Kis nagy ember. Ez a film világában az Arthur Penn rendezte és Dustin Hoffmann főszereplésével 1970-ben bemutatott westernt jelenti, a belga futballban ugyanakkor Wilfried Van Moer jut az igazán fanatikusok eszébe.
A 168 centiméter magas középpályásról a 60. születésnapján azt írta a De Standaard, hogy
Egy futballista, aki Paul Van Himsttel együtt meghatározta a belga futball arculatát a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, majd sok évvel később egy következő generációt segített egy korábban elérhetetlennek tűnő sikerhez.
A belga futball Kis Tábornoka
Wilfried van Moer 1945. március 1-jén született Beveren városában, húszéves koráig a helyi harmadosztályú csapatban futballozott. 1965-ben a Royal Antwerpen szerződtette, bár lépését nem csupán az élvonalbeli szereplés lehetősége befolyásolta, hanem az is, hogy már abban a városban dolgozott villanyszerelőként.
Nem csupán a ligák tekintetében lépett szintet, a futballban is: debütáló szezonjában parádés teljesítményt nyújtott, 1966 végén elnyerte az első belga Aranycipőt, a Het Laatste Nieuws flamand napilap által odaítélt trófeát, amellyel a belga labdarúgó-bajnokság legjobb játékosát jutalmazták évről évre.
Ekkor kapta a Kis Tábornok becenevet, részben azért, mert hasonlított Bonaparte Napóleonra, részben az irányító képessége miatt.
Klubja 1968-as kiesését követően a Club Brugge és a német Köln hívása ellenére a Standard Liége ajánlatát fogadta el, az addigra válogatottban is bemutatkozott labdarúgó 150 ezer eurós átigazolási díja akkoriban belga rekordot jelentett.
Már a visszavonulásra készült
A válogatottban alapemberré vált, szerepelt az 1970-es világbajnokságon, ahol az egyetlen győzelem során, a Salvador elleni 3-0 során kétszer is betalált.
Két évvel később kulcsszerepet játszott abban, hogy Belgium bejusson az Európa-bajnokság elődöntőjébe. A negyeddöntőben az olaszok elleni idegenbeli 0-0 után otthon 2-1-re nyert a csapat, a nyitógólt az első félidő közepén Van Moer szerezte.
A mérkőzés azonban számára nem a diadalmámorról szólt: a félidő végén Mario Bertini ripityára törte a lábát. Még visszatért, 1975-ig játszott néhány meccset, de úgy tűnt, válogatott karrierjének 30 éves korára befellegzett…
Az biztos, hogy a felépülés, és a további kisebb-nagyobb sérülések annyira gátolták, hogy a Standard után a szintén első osztályú, de jóval kisebb erőt képviselő, rendszerint a kiesés elkerüléséért küzdő Beringen csapatához szerződött.
Bosszú, bosszú, édes bosszú
1979 októberében, négy és fél év mellőzés után ő maga is alig hitte el, hogy váratlanul meghívást kapott a válogatottba. A belga szövetségi kapitány, Guy Thyst a híres tévékommentátor, Rik De Saedeleer vette rá erre a lépésre, amikor kijelentette:
Olyan fickóra van szükséged, mint Wilfried.
Azt Thys is érezte, nincs meg az a lendület és kreativitás, amit egy Van Moerhoz hasonló középpályás adhatna csapatának. A középpályás elképedt az ajánlat hallatán, nem volt könnyű meggyőzni a visszatérésről.
Nem voltam benne biztos, hogy sikerülni fog. Attól féltem, ha nem nyerünk, az emberek azt mondják, öreg vagyok és fáradt. De fiatal és jó játékosok vettek körül.
Az 1980-as Európa-bajnoki selejtezőt a belgák négy döntetlennel és egy norvégiai győzelemmel kezdték, hat pontjuknál azonban többel rendelkezett Ausztria és Portugália is (7-7). Van Moer 1979. október 17-én tért vissza és góllal járult hozzá Portugália 2-0-s legyőzéséhez.
De pályán volt a skótok elleni két győzelemnél is, végül Belgium megnyerte csoportját és kijutott az Eb-re. Nyolc évvel azután, hogy lemaradt egy Európa-bajnoki bronzéremről, most visszatért és édes bosszút állva Rómában megakadályozta, hogy az olaszok hazai pályán ünnepeljenek. Mint egy hollywoodi forgatókönyvben…
Bosszút állt az olaszokon
Ez volt az első olyan kontinenstorna, amelyen már nyolc csapat vett részt: a két négyes csoport győztesei az arany-, a második helyezettjei a bronzéremért mérkőzhettek.
Bár sokan Belgiumot tartották a torna leggyengébb csapatának, ígéretes kerettel rendelkezett: olyan tehetségekkel, mint Eric Gerets, Rene Vandereycken, Jan Ceulemans vagy a kapus Jean-Marie Pfaff, Van Moer pedig a csapat legfontosabb figurájává vált.
Miután a válogatott meglepő 1-1-es döntetlent ért el Anglia ellen, 2-1-re legyőzte Spanyolországot, így a szintén hárompontos Olaszország ellen pontot kellett szerezni a döntőhöz. A rivális ugyanis akkor még csak 1-0-s gólkülönbségnél járt (Spanyolország 0-0, Anglia 1-0), azaz e tekintetben Belgium jobban állt.
A csata gól nélküli döntetlennel ért véget, bár Van Moer csak 48 percet játszott, ez egyáltalán nem számított, mégiscsak az övé volt az elképzelhető legkedvesebb bosszú. Thys kapitány pedig, aki a nagyon védekező taktikát választotta, azzal viccelődött, hogy
megkóstoltattuk az olaszokkal a saját gyógyszerüket.
A döntőben az NSZK következett, de hiába futballozott Van Moer zseniálisan, az ő tudása ezúttal kevésnek bizonyult. A németek Horst Hrubesch távoli bombájával szereztek vezetést, ezt a 72. percben egy vitatható büntetőből kiegyenlítették a belgák Vandereycken révén.
Végül Hrubesch két perccel a vége előtt a hálóba bólintotta Karl-Heinz Rummenigge beadását – a nyugatnémetek 1972 után másodszor lettek Európa-bajnokok.
Ami Van Moer további pályafutását illeti: még az 1982-es világbajnokságon is ott volt, és játszott három mérkőzést (a magyarok elleni, továbbjutásról döntő, 1-1-re végződött csoportmérkőzésen a félidőben állt be),
Bizalom nélkül
Klubszinten 1980-ban váltott ismét, hazaigazolt szülővárosába, ahol két szezont lehúzott a Beverenben, majd a Sint-Truidenben fejezte be pályafutását, ahol már játékosedzőként tevékenykedett. Később irányította a Beveren, az FC Assent és a KFC Diest csapatait, majd 1995-ben Paul Van Himst szövetségi kapitány segítője lett.
Van Himst lemondását követően 1996 áprilisától öt meccsen kapitányként dolgozott, két barátságos meccsen döntetlent ért el (Oroszország 0-0, Olaszország 2-2), majd Törökország (2-1) és San Marino (3-0) legyőzését követően a harmadik vb-selejtezőn a csapata hazai pályán 3-0-s vereséget szenvedett Hollandiától. Eddig tartott a türelem, 1997 januárjában Georges Leekens váltotta. Van Moer azt érezte, nem kapta meg a szövetségtől a megfelelő bizalmat, így csalódottan visszavonult a futballtól.
76 évesen, 2021. augusztus 24-én halt meg agyvérzésben.
