett irreleváns, de a középszerűségbe süllyedt. Ferguson hosszú, aranyló árnyékot vetett az Old Traffordra, és a United a futballvilág Leviatánja lett, óriásszörny, amely válogatás nélkül fogyaszt el sztárjátékost, sztáredzőt egyaránt. Ugyan trófeákat nyert az MU a Ferguson utáni korszakban, de a két igazán fontosnak – Bajnokok Ligája, angol bajnoki cím – a közelébe sem került.
Az irányítást november 11-én átvevő portugál Rúben Amorimra vár a feladat, hogy visszavezesse a klubot a közvetlen világelitbe.
De miért várna más sors rá, mint az elődökre? Ha nem volt jó a Ferguson által kiválasztott utód, a rutinos róka holland mester, a leszálló ágban levő portugál sztáredző, a norvég kedvenc, a német futballteoretikus és az épp felkapott holland tréner, akkor mitől lenne jobb egy szintén felkapott, fiatal portugál edzőtehetség?
