„Nem hiszem, hogy bárki más annyira élvezte volna a gólszerzést, mint én. Hihetetlen érzés, amikor látod, hogy a labda a kapuban köt ki. Hogy ezt miképp lehet leírni? Egy őrületes adrenalinlökethez tudnám hasonlítani, amikor gólt szerzel.
Gólt lőni egyáltalán nem könnyű, sőt ez a legnehezebb része a játéknak. És amikor sikerül egyszer betalálnod, majd újra, és újra, és újra, és újra, akkor ez szokássá válik, és az adrenalinlöket olyan lesz számodra, mint egy drog.
A fenti idézet Alan Shearertől származik, aki igazán hitelesen tud beszámolni arról, milyen eufória keríti hatalmába az embert, ha gólt szerez, hiszen mást sem csinált egész pályafutása során. Shearer 260 góljával a Premier League történetének legeredményesebb játékosa, így senkit sem ért váratlanul, hogy az Arsenal gólrekordere, Thierry Henry társaságában az elsők között lett tagja a Hírességek Csarnokának.
Elhivatottság, megbízhatóság, erő – három fontos összetevő, amely naggyá tehet egy futballistát, és Shearerben mindhárom megvolt. Csodálatos érzéke volt ahhoz, hogy a legmegfelelőbb pillanatban érkezzen a kapu elé, és még véletlenül sem akarta bonyolítani a dolgokat, inkább a hatékonyságot tartotta szem előtt. Rengeteg gólt szerzett a 16-oson belülről, mégsem lehet egydimenziós csatárnak nevezni, mert káprázatos rúgótechnikája révén távolról, vagy éppen szabadrúgásból is nagyon veszélyes volt.
Úgy lőtte meg a labdát, mintha egyenesen meg akarná ölni
– mondta Shearerről Sir Alex Ferguson, a Manchester United legendás edzője, aki egy ízben már azt hihette, hogy sikerült megszereznie a csatárt, ám végül nem így lett.
Először volt kezdő az élvonalban, egyből felállított egy rekordot
„Időnként összekapja magát, de sokkal jobban tudna teljesíteni, ha képes lenne megfelelően koncentrálni” – olvasható Shearerről a róla szóló középiskolai jellemzésben. Hogy ehelyett nem azt írták róla, hogy órákig képes elemezni Shakespeare drámáit és Keats verseit, az betudható annak, hogy ő már akkor is azon törte a fejét, hogyan lehetne még jobb a futballpályán.
A newcastle-i születésű Shearer hatalmas szurkolója volt a helyi csapatnak, volt is próbajátékon a Unitednél, ahogy a Manchester City és a West Bromwich Albion is szemet vetett rá, a befutó mégis a Southampton lett, ami azt jelentette, hogy 15 évesen el kellett hagynia a szülői házat.
„Emlékszem, anyám sírt a pályaudvaron, amikor elindult a vonat. A Southamptontól heti 25 fontot kaptam, egy családnál béreltem egy szobát, ami kívül esett a komfortzónámon. Eleinte honvágyam volt, de azt hiszem, végül is a javamra vált, hogy az 530 kilométeres távolság miatt nem tudtam csak úgy buszra pattanni, és hazautazni, amikor hiányoztak az otthoniak.”
Az ifiknél töltött két év után 1988 márciusában, a Chelsea ellen csereként beszállva debütált az akkor még Division One-nak hívott angol élvonalban, majd amikor először lehetett kezdő a Southamptonban, egyből felállított egy rekordot:
Később elárulta, csak a meccs előtti csapatebédnél tudta meg, hogy az Arsenal ellen kezdő lesz, így szinte izgulni sem volt ideje, majd a 4-2-es győzelem és a triplája után az lett a jutalma, hogy másnap ő moshatta a szerelést, de ebben is meglátta a jót, mert úgy érezte, legalább sikerült ismét két lábbal a földön állnia az óriási eufória után.
Amilyen emlékezetes lehetett Shearernek a rekordot jelentő mesterhármas, annyira kellemetlenül érinthette, hogy a filmbe illő kezdés után sokáig nem tudott betalálni, az 1987-1988-as bajnokságban még háromszor lépett pályára, a következő idényben pedig tíz meccsen jutott szóhoz, de nem került újabb gól a neve mellé.
Aztán az 1989-1990-es szezonban már sokkal több lehetőség jutott számára, és ezzel együtt a gólok is megjöttek, 1991-ben pedig igazán sokatmondó visszajelzést kapott arról, hogy milyen fontos a csapatának, mivel a Southampton szurkolói őt választották az év játékosának.
Zidane el volt tiltva, ő megnyerte a döntőt Angliának
Shearer 1991 nyarán az angol U21-es válogatott tagjaként a nagy presztízsű touloni utánpótlástornán vett részt, és ha már ott volt, gyorsan felállított egy újabb rekordot. A tornát egy Szenegál elleni duplával kezdte, majd mesterhármast szerzett Mexikó ellen, és betalált a Szovjetuniónak is, így a csoportkör után hat gólnál tartott.
A döntőben a Shearer mellett többek között David Jamesszel, Paul Kitsonnal (Steve McManaman kispados volt) felálló angolok a franciákkal találkoztak, akiktől kiállítás miatt hiányzott a legnagyobb ász, Zinédine Zidane, de ott volt a kezdőben a később a PSG-vel KEK-et nyerő (és a Rapid elleni fináléban győztes gólt szerző) Bruno N’Gotty, valamint Patrice Loko, aki szintén KEK-győztes lett, a Nantes-tal pedig bajnoki címet nyert.
A döntőt 1-0-ra nyerte Anglia, és a mindent eldöntő gólt természetesen Shearer szerezte, aki első játékosként zárta a tornát hét góllal. Arra, hogy valaki hasonlóan eredményes legyen a tornán, 21 évet kellett várni, akkor a mexikói Marco Fabian szintén hét gólt szerzett.
A touloni tarolás után Shearer a bajnokságban is rákapcsolt, az 1991-1992-es szezonban 13 gólt szerzett, többet, mint az ezt megelőző négy idényben összesen.
1992 nyara azonban így is komoly változást hozott Shearer életében, a Manchester United és a Liverpool is szerette volna leigazolni, mégis a Blackburn lett a befutó, amely akkoriban brit rekordnak számító 3,6 millió fontot fizetett érte. A ráncfelvarráson átesett angol élvonal immár Premier League néven kezdett új fejezetbe, amely révén a futballtörténelem egyik legszórakoztatóbb és legjövedelmezőbb termékévé vált, és az új éra első idényében az újonc Blackburn egyből figyelmet követelt magának.
A SAS leszállt, a Blackburn bajnok lett
A Blackburn 26 év után játszhatott ismét az első osztályban, és a felemelkedésében főszerepet játszott a helyi születésű milliárdos, Jack Walker, aki 1991 őszén Kenny Dalglisht ültette a csapat kispadjára, és vele jutott fel a Rovers az élvonalba. Walker összesen 60 millió fontot invesztált a csapatba, amely negyedikként zárt a Premier League-ben, mindössze egy ponttal lemaradva a dobogóról. Shearer az első két fordulóban, a Crystal Palace és az Arsenal ellen összesen három gólt szerzett, és végül 21 találkozón 16 góllal zárt, úgy, hogy a bajnokság második felében nem is játszott térdsérülése miatt.
Az 1993-1994-es idényben a Blackburn a tabellán, Shearer a góllövőlistán végzett a második helyen, 31 bajnoki góljánál csak a Newcastle csatára, Andy Cole szerzett többet (34). 1994 nyarán aztán nagyot húzott a Blackburn, amely angol átigazolási rekordot jelentő 5 millió fontért megszerezte a góllövőlistán 25 találattal holtversenyben a harmadik helyen végző Chris Suttont a Norwichtól, és ezzel összeállt a Premier League történetének egyik legjobb csatárduója, amelyet a brit különleges légideszantosok után SAS-ként emlegettek.
Daráló című könyvében Michael Cox azt írta, Shearer egyáltalán nem volt elragadtatva, hogy a Blackburn támadójátéka már nem csak rá épül, de a számok és az eredmények azt igazolták, hogy a Shearer, Sutton duó igazi nyerő páros volt.
A klasszikus 4-4-2-es felállást preferáló Blackburn játéka meglehetősen sematikus volt, a két szélső, Stuart Ripley és Jason Wilcox egyre-másra ívelte középre a labdákat, Wilcox mögött a bal oldalon a szélsővédő, Graeme Le Saux is rendre fellépett a támadósokkal, ha pedig a szélen mégsem sikerült megbontani az ellenfelet, akkor Ripley és Wilcox feladata az volt, hogy visszalépjen, hogy ezáltal Shearer és Sutton befuthasson az üres területekre.
Az utolsó forduló a Premier League történetének egyik legdrámaibb forgatókönyvét hozta, a Blackburn Shearer révén ugyan vezetett a Liverpool ellen, de végül 2-1-es vereséget szenvedett az Anfielden, így a MU egy győzelemmel bajnok lehetett volna, ám Ferguson játékosai nem bírtak a West Ham cseh kapusával, az élete legjobb formáját erre a délutánra időzítő Ludek Mikloskóval. A Blackburn 67 év után először nyert trófeát, Shearer pedig boldogan fotózkodott a bajnoki serleget díszítő koronával.
Az 1996-1996-os BL-csoportkör nekünk a Fradi történelmi szereplése miatt maradt emlékezetes, az angolok viszont a Blackburnt figyelték árgus szemekkel, amely mindössze négy pontot szerzett, vagyis kevesebbet, mint a magyar bajnok, pedig nem az Ajaxszal és a Real Madriddal, hanem a Szpartak Moszkvával, a Legiával és a Rosenborggal került egy csoportba.
A BL-kudarc kevésbé lett volna fájó, ha legalább a bajnokságban sikerült volna ismét nagyon gurítania a Blackburnnek, de a hetedik hely nem mutatott túl jól, pedig Shearerre ebben az idényben is lehetett számítani, 31 góljával ismét ő lett a liga legeredményesebbje.
A nyár, amikor Anglia megőrült
A válogatottban viszont valamiért nem ment neki, a hazai rendezésű Eb előtt 12 meccsen keresztül gólképtelen volt, Terry Venables szövetségi kapitány azonban bízott benne. Shearer utóbb elismerte, óriási nyomás volt rajtuk, nem is kezdtek igazán jól, bár a csatár betalált, a nyitómeccs csak 1-1-re végződött Svájc ellen.
Aztán jött egy újabb Shearer-gól, David Seaman kivédte Gary McAllister tizenegyesét, majd Paul Gascoigne belőtte a legendás, esernyőcsel utáni kapásgólját, így 2-0-ra verte Anglia a skótokat, ezt követően pedig az utolsó csoportmeccsen lehengerlő játékkal, Shearer és Teddy Sheringham duplájával 4-1-re a hollandokat.
„A hollandok elleni meccs után indult be az igazi őrület. Emlékszem, kilógtam a hotelből, hogy elugorjak a fodrászhoz, és azzal szembesültem, hogy az emberek tömegesen buliznak az utcán. Olvastam róla az újságokban, de teljesen más érzés volt élőben szembesülni azzal, hogy milyen hangulat uralkodik a szurkolóink körében. A spanyolokat büntetőkkel ejtettük ki, a németek elleni tizenegyespárbajból viszont vesztesen jöttünk ki, így nem úgy végződött a torna, ahogy szerettük volna.
Megnyerhettük volna, mégsem az elúszott lehetőség miatti sajnálkozás maradt meg bennem, hanem csupa nagyszerű emlék. Bárkivel beszéltem, mindenki azt mondta, beleadtatok mindent, ennél többet pedig nem tehettünk volna. Óriási élmény volt az a néhány hét, és attól volt igazán különleges ez a torna, hogy a futball ismét összehozta az egész nemzetet
– emlékezett vissza Shearer az 1996-os Eb-re.
Öt góljával ő lett az Eb gólkirálya, ami még tovább növelte az ázsióját, Angliából a MU, az Arsenal, az Everton és a Liverpool udvarolt neki, míg a külföldi klubok közül a Barcelona, az Inter és a Juventus is szerette volna megszerezni. Sokáig a MU volt a legnagyobb esélyes, Shearer maga is elismerte, hogy többször is elképzelte, milyen lesz felhúzni a vörös mezt, és Eric Cantona, Ryan Giggs, Roy Keane és a többiek oldalán játszani a csapatban.
A helyi hős hazatér
Alex Ferguson már nyeregben érezhette magát, a blackburni tulaj, Walker azonban nem akarta a legnagyobb riválisnak tartott MU-nak elpasszolni Shearert, aki végül sokakat meglepett azzal, hogy az érzelmeire hallgatva imádott klubját, a Newcastle-t választotta.
„A focistákat gyakran szembesítik azzal manapság, hogy a sportágból kiveszett a klubhűség. Nos, azzal, hogy a Newcastle játékosa lettem, mondhatom, hogy hazatértem. Tíz évig játszottam a csapatban, amelynek szurkoltam, és ez volt életem legjobb időszaka. A gyerekkori álmom vált valóra azzal, hogy az enyém lett a Newcastle kilences meze” – mesélte évekkel később a döntése érzelmi vonzatáról Shearer.
Új klubja akkor épp a Premier League legnagyobb lúzerének számított, mivel januárban még 12 pontos előnye volt, végül mégis négy ponttal lemaradt a bajnoki címet besöprő MU-tól. Cox a Darálóban azt írja, a Newcastle focistáit a második hely ellenére is hősként ünnepelték a városban, és a csapat az egész ország tiszteletét kivívta a látványos stílusával, amelyet nagyjából úgy lehetett leírni, mindegy, hány gólt kapunk, majd megpróbálunk elöl eggyel többet lőni.
Az 1995-1996-os idényben a 25 gólos Les Ferdinand volt a Newcastle házi gólkirálya, mellé érkezett a Kevin Keegan által kitalált, amúgy is orrnehéz rendszerbe Shearer, akinek elég könnyen ment a beilleszkedés, mivel 25 góljával egyből gólkirályként nyitott új csapatában.
„Nagy sokk volt mindenkinek, amikor Keegan elköszönt januárban, senki nem számított erre, és épp kezdett valami nagyon jó dolog kialakulni. Másodikok lettünk, de karácsony után egyszer sem éreztem, hogy nyerhetünk, a MU sokkal jobb volt nálunk” – elevenítette fel Shearer az ezüstös idényt.
Dalglisht és a csapatát két csapás is érte a következő szezon elején, Ferdinand a Tottenhamhoz igazolt, Shearer pedig súlyos térdsérülést szenvedett, és csak januárban térhetett vissza. A bajnokságban csak két gólra futotta tőle, az FA Kupában viszont odatette magát, hat meccsen ötször volt eredményes, de a döntőben a bajnok Arsenal 2-0-ra verte a Szarkákat.
„Nem játszottunk igazán jól, de ez volt a nagy sanszunk, hogy nyerjünk valamit. 0-1-nél Nikosz Dabizasz egy szabadrúgás után a lécre fejelt, majd nekem is volt egy kapufám, minden másképp alakulhatott volna, ha bemegy a lövésem. Azt hiszem, ez lehetett volna a mi évünk. Amikor hazaértünk a döntőről, több ezer szurkoló várt minket, úgy ünnepeltek, mintha megnyertük volna a kupát.
Soha nem éltem még át hasonlót. Azt hiszem, ez mutatja, mennyire ki volt éhezve a város a sikerre. Egyszerre volt zavarba ejtő és közben hihetetlenül felemelő érzés. A városban a futball jelenti az életet, vagy szar játékos vagy, vagy félisten, nincs középút. Minden a fekete-fehér mezről szól.
Az egyik edző jegelte, a másiknál öt gólt szerzett az első meccsen
A Newcastle 1999-ben is eljutott a kupadöntőbe, de ott ismét a bajnokkal, ezúttal a Manchester Uniteddel találta szembe magát, és ugyanúgy 2-0-ra kapott ki, mint egy évvel korábban az Arsenaltól. Ez volt az az év, amikor a MU triplázni tudott, mert a bajnokság és a kupa mellé a BL-t is megnyerte, és Shearer szerint esélyük sem volt, végig domináltak a fináléban David Beckhamék. Az időközben csapatkapitánnyá avanzsáló Shearer a pályán a védőkkel, a klubjában viszont az edzőjével harcolt, a korábbi Eb-győztes holland klasszis, Ruud Gullit ugyanis túlértékeltnek tartotta, és nem titkolta, hogy legszívesebben megválna tőle.
Gullit akkor követte el a legnagyobb hibát, amikor 1999 őszén, a Newcastle-drukkerek számára mindig az idény legfontosabbnak számító meccsén, a Sunderland elleni északkeleti derbin kispadon hagyta Shearert, akit csak a 72. percben cserélt be. A Sunderland 2-1-re győzött vendégként, Gullit pedig belebukott a vereségbe, és Bobby Robson érkezett a helyére, aki teljesen máshogy bánt Shearerrel, mert a csatárt évekkel azelőtt már korábbi klubjánál, a Barcelonánál is szívesen látta volna.
„Shearert csakis a legnagyobb klasszisokkal lehet egy napon említeni” – mondta a játékosáról Robson, akivel az első meccsen a Newcastle 8-0-ra ledózerolta a Sheffield Wednesdayt, és Shearer pályafutása legjobb meccsét teljesítette, mivel a nyolcból öt gólt ő szerzett, ezzel Andy Cole-lal, Dimitar Berbatovval, Sergio Agüeróval és Jermain Defoe-val holtversenyben a PL-rekordot tartja.
Shearer végül 23 bajnoki góllal jelezte, hogy készen áll a 2000-es Eb-re, amely a négy évvel korábbi fieszta után hatalmas csalódást jelentett az angoloknak, akik Portugáliától és Romániától is kikaptak, így aztán nem mentek semmire azzal, hogy visszavágtak a németeknek az 1996-os elődöntőért. Shearer két góllal zárta a tornát, amely után elköszönt a válogatottól, 63 fellépésén 30 gólt szerzett, és a meccseinek a felén ő viselte a csapatkapitányi karszalagot.
Csak a sérüléseit felejtené el, de nem döntene máshogy
A Newcastle a középmezőnyben vegetálás után a 2001-2002-es idényben került vissza az élbolyba, amikor a BL-selejtezőt jelentő negyedik helyen zárt, és a 23 gólos Shearer csak egy góllal maradt le a gólkirályi címről (Thierry Henry előzte meg), jelezve, hogy bár a sérülései miatt már nem volt olyan dinamikus, mint régen, de a gólszerzés tudományát korántsem felejtette el.
A következő idényben a Newcastle még feljebb kapaszkodott, a bajnoki címért folyó MU-Arsenal csatába nem tudott ugyan beleszólni, de 1997 után ismét a dobogón végzett.
Shearernek a visszavonulása után gyakran feltették a kérdést, nincs-e hiányérzete amiatt, hogy kedvenc klubjával semmit sem tudott nyerni.
„Nem bánok semmit, ha vissza is mehetnék az időben, akkor sem változtatnék semmit a döntéseimen. Egyedül a sérülésektől szabadulnék meg, mert azok vagy három évet vettek el az életemből, és a térdeim olyan pocsék állapotban vannak, hogy a kocsiból is nehézséget jelent kiszállnom. Amikor a Newcastle-hoz igazoltam, úgy éreztem, ez egy olyan csapat, amely már megérett arra, hogy trófeákat nyerjen. Voltunk másodikok és harmadikok, játszottunk két FA kupa-döntőt, szerepeltünk a BL-ben, ez így volt jó.
Lett volna lehetőségem máshova igazolni, de sosem éreztem azt, hogy ez jó döntés lenne. A kedvenc csapatom mezét viseltem, gólokat lőttem, klubrekorder lettem, szobrot kaptam, hogy a túróba bánnám, hogy a Newcastle-t választottam? Ha végiggondolom az itt töltött éveimet, sosem az van bennem, hogy jézusom, nem nyertem semmit, hanem az, micsoda szerencsés fickó vagyok
– hangzott egy újabb vallomás Shearertől.
Csak Kane lehet veszélyes a rekordjára, de még ő is messze van
Bár úgy tervezte, hogy a 2004-2005-ös szezon lesz az utolsó számára, végül meggyőzték, hogy folytassa, így újabb idényt vállalt, ami elég volt ahhoz, hogy megdöntse Jackie Milburn rekordját, és 206 góljával ő legyen a Newcastle történetének legeredményesebb játékosát. Karrierje utolsó gólját a Sunderland elleni derbin szerezte büntetőből, így a számláló a Premier League-ben 260-nál állt meg, és ő az egyetlen játékos, aki a ligában két klub színeiben is eljutott száz találatig.
Rajta kívül egyedül Wayne Rooney került 200 fölé (208), az aktív játékosok közül pedig a Manchester Citytől az idény végén távozó Agüero (181), valamint a Tottenhamben mindig megbízhatóan termelő Hary Kane (164) jár hozzá a legközelebb.
Shearer kiteljesedésében hatalmas szerepe volt soha nem múló maximalizmusának, az erről szóló legjobb anekdota az 1996-os FIFA Év Labdarúgója-választáshoz fűződik, amikor az angol csatár a brazil Ronaldo és a libériai George Weah mögött a harmadik helyen végzett, ami olyan csalódást jelentett számára, hogy a díjkiosztó után nem maradt ott a fogadáson.
Miért kellett volna ünnepelnem, hogy harmadik lettem? Úgy nőttem fel, hogy az lebegett a szemem előtt, az első visz mindent, a második és a harmadik hely nem ér semmit.
Szívesen felolvasnánk ezt a mondatot néhány fiatal focistának, akiknek volt két jó meccsük, és már hangosan ünnepeltetik magukat.
Ismerős probléma, hogy a játékosok közül sokan nem találják a helyüket a visszavonulás után, és Shearer is elismerte, komoly nehézségét jelentett számára az átállás a futballról a civil életre.
„Hosszú éveken át a meccsek és az edzések töltik ki az életedet, aztán hirtelen leállsz, és hatalmas űr keletkezik az életedben. Tudod, hogy még 40-50 év jó esetben hátra van az életedből, és hirtelen elveszíted a drogot, ami egészen odáig minden nap pörgetett és feldobott. Nem tagadom, szenvedtem, nehéz volt az átállás, de miért lett volna könnyű?
Az egyik nap még Premier League-játékos vagy, 50 ezer ember előtt játszol, aztán vége, és csak keresed a helyed. Nekem szerencsém volt, mert ahogy otthagytam a csapatot, bekerültem egy másikba, a szakkommentátorokéba, Gary Lineker, Ian Wright, Alan Hansen mellé.
Belekóstolt az edzősködésbe is, 2009 tavaszán bajban volt a Newcastle, és neki kellett volna megmentenie a csapatot, de nem sikerült, nyolc forduló alatt mindössze hat pontot szerzett, így a klub 16 év után búcsúzott az élvonaltól, de a következő idényben vissza is jutott egyből Chris Hughton irányításával.
Shearer renoméját a balul sikerült edzői próbálkozás sem tépázta meg, és 2016-ban szobrot kapott a Newcastle stadionja, a St James’s Park mellett.
„Milyen érzés? Hátborzongató, furcsa, persze abszolút pozitív értelemben. Az ember álmodozik arról, hogy gólokat szerez, hogy a válogatott mezét felhúzza, de kinek jutna eszébe, hogy még életében szobrot állítanak neki? Mindig mosolyra húzódik a szám, amikor elmegyek a szobor mellett.”
