Keserű felismerés, amikor az ember azt hiszi, hogy igazán jó valamiben, aztán egyszer csak találkozik egy nála sokkal jobbal, és visszarángatja a földre a rideg valóság. Különösen fájó ezzel gyerekként szembesülni, így aztán 14 évesen, a Kun Kupa utánpótlás-focitornán a szemeimet dörzsöltem, amikor a Kazincbarcika – ránézésre öt évvel idősebb – középhátvédje egy felívelt labdát a saját 16-osától a kezdőkörig fejelt vissza.
Addig a pillanatig azt hittem, jól fejelek, mert otthon, a dühöngő melletti kis füvesen, amikor egymásnak íveltük be a labdát, vagy az iskolai meccseken, ahol ugyanaz a haver szállította a kiváló balosával az elsőrangú beadásokat, egész jó hatékonysággal küldtem a kapuba a labdákat stukkolva, csúsztatva, bevetődve.
Nagy erőkkel belekezdtem a lemaradásom lefaragásába – egészen addig, amíg egy ifimeccsen az ellenfél csatára pont annyit lökött rajtam a levegőben, hogy a szép magasról aláhulló labda telibe trafálta az orrnyergem, ami után jó negyedóráig ömlött a vér az orromból. Az edző üvöltött, hogy menjek már vissza, úgyhogy telitömtem az orrlyukam papír zsebkendővel, és a szokottnál is randább ábrázattal, de mentem vissza játszani.
Aztán ugyanez a forgatókönyv megismétlődött néhány hónappal később is, és bár a fejeléstől nem ment el teljesen a kedvem, az agyamban onnantól szinte mindig bekapcsolt egy sziréna: ha a kétméteres körzetemben nem volt senki, akkor csodásan emelkedve, tanárian ütöttem meg homlokkal a labdát, ha azonban volt ellenfél is a közelben, netán bent voltam a sűrűjében egy pontrúgásnál, gyönyörűen nyomtam az alibit, felugrottam ugyan, de az utolsó pillanatban behúztam a nyakam, vagy csak „elfelejtettem“ véghezvinni a fejelő mozdulatot.
Ami nem túl szerencsés, ha az ember történetesen védőt játszik, bár a példa azt mutatja, az amatőr futball világában így is el lehet evickélni.
A nosztalgikus bevezetőmet az indokolja, hogy július közepén szembejött a hír a Twitteren, miszerint az Angol Labdarúgó Szövetség a futball szabályalkotó testületének (IFAB) jóváhagyásával azt a döntést hozta, hogy 2022–2023-as szezonban kísérleti jelleggel bevezeti az újítást, miszerint az U12-es, illetve ennél fiatalabb korosztályokban nem fejelhetnek szándékosan a játékosok.
The @FA has been granted approval from The International Football Association Board to introduce a new trial to remove deliberate heading in football matches across U12 level and below in England from the start of the 2022/23 season.
— The FA (@FA) July 18, 2022
Az FA a közleményében megemlíti, a mostani kezdeményezés célja az volt, hogy csökkentsék a fejeléssel kapcsolatos kockázatokat, ideértve az összefejelést, illetve a fejsérülést okozó könyöklést. Az angol szövetség arra buzdítja a különféle megyei és iskolai bajnokságokat, hogy vegyenek részt a kísérletben, és ha a próbaidény jól sikerül, akkor a 2023–2024-es szezonban jogerőre emelkedik, hogy a 12 éves vagy annál fiatalabb kis focisták nem használhatják a fejüket – legalábbis fejelésre nem, mert Johan Cruyff óta tudjuk, hogy a futball észjáték.
Szinte látjuk magunk előtt a fejcsóválva legyintő, az előző mondatokat egy „hagyjatok már a hülyeségeitekkel” elintéző tömegeket, és való igaz, elsőre meglehetősen vadnak hangzik ez az újítás, hozzátéve, nem biztos, hogy annyira rosszat tesz a fiatal játékosok gondolkodásának, ha egy magas labdánál a fejelés helyett alternatív megoldást kell keresniük.
Fontos látni, hogy az FA kezdeményezése elsősorban preventív jellegű, és az aktuális orvosi ajánlásokat figyelembe véve készült,
Ráadásul felesleges lenne egyből „hülye angolok, angol hülyéket” kiabálni, mivel korábban más országokban is mérlegelték már a fejelés betiltásának lehetőséget az utánpótláskorúak körében. A sydney-i APIA Leichhardt nevű klub például meg sem várta, míg az ország futballszövetsége döntést hoz az ügyben, hanem önhatalmúlag kihirdette 2020 tavaszán, hogy a 12 év alatti játékosok számára megtiltják a fejelést.
„A fejelés az U12-esek, valamint a náluk fiatalabbak számára nem része az edzéstervnek. 13 éves kortól, amikor a játékosok feje és nyaki izomzata már ellenállóbb a labda ütéseivel szemben, akkor fokozatosan vezetjük be a fejelés oktatását, ez azt jelenti, hogy egy hét alatt tíz fejelés a maximum az edzéseken” – nyilatkozta Jim Apostolovski, az APIA Leichhardt elnöke.
Hogy az orvostudomány is figyelemmel követte a labdarúgásban rejlő, de a közvélemény számára annyira nem szembetűnő veszélyeket, azt mutatja, hogy a Glasgow-i Egyetemen 2019 őszén elvégzett kutatás szerint az egykori focisták háromszor nagyobb valószínűséggel halnak meg neurodegeneratív betegségben, mint azok, akik nem futballoztak – ugyanakkor a kutatás nem vázolt fel egyértelmű ok-okozati összefüggést a két dolog között.
A New England Journal of Medicine című orvosi folyóirat pedig 2019-ben közölt egy tanulmányt, amely kifejti, az általuk vizsgált profi futballisták 2,8 százalékát kezelték demenciával – ez négyszer magasabb arány azokhoz képest, akik nem a focipályán keresik a kenyerüket.
Anglia futballválogatottja egyetlen nagy világeseményt tudott megnyerni, az 1966-os, hazai rendezésű vébét, épp ezért érte az országot hatalmas sokként, hogy az akkori hősök közül négy játékosnak is demencia okozta a halálát: Ray Wilson 2018 júliusában hunyt el, Martin Peters 2019 novemberében, 2020-ban pedig Jack Charltontól (akinek öccse, Bobby Charlton is ezzel a neurodegeneratív betegséggel küzd), valamint Nobby Stilestól búcsúzott a futballvilág.
Amíg az Egészségügyi Világszervezet (WHO) adatai szerint a 60 év fölötti népesség 5–8 százaléka szenved demenciában, addig az 1966-os vb-döntőn pályára küldött angol kezdőcsapatnál ugyanez az arány 46 százalék.
Stiles fia, John apja betegsége idején élen járt abban a kampányban, amely a labdarúgás és az időskorban előforduló demencia közötti lehetséges összefüggések kutatását szorgalmazta. Amikor a Stiles család tagjai értesültek a Glasgow-i Egyetem futballistákkal kapcsolatos kutatásáról, úgy döntöttek, megbízzák az intézmény orvosait, hogy végezzék el Stiles agyának patológiai vizsgálatát, hogy kiderüljön, volt-e összefüggés a focistakarrier és a demencia kialakulása között.
A vizsgálat az egykori kőkemény védőnél a krónikus traumatikus enkefalopátiát (CTE) mutatta ki, az idegrendszer degeneratív betegségét, amely jellemzően azoknál jelentkezhet, akiket gyakran ér fejsérülés vagy agyrázkódás.
Teljességgel meggyőzött, a tudomány igazolta a feltevésem. Statisztikailag negyvennégy esetből egynek kellett volna demenciával végződnie, de apám korábbi csapataiban minden második játékos ebben a betegségben szenved vagy szenvedett
– nyilatkozta John Stiles.
Az amerikai futball és a jégkorong világában már évek óta rettegve emlegetik a CTE-t, mert számos elhunyt játékosról derült ki, hogy az agyrázkódások és fejsérülések az agy szövetének kórós elváltozását, valamint a tau fehérje felhalmozódását eredményezték náluk, amely memóriavesztést, agressziót, elmezavart vagy depressziót válthat ki a betegből.
2011-ben három, az NHL-ben csak hírhedt verőemberként számon tartott, 36 évnél fiatalabb hokis (Rick Rypien 27, Derek Boogaard 28, Wade Belak 35 volt) lett öngyilkos, és mindhármuknál kimutatta a boncolás a CTE-t. Az NFL háza táján már 2006-ban hallani lehetett a betegségről, amikor Andre Watersről, a Philadelphia és az Arizona korábbi safetyjéről kiderült, hogy a játékosként elszenvedett fejsérülései miatt súlyosan károsodott az agya, ez okozta a depressziót, amely ahhoz vezetett, hogy 44 évesen fejbe lőtte magát.
„Az agyszövetei olyan mértékben károsodtak, hogy 44 évesen úgy nézett ki az agya, mintha egy 85 éves, kezdődő Alzheimer-kórosét néztük volna” – mondta Bennet Omalu, a Pittsburghi Egyetem orvosa, aki Waters agyát vizsgálta.
Az 1966-os angol csapatra visszatérve: a Sky Sports körülnézett a vébén szereplő válogatottak háza táján, és azt találta, hogy a kutatás során vizsgált másik hat csapatnál összesen három játékosról derült ki, hogy demenciában szenvednek, így az angolok öt játékosa kiugróan magas szám.
„Hiszek abban, hogy a kutatások majd igazolják az összefüggést a demencia és a rendszeres fejelés között. Teljesen logikus az egész: ha edzésenként 30–40 alkalommal fejelsz a labdába, és ezt 10 éven át csinálod, az nem múlik el nyomtalanul. Az angol futballkultúrában nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy felíveljék a labdát a 16-oson belülre, ahol aztán a védők és a csatárok megküzdöttek érte. Épp emiatt a nagydarab hátvédek és az erős csatárok órákon át gyakorolták a fejelést az edzéseken” – magyarázta John Stiles.
Szavaira ráerősített az 1966-os vb-döntőn mesterhármast szerző Geoff Hurst, aki elmondta, gyakran volt olyan tornatermi edzésük, ahol a mennyezetről lógó labdát kellett folyamatosan fejelgetni, majd kimentek a pályára, és folytatták a beadásokkal, felívelésekkel. Ehhez jön még, hogy az akkori bőrlabdák jóval nehezebbek voltak, és ha az esőben megszívták magukat, még nagyobb ütés érte a fejet egy-egy bólintásnál.
Hurst két éve azt mondta, ha a kormány villámgyorsan tudott intézkedni a pandémia miatt, akkor az angol szövetség is léphetne, és megtilthatná a fejelést a felnőtteknél is – legalábbis az edzéseken.
Az angliai esetek ismeretében azt a kérdést tettük fel Markó Gábor neurológusnak, kell-e aggódniuk a demencia fokozott veszélye miatt azoknak az amatőr focistáknak, aki 25–30 éve űzik ezt a sportágat?
„Aki amatőr szinten marad, az bármennyire is sokat focizik, összehasonlíthatatlan azzal, akinek ez a munkája, és napi szinten kapja az ütéseket a fejére, akár a gurulós fociról, akár amerikai fociról beszélünk. Az amerikai futballal kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy bár valóban sok esetről hallani, ott sem lehet kijelenteni, hogy százból száz NFL-játékosnak CTE-je lesz a későbbiekben. Nyilván egy profi sportoló esetében nagyobb a rizikó, mint az amatőr társaiknál, akik hetente kétszer elmennek focizni, és közben fejelnek is párat.
Utóbbiból olyan nagy közegészségügyi probléma várhatóan nem lesz húsz vagy harminc év múlva, de kétségtelen, hogy ezt a témát komolyan kell venni. És reméljük, a profiknál fejlődik majd annyit a biztonsági háló, ami megakadályozza hosszú távon, hogy nagy baj legyen belőle
– nyilatkozta Markó Gábor.
A neurológus elmagyarázta, hogy orvostörténetileg már korábban is volt nyoma a CTE-nek, csak akkor még nem kapta meg ezt a nevet. De a második világháborúban a robbanások lökéshulláma is előidézett efféle mikrotraumát, és a bokszolóknál, valamint a családon belüli erőszakot elszenvedőknél is feljegyezték az ütések nyomán keletkezett sérüléseket.
„A CTE mögött az a patológia, hogy folyamatos, pici mikrotraumákról van szó, amik önmagukban nem jelentenének problémát. Ha sisak a sisakkal egymásnak ütközik két amerikai futballista, az még nem probléma. Viszont ha ezt 15 éven keresztül, napi 6–8 órában csinálod, az már bajt okoz. És például az amerikai fociban a falembereknél ténylegesen arról van szó, hogy minden egyes playben egymásnak ugorva, pici trauma folyamatosan éri a fejüket. Ez összehasonlíthatatlanul több mikrotrauma, mint az, ami a futballistákat éri a fejelés során. Talán könnyebb ezt az egészet az agyrázkódás szintjén megfogni. Amikor kialakul egy agyrázkódás, az már önmagában betegség, és azokban a sportokban, ahol nagyobb az esély az agyrázkódásra, ott ezeknek a mikrotraumáknak is megnő a számuk.”
Markó Gábor úgy véli, a fociban ez nem okoz olyan problémát, mint az NFL-ben, viszont, ha a fejelésről megállapítást nyer, hogy potenciális veszélyforrás, akkor nem kellene különbséget tenni, hanem azt kellene kommunikálni, hogy ez sem a felnőtteknek, sem a gyerekeknek nem tesz jót.
„Más kérdés, hogy a skálán, ahol az egyik oldalon a józan ész és az egészség van, a másikon pedig a kenyeret és cirkuszt mentalitás, hol húzod meg a határt, mert egy szórakoztatóipari termék esetében nehezen mondod azt, hogy jó, kiveszünk egy játékelemet. A gyerekeknél azért könnyebb azt megemészteni, hogy belenyúlnak a játékba, és kijelentik, hogy 12 év alatt tilos a fejelés. Az agy kora tizenéves korban még erőteljesen fejlődik, lassabban, mint 5 és 10 éves kor között, de intenzívebben, mint a 16–18 éveseknél. Viszont, ha a fejelés káros, akkor az mindenkire káros, nem lehet különbséget tenni, csak éppen a profi sportban nem lehet egyes dolgokat elengedni a bevétel miatt. Ezért történhetett meg, hogy amíg az NFL-ben nem szigorították az agyrázkódásra vonatkozó protokollt, addig, ha Aaron Rodgers nagy ütést kapott a fejére, a Green Bay edzője nem hívhatta le az irányítóját három játék erejéig, mert a nézők elkapcsoltak volna.
Holott Rodgersre ugyanaz a protokoll vonatkozik orvosi szempontból, mintha egy gyereknek lenne agyrázkódása.
Az NFL-meccseken ma már külön megfigyelők elemzik az ütközéseket, és ha valakinél felmerül az agyrázkódás lehetősége, azt lekísérik a pályáról, hogy megvizsgálják, és ha beigazolódik a gyanú, akkor az orvosi sátorba, az öltözőbe vagy kórházba viszik további vizsgálatra. Ezért is húzhatták meg így az életkori határt a fejelés tiltásánál, mert ezt könnyebb letolni a szurkolók torkán, hogy csak utánpótlásszinten vezetjük be – holott valójában mindenkit érint.”
Itthon a kis focistáknak a Bozsik-tornákon a bedobás helyett oldalberúgással, lapos passzal kell játékba hozniuk a labdát a folyamatos támadójáték érdekében. Ezen példa alapján a fejelést is ki lehetne vezetni néhány korlátozással vagy a pálya szűkítésével, és egy idő után valószínűleg nem is hiányozna nekik ez a játékelem.
„Ezzel lehet alakítani a profi játékot is, hiszen jó esetben azok közül a gyerekek közül páran tíz évvel később már a felnőttbajnokságokban játszanak majd, és ha ők ehhez szoktak hozzá, akkor ezt az automatizmust viszik magukkal. Tehát akarva, akaratlanul alakítani tudjuk ezzel a jövőbeni játék képét” – véli Markó Gábor, aki a dohányzást hozta fel analógiaként a CTE veszélyeinek felismerésére.
Nehéz meghatározni azt, hogy hány szál cigaretta elpöfékelése okoz már ténylegesen nagy problémát, épp ezért jobb lenne, ha egyet sem szívna el az ember. Lehet, hogy valakinek száz a határ, másnak viszont csak öt, de miért szívna el akár egyet is az, aki egyébként tudja, hogy öt már komoly problémát okozhat? Ugyanez igaz a CTE esetében is: megtalálták, rájöttek, látják az összefüggést, nem egy légből kapott betegség, szövettani mintákon, boncolás során egyértelműen kimutatható a szöveti károsodás, amit nagyon pontosan leírnak a patológusok, meg a szövettanászok, és egyébként ténylegesen nagyon komoly neurológiai betegséget okoz 40–60 éves korra. Akkor miért ne próbálnánk ez ellen tenni valamit?
Markó azt tapasztalta, hogy a neurodegeneratív betegségkör mostohagyereke nemcsak a neurológiának, hanem az egész orvostudománynak is, mert a legtöbb ember maximum a demenciáról hallott, mint tünetről. Mert ez önmagában nem egy betegség, csak a megannyi neurodegeneratív betegségnek a részjelensége.
„Mindig eszembe jut, hogy szegény Robin Williams halála volt az, ami egyáltalán elültette a magot az emberekben vagy a világban, hogy létezik olyan, hogy Lewy-testes betegség. Aki nem orvos, soha nem hallott erről, pedig a neurodegeneratív betegségek között ez egy viszonylag gyakori dolog. Nem Alzheimer-szintű, de azt megközelítő betegség.
Biztos vagyok benne, hogy a család is azért beszélt erről annyit Robin Williams halála után, mert egy figyelemfelkeltő kampányt akartak indítani – teljesen jogosan.
Igenis a hangulatzavarok, a pszichés zavarok, a pszichiátriai betegségek mögött is lehetnek organikus neurológiai betegségek, amik kézzelfoghatók, és ha kezelni sokszor nem is lehet, de felismerni, elfogadni és megkönnyíteni a dolgot igen. És ugyanez igaz a CTE-re. Nem biztos, hogy egy egyértelmű tónuseloszlási zavarral járó parkinzonizmus alakul ki belőle. Lehet, hogy „csak” depressziós lesz az illető, vagy dühkitörései vannak, és akkor így tekintenek rá, esetleg pszichiátriára utalják, nyugtatózzák, stb. Holott e mögött ténylegesen olyan organikus betegség állhat, mint egy agyvérzés vagy mint egy szívinfarktus.”
A neurológussal megegyeztünk abban, hogy bár a fejelésre vonatkozó tilalom egyelőre még figyelemfelkeltő, preventív fázisban van, de nagyon fontos maga a felismerés, és a jövő NFL-játékosai, focistái vagy a kis futballpalánták szülei talán egyszer hálásak lesznek azért, hogy figyelmeztették őket a potenciális veszélyekre.
„Az apuka pedig lehetőleg ne háborodjon fel, ha azt mondják a focitornán, hogy a gyereknek nem szabad fejelni. Ezért jó, hogy beszélünk erről, mert hátha ez a vehemens focidrukker apuka is jobban belátja, nem olyan nagy baj, ha nem fejelnek. Oké, lehet, hogy nem lesz baja a gyereknek. Oké, valószínűleg kibírna egy meccset, nem erről van szó.
De van ez a probléma, és ha csak egy ezrelék esélye van a gyereknek, hogy ebből baja lesz, akkor miért kockáztassunk?
