Nemzetközi foci

Isten csak egy tökéletes csapatot teremtett, a többit megtöltötte külföldiekkel

Van egy csapat, amely a hagyományait tisztelve is állja a sarat a modern futball eurómilliókkal felpumpált világában. Az Athletic Bilbao, akárcsak a Barcelona, több mint egy klub, Baszkföld szimbóluma, egy csapat, amely példát mutat, hogy így is lehet. A Bilbao egyik magyar szurkolója szerint erre a csapatra meg kell érni, és aki nekik szurkol, tisztában van azzal, hogy a klub a játékospolitikája miatt nem tudja tartani a lépést a Barcával vagy a Reallal.
Korábban a témában:

Talán sosem volt még annyira könnyű egy gyereknek szerelembe esnie a futballal, mint manapság, amikor, ha benyomja a tévét vagy nekiáll az interneten nézelődni, felváltva gyönyörködhet Lionel Messi, Cristiano Ronaldo, Mohamed Szalah vagy Karim Benzema góljaiban, Virgil van Dijk és Matthijs de Ligt szereléseiben, valamint Alisson vagy Marc-André ter Stegen védéseiben.

Barcelona, Juventus, Liverpool, Real Madrid – az említett urak ezekben a csapatokban teszi a dolgukat a pályán a lehető legmagasabb szinten, nem csoda, ha a játszótéren is az ő nevüket viselő mezben szaladgálnak a lurkók, igaz, minden ötezredik Messire vagy Ronaldóra jut egy Van Dijk, hiszen egy csatár bőrébe bújni sokkal menőbb.

Amilyen szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy a szemünk előtt írja a futballtörténelmet két korszakos zseni, legalább annyira kárhoztatjuk a médiát, amely szinte csak Messire és Ronaldóra szűkíti le a látóteret, hiszen róluk még azt is látjuk, ahogyan a kertben labdáznak a kutyával,

de ezzel csak azt érjük el, hogy lemaradunk egy csomó, a mainstream páncélját át nem ütő, mégis izgalmas történésről.

Ilyen az a tény például, hogy a hétközi forduló előtt nem a Barcelona, a Real Madrid vagy az Atlético vezette a spanyol bajnokságot – hanem az Athletic Bilbao, még ha csak jobb gólkülönbségének is köszönhette.

Azok, akik nem érzik magukénak a modern futballt, az átigazolási szezonokban elköltött súlyos eurómilliókat, a sejkek vagy oligarchák pénzén felfuttatott klubokat, azok bizonyára egyfajta romantikus csodálattal tekintenek a Bilbaóra, amely a Barca és a Real mellett harmadik csapatként mondhatja el magáról, hogy egyszer sem esett ki a spanyol élvonalból, és tette mindezt úgy, hogy közben nem dobta sutba az elveket és a hagyományait, vagyis csak saját nevelésű vagy baszk származású, kötődésű focistákra épít.

Hopp, két kakukktojás. Ja, mégsem

A Bilbao mostani keretében a román védő, Cristian Ganea és a bosnyák csatár, Kenan Kodro a két kakukktojás. Illetve igazából egyikük sem, mert mindketten kötődnek Baszkföldhöz. Ganea a régióban nevelkedett, miután családjával gyerekként egy Bilbaótól pár kilométerre lévő városba költözött, Kodro pedig San Sebastianban született, ahol apja, Meho termelte a gólokat az 1990-es évek első felében. Meho a Real Sociedad után a Barcelonában, a Tenerifében és az Alavésben is megfordult, majd a Maccabi Tel Avivból vonult vissza.

Bilbao a spanyol futball bölcsőjének számít, Jonathan Wilson Futballforradalmak című könyvéből tudjuk, hogy a britek bányászati érdekeltségei juttatták el a játékot a baszk városba, és 1913-ban itt építették az első stadiont, a San Mamést, amely a sokatmondó Katedrális becenevet kapta.

Bár Wilson azt írja, hogy a klubot 1903-ban alapították két, már meglévő csapat (az egyiket a város brit munkásai, a másikat a futballt angliai tanulmányútjuk során megismerő helyiek hozták létre) egyesülése révén, az Athletic Club már 1898-ban megszületett.

A csapat hamar kinyilatkoztatta, hogy csak baszk származású játékosok húzhatják magukra a mezt, a kispadon azonban a játék tanítómestereire, az angolokra bízták magukat.

Az Athletic a 20. század elején megkerülhetetlen tényező volt a spanyol futballban, 1902 és 1923 között tízszer nyerte meg a Király-kupát, és további öt alkalommal döntőzött.

„A baszk futball sokat fejlődött, mióta nem jártam itt. Első találkozásunkkor lassú, türelmes, rövidpasszos játékot játszottak, ami szemre tetszetős volt ugyan, de a gyakorlatban szinte teljesen haszontalan. Mintha a skótokat láttam volna. A vezetésemmel azonban bevezettük a gyors játékot, a hosszú indításokat. Szélről szélre járattuk a labdát, középen pedig fürge, robbanékony játékosaink voltak, mindig készen a gólszerzésre. Manapság úgy látom, a legtöbb spanyol és baszk is csapat ezt a stílust vette át, de sajnálatos módon pont az Athletic Club maradt le a fejlődésben” – idézi Wilson könyve Billy Barnest, aki 1914-ben lett a Bilbao edzője, amellyel két Király-kupát nyert, majd hazatért, hogy az első világháborúban harcoljon.

Az 1903-ban kupagyőztes bilbaói csapat Forrás: Wikipédia

A fenti nyilatkozatot 1920-ban adta, amikor újra a Bilbaónál látott munkához, de csak egy évet maradt, igaz, azt kupagyőzelemmel koronázta meg. A fizikális játékra és hosszú labdákra építő brit stílusról érdekes módon egy másik angol, a kalandos életű, az első világháború alatt egy német fogolytáborban a többi hasonló sorsa jutott honfitársával komoly futballéletet bonyolító Fred Pentland szoktatta le a Bilbaót.

A Pentland által favorizált push and move stílus a játékosok egyéni képességeire és a labdabirtoklásra épített, a szinte dogmatikusnak számító 2-3-5-ös felállást pedig 2-5-3-ra cserélte, amivel a középpályán döntő fölényt lehetett kiharcolni.

A helyiek szemében kissé különcnek számító, folyton kalapot viselő és szivarozó Pentland megengedte a játékosainak, hogy az emlékezetes győzelmek után addig ugráljanak a kalapján, amíg teljesen le nem amortizálták, cserébe viszont profi mentalitást várt, bevezette a dress code-ot és megtanította, hogyan kell megfelelően bekötni a futballcipőt.

„Először csináljuk meg rendesen az egyszerű dolgokat, aztán a többi majd jön magától” – ez volt Pentland ars poeticája. 1923-ban vele is Király-kupát nyert az Ahtletic, de két trófeamentes idény után távoznia kellett, mivel folyamatosan megkérdőjelezték az általa bevezetett stílus létjogosultságát.

Dolgozott az Athletic Madridnál (amelyet csak később neveztek át Atléticóra), 1929-ben pedig tagja volt az angolokat 4-3-ra legyőző spanyol válogatott edzői stábjának, ami azért is volt nagy szám, mert ez volt az angolok első veresége a kontinensen.

Pentland 1929-ben visszatért a Bilbaóhoz, amellyel egy évvel később a bajnokságot és a kupát is megnyerte, amire korábban nem volt példa a spanyoloknál, majd a duplázást a következő idényben is megismételte.

Ennek a szezonnak a fénypontja a Barcelona 12-1-es ledózerolása volt, ami a mai napig a katalán klub legnagyobb, tétmeccsen elszenvedett vereségének számít. Pedig a Barca a Pentland-féle rövidpasszos stílust erőltette, de a mester csúnyán zsebre vágta a tanítványt.

A Bilbao 1932-ben és 1933-ban kupagyőztes lett, így zsinórban négyszer nyerte meg a sorozatot, ilyenre csak a Barcelona volt képest, amely 2015 és 2018 között sajátította ki a Király-kupát.

Pentland 1933-ban elhagyta a Bilbaót, de az öröksége örökre fennmaradt, és a baszk városban a mai napig szeretettel emlékeznek rá, 2010-ben az egyik hazai meccsen például a lánya, Angela végezte el a kezdőrúgást. Pentland jóval meghaladta a korát az akkor forradalminak számító stílusával, és, ha eszünkbe jut, hogyan játszott és milyen hatást gyakorolt a futballvilágra a Johan Cruyff– vagy Pep Guardiola-féle Barca, akkor tisztelettel kell adóznunk a kalapos edző emléke előtt, aki a sportág legszebb oldalát mutatta meg.

Ha akkoriban lett volna tévéközvetítés, sanszos, hogy a fél világ Bilbao-drukker lett volna, hiszen az emberek mindig vevők a látványos játékra és szeretnek a győztesekhez tartozni. A spanyol polgárháborúban viszont Franco lett a győztes, és ez hatással volt a korszak sikercsapatának további sorsára is.

A csapat nevét Athleticről Atléticóra kellett változtatni, és több forrás szerint fel kellett adnia azt a játékospolitikát, hogy csak baszkokat alkalmaznak a csapatnál.

A saját kultúrájukra és identitásukra híresen büszke baszkok szemében a csapat több volt mint egy klub, akárcsak a Barcelona, amely katalán függetlenség egyik jelképe.

Wilson a könyvében azt írja, habár Franco mindig is törekedett arra, hogy elejét vegye a baszk függetlenségi törekvéseknek, a baszk futballistákat amolyan etalonnak tartotta, mert szerinte ők testesítették meg a spanyol férfiasságot.

Francónál a Real Madrid lett a kiválasztott, a kasztíliai identitás megtestesítője, amely gyakorlatilag PR-eszköz volt a kezében, hogy Spanyolország polgárháború miatt megtépázott nemzetközi kapcsolatait a futballsikerek révén helyreállítsa. Ehhez az olyan eszközöktől sem riadt vissza, mint hogy önhatalmúlag beavatkozzon Alfredo di Stéfano átigazolásába, annak ellenére, hogy a FIFA áldását adta, hogy a Barcelonához kerüljön az argentin csatár.

A többi már történelem, Di Stéfanóval (és 1958-tól már Puskás Ferenccel) a soraiban a Real egymás után ötször nyert meg a Bajnokcsapatok Európa Kupáját, Franco pedig a csapat sikereit arra használta fel, hogy megszilárdítsa a hatalmát, mondván, sokkal jobb, ha a futball ad beszédtémát az embereknek, mint a politika.

A Bilbao mindössze két bajnoki címet nyert a Franco-érában, az 1943-as elsőségben meghatározó szerepet játszott az a Telmo Zarra, aki nemcsak a klub, hanem az egész liga történetének leggólerősebb játékosa volt – amíg Messi meg nem előzte –, az 1956-os aranyat viszont már a legendás csatár nélkül zsebelte be a csapat.

Ikonikus pillanat volt, amikor egy évvel Franco halála után, 1976 decemberében a csapat kapusa, José Ángel Iribar a piros-fehér-zöld baszk zászlót a kezében tartva vonult be a pályára a szintén baszk Real Sociedad elleni meccsre. Azt a jelképet, ami előtte 40 éven keresztül tiltottnak számított.

A középszerűségből Javier Clemente vezetésével tört ki a Bilbao az 1980-as években, igaz, ekkor a Pentland-féle játszós foci totális ellentéte jellemezte a csapatot.

„Clemente ízig-vérig baszk volt: harcias, hirtelen haragú, ami a szívén, az a száján. Láncdohányos volt, megállás nélkül szitkozódott, és úgy tűnt, heves indulatainak labirintusában bolyongva éli mindennapjait. Sokan Clementét tartják a tiki-taka keresztapjának, bár ő csak gúnyosan használta ezt az elnevezést a »passz a passz kedvéért« játékstílusra, szembeállítva saját, jóval direktebb futballt feltételező alapelveivel. Ahogyan Sid Lowe megjegyezte, Clementét »mindig együtt fogják emlegetni a patapún y p’arriba kifejezéssel („üsd, vágd, nem apád!”), illetve a védekező, durva, gyakran egyenesen mocskos futballal« – írja az edzőről Wilson a Futballforradalmakban.

Clemente az 1983-as bajnoki címet az utolsó fordulóban biztosította be, amikor a Bilbao 5-1-re verte a Las Palmast, az addig élen álló Real pedig kikapott Valenciában. A következő idényben a Bilbao a César Luis Menotti által irányított Barcával ment az aranyért, és a nagy rivalizálást a két edző ellenséges viszonya mérgesítette el.

Menotti Clemente csapatát agresszív stílusa miatt pusztítónak, az edzőt pedig hithű baszk nacionalista mivolta miatt fasisztának nevezte, mire Clemente a nőfaló hippi jelzővel illette az argentint.

A két edző első összecsapását azóta is emlegetik, a Nou Campban játszott meccsen Andoni Goikoetxea egy brutális becsúszással eltörte Diego Maradona bokáját, ami után 18 meccses eltiltást kapott, ám ezt később hatra mérsékeltek.

Clemente annyival elintézte az esetet, hogy Maradona rájátszott, mert ennyire nem volt súlyos, a tettes pedig azt magyarázta, hogy semmi szándékosság nem volt a mozdulatban, de biztos, ami biztos, otthon egy vitrinben őrizte a cipőt, amivel szétrúgta Maradonát.

A Barca Maradona sérülése ellenére simán nyerte a hazai meccsét, majd a bilbaói felvonást is behúzta, a bajnoki cím mégis az Athleticé lett, amely egy ponttal többet gyűjtött. A Clemente-Menotti ellentét aztán a Király-kupa-döntőben érte el a csúcspontját, a Bilbao Endika góljával 1-0-ra győzött, de a meccs nem erről marad emlékezetes, hanem a lefújás után kitört, utcai harcosok fesztiválját idéző tömegverekedésről. Kezdésnek a Barcában utolsó meccsét játszó Maradona arcon térdelte az egyik bilbaóit, aztán egymást érték az ökölcsapások és karaterúgások.

Az Athletic a balhéba fulladó kupadöntő óta egy Szuperkupa-győzelmet, három elvesztett Király-kupa- és egy Európa Liga-döntőt tud felmutatni (Wilson a könyvében azt fejtegeti, hogy az 1984-es kupasiker óta egyetlen csapat sem tudott komoly áttörést bemutatni a bevallottan a fizikai erőre építő játékkal), ami egyben egy válasz is a cikk elején bedobott felvetésre, hogy miért nincsen szem előtt a Bilbao azok számára, akik kvázi nullkilométeresként választanak csapatot maguknak.

Pedig a futballban (is) az emberi történetek azok, amikre leginkább felkapjuk a fejünket, ezekben pedig nincs hiány, ha a Bilbaóról van szó, elég, ha a 2000-es évek egyik emblematikus figurájának, Joseba Etxeberriának a gesztusát említjük. A Real Sociedadban nevelkedő támadó, akinek Ismael Urzaizzal és Julen Guerreróval együtt óriási szerepe volt abban, hogy a Bilbao ezüstérmes lett az 1997-1998-as idényben, a pályafutása vége felé járva felajánlotta, hogy fizetés nélkül játszik le egy idényt.

Amikor azt írtuk, hogy a Bilbao több, mint egy klub, akkor éppen az ilyen jellegű dolgokra gondoltunk, ami jelzi, hogy a játékosok sem egy átlagos munkahelyként tekintenek a csapatra.

Az Athletichez meg kell érni, a 10-18 év közti fiataloknak teljesen más a preferenciájuk, teljesen normális, hogy nem a Bilbaót választják. Azért amikor a csapat nagy menetelést mutat be a nemzetközi kupában, mindig vannak fellángolások és feltűnnek új drukkerek. Nekünk ennyi elég, nem akarunk senkit pusholni

– mondja a fanatikus Bilbao-drukker, Galkó Máté, aki saját bevallása szerint korábban is függője volt a csapatnak, de akkor vált nála ez az egész pozitív értelemben vett őrületté, amikor 2008-ban egy baszkföldi nyaralás alkalmával két meccsre is kilátogatott a San Mamésbe.

„Elmesélni nehéz, át kell élni, hogy milyen, amikor egy 350 ezres város megmozdul a meccsnapon. A vakvezető kutyától kezdve a babakocsin át minden piros-fehér színekbe van öltöztetve, és a hangulat nagyon könnyen beszippantja az embert” – mesélte Galkó.

Az Isten mindössze egy tökéletes csapatot teremtett, a többit megtöltötte külföldiekkel – olvasható egy némileg elfogult baszkföldi szlogen az Athletic magyar szurkolóinak Facebook-oldalán, amely tökéletes mottója lehetne a klubnak, hiszen a sokszor gépies és mesterkélt modern futballban még vannak olyanok, akik épp azt a fajta romantikus szemlélet keresik, amit a Bilbao képvisel.

Hogy mit éreztem, amikor ott voltam a Katedrálisban? Áhítatot, azt hiszem, ez a legjobb szó rá, és próbáltam ízlelgetni az érzést, hogy atyaúristen, itt vagyok. Voltunk többször is idegenben, ott sokkal komolyabb a szurkolás, hiszen általában a kemény mag kíséri el a csapatot, a San Mamésnak más a hangulata, van egyfajta színházjellege

– magyarázta Máté.

Aki szó szerint beírta magát a klub történetébe, mivel a stadion építésének századik évfordulójára kiadott kötetben egyetlen külföldiként szerepel az esszéjével, amelyben a klubhoz fűződő viszonyát érzékelteti.

Részlet az Amikor a nő megérti a futballt című esszéből

Hogyan kerül egy magyar pár a San Mamés pénztárjához? A férfi a kilencvenes évek közepén punk zenekarokon keresztül találkozott először a baszk kultúrával. Érdekelni kezdte a kicsi nép történelme, kultúrtörténete, gasztronómiája. Az Athletic ’98-as ezüstérme kicsíráztatta benne a zene által elültetett magot, majd egy európai körutazás során tett baszkföldi kitérő magonccá növesztette azt. A férfi szenvedélyesen kezdett rajongani a klubért, figyelte az utánpótlást, elutazott minden közeli meccsükre, szorított a kiesés ellen, drukkolt az európai kupában.

 

Mígnem összegyűjtött annyi pénzt, hogy két hétre Baszkföldre utazhasson kedvesével. Direkt úgy szervezte, hogy két hazai meccs is legyen ottlétük alatt, hogy megcsodálhassák a klubfutball utolsó igazi egyéniségét, a globalizáció és a trendek árjával szemben úszó csapatot, saját otthonában, a Katedrálisban. A férfi ott állt a fehér bádogra festett címer alatt, kezében a jegyekkel és úgy érezte, hogy a tölgyfa, ami benne növekedett már tíz éve, nemsokára virágba borul.

 

Május negyedike volt, vasárnap, az Athletic a Mallorcával játszott. Fölvettem a mezem, a klub által gyártott mezem, amit kivételes alkalmakkor öltök magamra, és amit mindig kézzel mosok. Nyakamba tekertem a sálam, amit még 2004-ben, Bécsben az Austria elleni elmaradt meccs előtt vettem egy szurkolótól. És furcsa izgalom lett úrrá rajtam, mint amikor az első randevúra készül az ember.

 

A mérkőzések előtt lenyűgöző a város. Elindultunk a stadionhoz, csodáltuk az Athletic kendőt viselő öregasszonyokat, a piros-fehér sálat a kutyák nyakában, és az oroszlános babakocsikat. Én értettem, a nő nem értette, csak ámult. Nálunk nincs ilyen.

 

Beléptünk a Katedrálisba – számomra valóban szentély – torkomban dobogott a szívem. Amikor először felharsant a közönség bizseregni kezdtem, amikor a csapat kifutott a gyepre, örömkönnyek gyűltek a szemembe. Aztán a himnuszt már együtt üvöltöttem fogadott népemmel és azon a meccsen tért vissza eltiltása után Gurpegi a San Mamésba. Guuurpeeegi, Guuurpeeegi! – szólt negyvenezer torokból.

 

Piff, Güiza a harmadik perce bevert egy helyzetet. De Armando még szinte ki sem szedte a labdát a hálóból a közönség hatalmas biztatásba kezdett, a bekapott gól ellenére. És akkor a nő megértette a futballt. Rájött, hogy a futball nem olyan, mint a tévében, hogy a szurkolás nem olyan, mint otthon. Hogy a futball nem csak kilencven percről vagy a gólokról szól. Hogy egy jó ütemű szerelés majdnem olyan fontos, mint egy gólhelyzet.  Hogy itt mennyire más megvilágításban van egy csapat, egy játékos, egy meccs, mint nálunk.

Bár az Athletic magyarországi drukkereinek nincs bejegyzett szurkolói csoportjuk, ha Bilbaóban járnak, a helyiek óriási szeretettel fogadják őket, bejuthatnak a csapat főhadiszállására, egyszóval nagyjából családtagként kezelik őket, mert a baszkok imádják, hogy ezek a srácok rajonganak a csapatukért.

Feljebb már említettük a győztesekhez tartozás érzését, a Bilbaóért szorítók azonban nem ezen filozófia mentén gyülekeznek, egy másik magyar szurkoló, Győri Tamás legalábbis azt mondja, ő és társai is tisztában vannak vele, hogy a hagyományok tisztelete, a sajátos játékospolitika miatt az Athletic nem fogja letarolni a spanyol bajnokságot és a nemzetközi kupákat.

„Én onnan közelíteném meg az Athleticért való rajongás kérdését, hogy kit tekintünk boldog embernek az életben. A legtöbben azt gondolják erről, hogy az lesz boldog, akinek jó munkahelye, sok pénze van, és egyáltalán rendelkezik azokkal az anyagi javakkal, amik kellenek a boldog élethez.

Ugyanakkor lehet bármennyi pénzed, ha az üres lakásba mész haza esténként és nem vár senki sem, akkor szerintem nem leszel boldog. Mondom ezt úgy, hogy voltam szegény, aztán éltem egyedül évekig viszonylagos jólétben, de az üres lakásba mentem haza. Ma viszont boldog vagyok, mert van kihez hazamennem. Ha választanom kellene a jólét és a szerető család között, biztos vagyok benne, hogy az utóbbit választanám.

Az Athletic filozófiája is egy kicsit ilyen. Mindannyian tudjuk, hogy a Bilbao az önként bezárkózó filozófiájával nem fog trófeákat nyerni. Esetleg egy spanyol kupa leeshet valamikor, vagy ha nagyon szerencsés a csillagzat, és egyszerre jön ki a klub akadémiájáról egy új Javi Martínez, egy Ander Herrera és egy Fernando Llorente, és melléjük edzőnek egy Marcelo Bielsa, akkor egy Európa Liga-döntő. De nem ez a realitás

– avatott be minket egy Bilbao-szurkoló lélektanába Győri.

Aki példának hozta fel a Barcelonát, amely a bajnokságban és a BL-ben is gyűjtögette a trófeákat, de szerinte a vele egykorú Barca-drukkerek a Carles Puyol-, Xavi-, Andrés Iniesta-féle garnitúrát neveznék meg etalonnak, mert nem elég, hogy sikeresek voltak, ráadásul a La Masián nevelkedve gyerekkoruk óta a klubhoz tartoztak.

„Azt gondolom, lehet bármennyi pénzed, amin vehetsz sikereket, trófeákat, győzelmeket. De ha mindezt egy összevásárolt csapattal éred el, amiből hiányzik a “lélek”, nem fog annyit érni, mintha a saját forrásaidra támaszkodva, hosszú évek nevelőmunkájával raksz össze egy jó csapatot, amiben a világklasszis Javi Martínez és Ander Herrera mellett nagyon hasznos csapattag tudott lenni a falábú Toquero és fogalmatlan Amorebieta is. Persze, ha helyettük két argentin zseni játszott volna, alighanem sikeresebb lett volna a csapat. De megérné? Nekem biztosan nem. És, ha egyedül is maradok ezzel, nekem sokkal fontosabb a csapat lelke, mint a sikerek”.

A BL-selejtezőnek örülnének

Galkó Máté szerint az idei jó rajtnak (6 meccsen 3 győzelem, 3 döntetlen, 12 pont és 4. hely) már volt előzménye, mivel a tavaly decemberi edzőváltásnál érkező Gaizka Garitano a 18. helyről egy meggyőző tavaszi meneteléssel a nyolcadikra kormányozta a Bilbaót, amely csak az egymás elleni eredmény miatt volt kénytelen az EL-selejtezőt érő hetedik helyet átengedni az Espanyolnak (amely fel is jutott a főtáblára, ahol az FTC elleni döntetlennel kezdett).

 

„Úgy érzem, nagyon jól működik a kémia Garitano és a csapat között. Tudja, hogyan kell bánni a játékosokkal, és nagyon jól építi be a fiatalokat, úgyhogy ő való ehhez a harcos kis csapathoz. Reménykedünk, hogy a negyedik-ötödik helyre odaér a csapat az idény végén, egy BL-selejtezőnek nagyon örülnénk”.

Kiemelt kép: ANDER GILLENEA / AFP

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Rangado.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.