A dolog persze nem véletlen.
A PSG stadionja Párizs leggazdagabb, XVI. kerületében található, míg a Red Star pályája egy szegény (odakint ezt az érzékeny jelzővel illetnék) külvárosban. A PSG és sztárjai bárhol játszhatnának világon, minden városhoz pontosan annyi közük lenne, mint Párizshoz.
A Red Star a lehető legszorosabban kötődik Párizs külvárosaihoz: nem csak futballklubja az itt élőknek, hanem szociális intézménye is. A PSG címerében az Eiffel-torony van, a Red Staréban vörös csillag. A katari kötődésű PSG díszpáholya tele van hírességekkel: politikusok, médiaemberek, énekesek, színészek, újságírók hirdetik, hogy a PSG meccseire sikk járni, a Stendhal vagy Balzac tollára való Tout-Paris, az elit ellepi a Parc des Princes páholyait.
A Red Star meccseire a külvárosok meglehetősen heterogén népsége, valamint a párizsi, focit kedvelő balosok járnak.
A Bauer, a Párizs külvárosában, Saint-Ouenben (talán a nagyon lelkes turisták már hallották már a nevet, hiszen itt van közvetlenül a város határa mellett Párizs legnagyobb bolhapiaca) található stadion általában péntek esténként fogadja a Red Star kitartó és hűséges szurkolóit.
Az angol típusú pályán a játéktér nagyon közel van a nézőkhöz, és a főlelátó (jó ideje már csak az van nyitva) igazi fedett tribün. A lelátón és környékén, természetesen főleg a szemben levő bárban, is inkább angolos a hangulat, mint franciás. Az alig pár kilométerre fekvő Párizs, amely talán a világ legburzsoább nagyvárosa, egy másik világban is lehetne.
Tényleg mintha egy angol kisváros sokadosztályú csapatának a meccsén lennénk: sálakba, mezekbe öltözött nők, férfiak, sör persze, az ultrák környékén lényegében állandón érezhető diszkrét hasisszag, a kevésbé visszafogott és alig összetéveszthetően balos rigmusok („Flic, arbitre, militaire, mais qu’est ce-qu’on ne fait pas pour un salaire?”, azaz: „Rendőr, focibíró, katona: mit meg nem tesznek emberek a fizetésükért?” vagy persze a „Hu-ha, banlieue rouge”, azaz „vörös külváros”), közepette küzd a műfüves pályán a hazai csapat ellenfelével a a francia harmadosztályban.
Ahogy mondani szokás: a többire ott a Mastercard.
A Paris Saint-Germain dominanciája a párizsi régióban (maga Párizs kétmilliós város, területre jóval kisebb Budapestnél, Ile-de-France megye, azaz a főváros és külvárosai számít a párizsi régióba, amelynek 12 millió lakosa van) még egy évtizedes múltra sem tekinthet vissza.
A fordulópont 2011 volt: ekkor történt, hogy a katari Quatar Investment Authority megvásárolta a Paris Saint-Germaint. Ezzel a PSG a világ egyik leggazdagabb klubjává vált: a katari tulajdonviszonyok feudális jellemzői miatt tulajdonképpen magának a katari államnak a tulajdonává.
Az 1970-ben alapított PSG mindezzel együtt természetesen nem Párizs történelmi klubja, hiszen a Red Star Football Club már 1897 óta létezik. A klubot Párizsban hozták létre elsősorban Jules Rimet vezetésével (az ő fejéből pattant ki a világbajnokság ötlete, a trófea is az ő nevét viselte, a Rimet-kupát 1970-ben nyerte el harmadik diadalával Brazília), és az alapításban volt némi politika is, hiszen az alapítók a futball révén kívánták a népi tömegeket a kor nagy francia politikai kérdésében az antiklerikális, azaz az állam és az egyház szigorú elválasztását képviselő oldalra terelni, de a névválasztásban semmi ilyesmi nem játszott szerepet.
A klub a nevét a kor egyik ismert hajózási társaságáról (Red Star Line) kapta, másrészről a választását erősen befolyásolta a kontinens futballvilágának korabeli anglomániája. A francia futballnak a nagy lökést végül az első világháborúba érkezett angol hadsereg tagjai adták meg, még ma is érezhető, hogy ennek hatására Észak-Franciaország inkább futballvidék, míg Dél hangsúlyosabban rögbipárti (Marseille kivételével természetesen, de Marseille minden szempontból jóval inkább a Mediterránum városa, mint egyszerűen Franciaországé).
Mindenesetre a későbbieket figyelembe véve a névválasztás szinte predesztinálta a Red Star későbbi históriáját. A klub a XX. század elején tette át székhelyét Saint-Ouenba, mely a két világháború között – számos más külvároshoz hasonlóan – igazi munkásváros volt és természetesen a Párizs környéki híres vörös öv, azaz a kommunista irányítású önkormányzatok egyik tagja (a mai párizsi külvárosok képét tekintve szinte hihetetlen, hogy még egy fél évszázada is az volt a helyzet, hogy aki külvárost mondott, az gyárat és ipart értett alatta, a Plaine Saint-Denis-t úgy emlegették valaha, mint Manchestert vagy a Ruhr-vidéket).
Innen a Red Star FC ma is töretlen népi karaktere és beágyazódása a külvárosok világába.
A klub nem csak népi hagyományait ápolja, hanem az antifasiszta ellenállását is: a klub játékosa volt a francia ellenállás egyik mártírja, a nácik által 19 éves korában kivégzett olasz Rino Della Negra (ma az ultratribün viseli a nevét); magának a stadionnak a névadója pedig Jean-Claude Bauer, a szintén kivégzett, zsidó származású, kommunista orvos.
A klubnak voltak egyébként magyar játékosai is: André Simonyi több kupát is nyert a két világháború között a Red Starral (ekkor játszott a klubban az argentin Helenio Herrera is, a catenaccio atyja), majd edzője volt a csapatnak; később rövid ideig itt játszott ifj. Albert Flórian, de igazából a szintén korábbi ferencvárosi Keller József hagyott mélyebb nyomokat a klub emlékezetében.
Másrészről a Bauerben (ekkor persze még nem így hívták) rendezték az 1924-es olimpián a magyar futballtörténelemben egyiptomi csapásként elhíresült meccset, itt kaptunk ki általános megdöbbenést okozva 3-0-ra Egyiptomtól.
A klub a második világháború utáni évtizedekben nem a legjobb korszakát élte, lényegében helyi, amatőr ligákban szerepelt. A nagy visszatérés a 2000-es években történt, azóta a klub a másodosztály és a harmadosztály között ingázik rendszeresen, miközben valódi népszerűségre tett szert Párizs és külvárosai antifasiszta, vörös, antirasszista (sőt, feminista: magunk alig jártunk még olyan ultracsoportban, ahol ennyi nő lett volna jelen) miliőjében.
A klub igazi intézménye lett a népi futballnak: utánpótlás-nevelésében leginkább szociális intézményként viszonyul a külvárosok fiataljaihoz, vagyis nem akar mindenáron profi labdarúgókat képezni – arra ott vannak a PSG akadémiái.
A szurkolótábort helyiek és persze a Párizsból a vörös, etnikailag sokszínű külváros csapatát támogató balos bobók (bohém burzsoák) alkotják. Nagy igazság, hogy nyerni mindig jobb érzés, de az eredmény nem a legfontosabb: a Red Star-meccs inkább kollektív élmény, fényévnyire van a modern, profitorientált, kirakatban lévő focitól.
A klubot támogató réteg talán olyan, mint amikor a baloldalt legjobb pillanataiban elképzeljük. A Red Star FC pedig olyan, ahogy az igazi futballt.
