Az egész úgy kezdődött, hogy a Juventus lenyúlta a futballistát, akivel a Milan már mindenben megegyezett. A milánói klub az 1948-as londoni olimpián szemelte ki a bronzérmes dán válogatott támadóját, Johannes Plögert, aki Koppenhágából előbb repülővel Párizsba utazott, majd vonattal indult Milánóba, csakhogy a Juve vezetői a vonatúton eltérítették őt eredeti szándékától, és rábeszélték, hogy jobban jár, ha a piros-fekete helyett a zebracsíkos mezt húzza magára.
A kalandos átigazolás után a Juventus elnöke, Gianni Agnelli nagyvonalú gesztust tett, átengedte a Milannak azt a Gunnar Nordahlt, akit a torinóiak szintén a londoni olimpián szúrtak ki maguknak, amelyen a svéd csatár olimpiai aranyat szerzett, ráadásul hét góljával a dán John Hansennel holtversenyben a gólkirályi címet is besöpörte.
Az akkor 27 éves svéd csatár 1949. január 22-én este érkezett meg a milánói Központi Pályaudvarra, ahol hatalmas csődület támadt, mivel nagyjából 3000 Milan-drukker jelent meg a köszöntésére. Misur Tamás 2003-as Milan-könyvében azt írja, a drukkerek megpróbáltak olyan közel kerülni az új fiúhoz, amennyire csak lehet, aminek az lett a vége, hogy a pályaudvaron néhány üvegajtó összetört, Nordahlt pedig úgy kellett kimenekíteni.
A pályán már nem kellett ennyire óvni Nordahlt, aki kerékpárosokat idéző combjaival és az úszókéhoz hasonló felsőtestével olyan fizikai paraméterekkel bírt, mintha a Johnny Weissmüller által alakított Tarzan tűnt volna fel a 16-oson belül. Érkezése után ott folytatta, ahol Svédországban abbahagyta, 1949 tavaszán 15 meccsen szerepelt, és ezeken 16 gólt szerzett, amivel hatodik lett a góllövőlistán, amelynek első és harmadik helyén is magyar játékos, Nyers István, valamint Mike (Mayer) István végzett 26, illetve 21 góllal.
Nem kérdés, melyik klub járt jobban a Plöger–Nordahl-csereberével: a Juve által a Milan elől elhappolt dán támadó ugyanis 16 meccsen mindössze 1 gólig jutott új klubjában.
„A Milant Olaszországban ekkor már évtizedek óta olyan klubnak tartották, amely képtelen bajnoki címet nyerni, amely nehezen alkalmazkodik a profi világhoz, amely túlságosan ragaszkodik lombard gyökereihez. Nordahl érkezésével minden megváltozott:
odalett a lelkes, hősiesen küzdő, a nagyokat időnként elkapó, de a kicsiktől akkor is kikapó csapat képe, és a helyére lépett egy szervezett, külföldi klasszisokat és nagyszerű olasz futballistákat igazoló együttes arculata
– írja Misur a Milan történetét feldolgozó másik kötetében, amely a 2007-es BL-győzelem után született.
A Milan edzője 1949-ben a magyar Czeizler Lajos volt, aki Svédországban öt bajnoki címet nyert a Norrköpinggel, ezek közül négyet Nordahllal, aki megfűzte főnökét, hogy érdemes leigazolnia másik két olimpiai bajnok honfitársát, Gunnar Grent és Nils Liedholmot.
Az 1949-es év a Milannak a három svéd érkezése miatt maradt emlékezetes, az olasz futballban viszont egy tragikus esemény miatt emlékszik mindenki erre az évre: május 4-én a korszak legnagyobb futballcsapata, a sorozatban öt bajnoki címet szerző Torino egy gálameccsről hazafelé tartva végzetes repülőgép-balesetet szenvedett. A supergai dombon álló bazilikába csapódó gép mind a 31 utasa meghalt, köztük az olasz futball klasszisai, és az itthon méltatlanul elfeledett Egri-Erbstein Ernő, aki összerakta a csapatot.
A Torino tragédiája után a következő idényben a Juventus és a Milan tülekedett a megüresedett trónért, és bár Nordahl 35 góljával 66 évig érvényes Serie A-rekordot állított fel (Gonzalo Higuaín a 2015-2016-os idényben döntötte meg, amikor 36 találattal lett gólkirály a Napoli színeiben), a Juve végül ötpontos előnnyel vitte el a scudettót.
A Milan 118 gólt termelt a 38 forduló alatt, ami szintén olasz rekord, és a 118-ból 71-et szerzett a Gre-No-Li-ra keresztelt svéd hármas. Hármójuknak már a becenevük is beszédes:
„Ő volt az ötvenes évek Maradonája. A labdával mindenféle bűvészmutatványra képes volt, és bármikor el tudott dönteni egyedül is egy-egy mérkőzést” – mondta Liedholm Grenről.
Rudolf Kock, az 1948-ban olimpiai bajnoki címet szerző svéd válogatott szövetségi kapitánya – aki igazi polihisztor volt, mert játékosként is volt egy olimpiai bronza, miközben jégkorongban is válogatottságig vitte, bridzsben meg Európa-bajnok lett – pedig emígy írta le Liedholm jelentőségét: „Ha egy csapat tizenegy Nils Liedholmból állna, azt lehetetlen lenne megverni”.
A három svéd főszerepet játszott abban, hogy a Milan az 1950-1951-es idényben mindenkit maga mögé utasítson a tabellán, és ezzel 44 év után ünnepelhessen újra bajnoki címet. A bajnokság az utolsó előtti fordulóban dőlt el, a Milan hazai pályán biztosíthatta volna be az aranyérmet, de 2-1-re kikapott a Laziótól.
A játékosok letargikus állapotban vonultak be az öltözőbe, hogy aztán a rádióban azt hallják, hogy a nagy rivális, a hárompontos hátrányban lévő Inter kikapott a Torinótól, így mégis kezdődhetett az ünneplés. Nordahl ismét gólkirály lett, ezúttal 34 góllal, a Milan pedig 107 találatnál állt meg, ugyanennyit szerzett a második Inter, de szintén száz fölé jutott a harmadik Juventus is (103).
Ugyanebben az idényben gyűjtötte be első nemzetközi trófeáját is a csapat, miután megnyerte a BEK elődjének tekintett Latin Kupát: az elődöntőben a Milan 4-1-re verte az Atlético Madridot, a döntőben pedig 5-0-ra a Lille-t, a két találkozón Nordahl összesen négyszer volt eredményes.
A következő szezonban a Milannak és Nordahlnak is be kellett érnie a második hellyel, a Fradi-legenda Sárosi György által irányított Juventus visszavette a trónt, és a torinóiak adták a gólkirályt is a dán Hansen személyében, aki néggyel többször szomorította az ellenfeleket, mint svéd kollégája (30-26). A következő évben Nordahl ismét 26 gólnál állt meg, és ennyi ezúttal elég volt pályafutása harmadik olasz gólkirályi címéhez, de hiába jegyzett a Milan tizennyolccal több gólt, mint az Inter, mégis a városi rivális lett a bajnok, és ráadásul még a Juve is befurakodott a piros-feketék elé.
Legendák egymás között: Nordahl és Puskás egy Milan-Honvéd meccs előtt
Nordahl, AC Milán, y Puskas, Honved. pic.twitter.com/xfaE4fzVP9
— Nostalgia Futbolera ® (@nostalgiafutbo1) October 13, 2021
Az 1953-1954-es idényben befagyott a tabella, megint Inter, Juventus, Milan volt az első három sorrendje, az idény közben érkezett, később a Benficával BEK-et nyert Guttmann Béla sem tudta visszavezetni a csúcsra a milánóiakat. Nordahl viszont ragaszkodott a gólkirályi címhez, és az addig tőle megszokotthoz képest viszonylag szerénynek számító 23 góllal negyedszer lett a bajnokság legtermékenyebb csatára.
1954 nyarán nagy pofon érte az olasz futballt: a válogatott a svájci világbajnokságon legyőzte ugyan Belgiumot, ám a házigazdától kétszer is kikapott (a fura lebonyolítás miatt a négycsapatos csoportokban mindenki csak két meccset játszott, és mivel az olaszoknak és Svájcnak is 2-2 pontja volt a két mérkőzés után, jöhetett a továbbjutásról döntő csata, amely 4-1-es svájci sikert hozott), és így korán elbúcsúzott.
A kudarc után Giulio Andreotti miniszterelnök drasztikus lépésre szánta el magát, az olasz klubok innentől csak akkor szerződtethettek külföldi játékost, ha az igazolni tudta, hogy rendelkezik itáliai felmenőkkel. Mindez azért is bírt komoly jelentőséggel, mert például az 1953-1954-es bajnokság góllövőlistájának első hat helyezettje közül mindössze egy volt olasz (Adriano Bassetto, az Atalanta játékosa), vagyis a külföldiek komoly minőséget képviseltek a ligában.
1954 nyara a Milannál is nagy változást hozott: Andrea Rizzoli lett a klub elnöke, aki leigazolta a nagyapja révén olasz származású Juan Schiaffinót, aki tagja volt az 1950-ben világbajnoki címet szerző uruguayi válogatottnak, valamint ekkor került a csapathoz Cesare Maldini, a Triestina fiatal védője.
A Milan szenzációsan kezdte a szezont, az első tíz fordulóban a csapat kilenc győzelem mellett egy döntetlent játszott, a gólaránya pedig 27-5 volt. Az első hullámvölgy februárban érkezett, amikor a Triestina és a Sampdoria is kifogott a Milanon, a vezetőség pedig úgy érezte, váltani kell, így lapátra tették Guttmannt, akinek az uruguayi Hector Puricelli foglalta el a helyét. A hátralévő 15 fordulóban két vereség még becsúszott ugyan, de a Milannak volt 8-0-s és 6-0-s győzelme is, és végül négy pontot vert a második helyezett Udinésére, amelyet később korrupciós botrány miatt kizártak.
A bajnokság megnyerésével a Milan jegyet váltott az újonnan létrehozott európai kupasorozatra, a BEK-re, amelyben a német Saarbrückenen és a bécsi Rapidon túljutott 7-5-ös, valamint 8-3-as összesítéssel, de a korszak legnagyobb csapata, a Real Madrid az elődöntőben megállította (a 4-2-es madridi vereség után a 2-1-es hazai siker kevésnek bizonyult). Nordahl a BEK-ben is letette a névjegyét, öt meccsen négy gólt rúgott, a bajnokságban pedig 23-at, de a Milan hiába nyomta le az Intert, a Romát, a Juvét, a bajnok – története során először – a Fiorentina lett.
A svéd csatár így bajnoki ezüsttel búcsúzott a Milantól, a nyáron érkező új edző, Gipo Viani ugyanis nem tartott rá igényt, és eladta a Romának. A döntés az edzőt igazolta, mert a Milan bajnok lett, a Roma viszont csak négy riválist tudott megelőzni, pedig Nordahl itt is vágott 13 gólt, és a gólkirályt is a fővárosiak adták a 22 gólos Dino Da Costa személyében.
Második római idénye már meglehetősen kurtára sikeredett (4 meccs, 2 gól), de olaszországi statisztikájával Nordahl beírta magát a futballtörténelembe. A Milanban (210) és a Romában (15) összesen 225 gólt szerzett, így Silvio Piola (274) és Francesco Totti (250) mögött a Serie A történetének harmadik legjobb gólvágója.
Öt olasz gólkirályi címe rekord, és zsinórban háromszor rajta kívül csak Michel Platini (Juventus, 1983, 1984, 1985) tudta begyűjteni a díjat. 49 olyan olasz bajnokija volt, amikor duplázott (Piolával holtversenyben éllovas ebben az összevetésben), és 17 mesterhármassal zárt, amivel csúcstartó a mai napig.
A Milan történetének második leggólerősebb játékosát, az aranylabdás Andrij Sevcsenkót 46 góllal előzi meg (221-175), de még nagyobb a különbség, ha a bajnoki gólokat számoljuk (210-127).
Azt az egyet 1950. február 12-én lőtte, amikor a Milan 7-1-re verte a Pro Patriát, és Nordahl elvállalta a büntetőt. A krónikák szerint olyan erővel bikázta meg a labdát, hogy az oda-vissza flipperezett a felső léc és a gólvonal között, majd végül a labda úgy döntött, a hálóban a helye.
A robbanékony és bivalyerős Nordahl nagyon kellemetlen ellenfél volt a védőknek, mindkét lábbal nagyon jól lőtt, Misur azt írja, a specialitása a bombaerősen és laposan meglőtt labda volt, innen ered sokadik, egyben legfurcsább beceneve: a lapos lövések misszionáriusa.
Ha a svéd válogatottban mutatott teljesítményét nézzük, akkor megértjük, miért tartják Nordahlt hazájában sokan jobbnak, mint Zlatan Ibrahimovicot: 33 fellépése alkalmával 43 gólt szerzett, ami 1,3-as átlagnak felel meg. A 43 góllal többek között Henrik Larssont, Grent vagy Kennet Anderssont megelőzve ő a svéd csapat történetének harmadik legjobb góllövője.
Személyes balszerencséje, hogy válogatottbeli karrierjébe a második világháború miatt egyetlen világbajnokság sem fért bele, ahogyan azt is bánhatja, hogy a BEK 1955-ben indult, az Aranylabdát pedig 1956-ban osztották ki először, amikor már pályafutása végéhez közeledett.
Nordahl egy hónappal a 74. születésnapja előtt, 1995 szeptemberében halt meg, amikor szívrohamot kapott úszás közben egy hotel medencéjében. Minden idők egyik leghatékonyabb csatára október 19-én lett volna 100 éves.
