A most véget érő fociszezonból vélhetően a többség a Bajnokok Ligája őrült elődöntőire emlékszik majd: a sokgólos hátrányát percek alatt ledolgozó Liverpool vagy a továbbjutást az utolsó pillanatban eldöntő Tottenham nagy hajráiról még évek múlva is beszélni fogunk, mint kivételes és megismételhetetlen fociélményekről. Ilyen meccsek még a BL-ben sincsenek minden évben, az idén viszont akadt belőlük több is. Na most, az angol másodosztályban (hivatalos nevén: EFL Championship) kis túlzással minden hétre jutott egy ilyen, és még a hétfőn lejátszott play-off (ahová a 3-6. helyezettek jutnak be) döntőjében is az utolsó fél órára egészen őrült rohanássá fokozódott az első félidő óvatoskodása. Azt a meccset végül az Aston Villa nyerte 2-1-re a Derby County ellen, megválaszolva ezzel az idei angol fociszezon utolsó kérdését is.
A húszezer fölötti átlagnézőszámával Európa legnézettebb bajnokságai közé tartozó Championship nemcsak azért kap egyre komolyan nemzetközi figyelmet, mert innen vezet az út a Premier League mesés gazdagságába, hanem mert számos neves edző és játékos is megtalálható a ligában, a 24 csapat között pedig jóval kisebbek a különbségek, mint egy osztállyal feljebb, így aztán a meccsek sem kiszámíthatók. A tavalyi évaddal ellentétben az idén ráadásul elég nagy verseny alakult ki a feljutó helyekért, fordulatokkal, drámával, váratlan összeomlással, ahogy azt kell. Féltávnál már beszámoltunk arról, micsoda őrült meccsek jellemezték a ligát tavaly év végén, és arról is, hogy akkor a Leeds és a Norwich vezették a tabellát, és nekik volt a legnagyobb esélyük az egyenes ági feljutásra.
Az élcsoport
Nos, a Norwich esetében ez a januári pozíció nem csak ígéret maradt. Akkor, télen a Kanárik még elsősorban úgy tűnhettek, mint akik képesek jól hajrázni és a legreménytelenebb helyzetből is vissza tudnak kapaszkodni a meccs végén, de a szezon második felében már semmit se bíztak a véletlenre. Daniel Farke csapata tényleg összeállt, és miután február 2-án 3-1-re győzni tudott a Leeds otthonában, átvette a vezetést a tabellán, és egyszer még egy pillanatra ugyan kiengedte az elsőséget a kezéből, de utána már nem volt megállás. A Norwich nyolc meccset nyert egymás után, méghozzá magabiztosan, és a végén egy négy meccses nyeretlenségi sorozat is belefért, olyan komoly előnyt szedtek össze.
A Borussia Dortmund tartalékcsapatától érkező Farkéval szemben türelmes volt a vezetőség: a közepes első idénye után a mostanit kifejezetten rosszul kezdték a Kanárik, a szurkolók egy része már a német menedzser távozását követelte, akkor azonban hirtelen egymásba akadtak a fogaskerekek, és a Norwich meg sem állt a bajnoki címig. A siker értékét növeli, hogy távolról se lehet azt mondani, szórták volna a pénzt a klubnál: a legjobb igazolásnak például az a finn Teemu Pukki számított, aki ingyen érkezett a múlt nyáron, erre a gólkirály és az év játékosa is ő lett. De nem fizettek vagyonokat az argentin játékmesterért, Emi Buendiáért sem, aki szintén meghatározó ember lett, míg Farke sikerrel építette be a fiatalokat is tartalékcsapatból, és közülük hárman is állandó emberekké váltak a védelemben: Jamaal Lewis és Ben Godfrey mellett a tinédzser jobbhátvéd, Max Aarons volt az igazi felfedezett. Farke csapata jó és helyenként látványos támadófocit játszik, és két-három poszton erősítve megállhatja a helyét jövőre a Premier League-ben is.
Nem sorolták az esélyesek közé előzetesen az ezüstérmet megszerző Sheffield Unitedet sem, pedig Chris Wilder csapatának jó szereplése még a Norwich sikerénél is meglepőbb, lévén, hogy két éve még a harmadosztályban játszottak. Tavaly ugyan rendkívül jól kezdték a szezont, de gyorsan kifulladtak, idén viszont a Pengék felálltak a legnagyobb pofonokból is, és a végén lehajrázták a látványosan összeomló Leedset a második helyért. A csapatot rendkívül hatékony stílus jellemzi: a háromvédős, taktikailag flexibilis felállásnak köszönhetően szilárd védekezésből rendkívül gyorsan tudnak átmenni támadásba, mindezt igazi sztárok nélkül.
A piros-fehér sheffieldi klub keretében ugyanis nincsenek még ezen a szinten sem kiemelkedő játékosok, sőt, még csak igazi idegenlégiósok se, valamennyi futballistájuk a Brit-szigetekről származik. Az biztos, hogy a Brightontól igazolt játékmester, Oliver Norwood komoly szerepet játszott a menetelésben, mint ahogy a veterán, saját nevelésű Billy Sharp góljai is, miközben nagyobb összeget csak a középhátvéd John Eganért fizetett a csapat, de ez is csak aprópénz még a vetélytársak költéseihez képest. Nagy kérdés, mi lesz a klub tulajdonosai között régóta zajló belháború vége, mert azért erre a keretre ráfér az erősítés: a szintén kiemelkedőt nyújtó kapus, Dean Henderson például kölcsönbe érkezett a Manchester Unitedtól, és nem tudni, jövőre újra jöhet-e, mint ahogy még sok-sok kérdőjel akad a keretben. Akármi is lesz azonban a nyáron, Wilder elképesztően nagyot alkotott ezzel a csapattal.
A szezon egyik főhőse Marcelo Bielsa, a Leeds United argentin edzője volt: hol a Derby vádolta meg azzal, hogy kémeket küldött az edzésükre, máskor pedig azért került a hírekbe, mert arra utasította a játékosait, hogy középkezdésből engedjenek be egy gólt az Aston Villa ellen, amiért sportszerűtlen körülmények között szerezték meg a vezetést. Pedig Bielsa fő érdeme mégis csak az, hogy a tavaly a középmezőnyben végzett Leedset minimális változtatásokkal élcsapattá formálta. A bátran letámadó, rengeteget futó és látványosan játszó csapat a szezon nagy részében feljutó helyen állt, még a húsvéti fordulót is három pont előnnyel várta a Sheffield Uniteddel szemben, de a vége mégis csalódás lett: a csapat ritkán látható összeesést produkált a végén, a rájátszásban pedig a Derby ellen kétgólos előnyt sikerült elszórakoznia.
Igazság szerint a Leeds már januárban megroggyant kicsit, és onnantól kezdve csak rövidebb periódusokra tudta felszívni magát, amihez nagyban hozzájárult, hogy a sérülések miatt gyakorlatilag elfogyott a keret, új mezőnyjátékos pedig nem érkezett januárban. Bielsa alatt óriásit fejlődtek az olyan, korábban középszerűnek hitt játékosok, mint a házi gólkirályi címet is elnyerő Kemar Roofe vagy a védekező középpályás Kalvin Phillips, és bemutatkozott néhány sokra hivatott tinédzser is, mint például a szélső Jack Clarke. A legfrissebb hír az, hogy Bielsa további egy évre marad, és ha csak kicsit is sikerül megerősíteni ezt a csapatot, akkor minden adott ahhoz, hogy jövőre tényleg összejöjjön a feljutás.
Így viszont az az Aston Villa örülhetett a play-off döntő végén, és nem is mondhatni, hogy érdemtelenül. A csapat nehéz nyár után, de új tulajdonosokkal vágott neki a szezonnak, ám Steve Bruce-nak nem sikerült összeraknia őket, ezért őt a Brentforddal remeklő, gyerekkora óta Villa-szurkoló Dean Smith váltotta. Némi finomhangolásra még szükség volt, és februárban úgy tűnhetett, ez a hajó elment, de aztán visszatért hosszú sérüléséből a talizmán Jack Grealish, és az ő vezérletével emberfeletti hajrába kezdett a Villa. A legnagyobb birminghami klub páratlan győzelmi sorozat után került a play-offba, ahol előbb a West Bromwich Albiont búcsúztatta tizenegyesekkel, majd a Derbyt verte a Wembleyben.
Smith amellett, hogy a Championship egyik legerősebb keretével rendelkezhetett, kulturált és néha ellenállhatatlan futballt játszatott a csapatával, melyben Grealish mellett kulcsember volt a fáradhatatlan skót középpályás, John McGinn is, akárcsak a Chelsea-től kölcsönbe jött gólzsák, Tammy Abraham. A Villa kerete azért most itt-ott elég vékony, mivel több kulcsember is csak kölcsönjátékos volt, de a szurkolók most joggal bízhatnak abban, hogy a csapatuk egész más szerepet játszik majd a Premier League-ben, mint az ott töltött utolsó éveiben. Erre pedig leginkább Dean Smith lehet a garancia, meg a mostani csapat magja, amely együtt is tartható.
A West Brom hiába indult a Premier League-ből kiesőként jelentős előnnyel, és rendelkezett a mezőny talán legerősebb keretével, nem tudott kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtani, egy-egy nagy győzelmet rendszerint egy meglepő pontvesztés követett. Darren Moore-nak az került az állásába, hogy hiába rendelkezett két rendkívül gólerős csatárral Dwight Gayle és Jay Rodriguez személyében, a védelem sehogyan sem akart összeállni. Így is sokan azt gondolták, túl szigorú döntés volt elküldeni a népszerű Moore-t, bár a helyén az utánpótlásból érkező, tapasztalatlan Jimmy Shan egész szépen helytállt, de a végén nem sikerült a feljutás. Jövőre biztosan nehezebb lesz, mert Gayle (aki csak kölcsönben játszott itt) visszatért Newcastle-ba, a klub ugyanis nem fogja tudni állni még egy szezon erejéig a fizetését, tehát akárki is követi Shant, gyengébb kerettel kell majd eredményt produkálnia.
Frank Lampard első szezonja menedzserként ugyan csalódással zárult, de valójában nincs miért szégyenkeznie, a Derby fiatal csapata szép szezont futott, és a végén egy erősebb ellenféltől kapott ki. Lampard a kapcsolatait bevetve három rendkívül tehetséges fiatalt hozott kölcsönbe, és mindhárman a csapat legjobbjai közé is tartoztak: Harry Wilson (Liverpool) elképesztően nagy és fontos gólok garmadáját szerezte; Mason Mount és Fikayo Tomori (mindkettő Chelsea) pedig bebizonyították, hogy mindketten ott vannak a legtehetségesebb fiatal angol futballisták között. Pont ezért valószínű viszont, hogy jövőre már nem a Derbyben fognak játszani, ezért Lampardnak újra ki kell találnia valamit, főleg, hogy a többi igazolása már korántsem sikerült ilyen jól. De ha Lampard marad, és Mel Morris klubtulajdonos feje fölött sem csapnak össze az eladósodás keltette hullámok, a Derby újra nekifuthat, felvértezve egy kemény szezon összes tapasztalatával.
A többiek
A szezon egyik nagy vesztese feltétlenül a Middlesbrough, amely hiába nyerte meg Tony Pulist menedzsernek, a baseballsapkás, legendásan nézhetetlen focistílust erőltető edző kudarcot vallott, miután a Boro a szezon második felében teljesen leeresztett, és kipottyant a play-off helyezésekből. Pulis már távozott is, amit a szurkolók aligha bánnak, azt viszont annál inkább, hogy a klubnak már nem jár a PL-ből kiesett csapatokat két évig segítő kiesési kompenzáció, és a Borónak is valami meglepőt kell majd húznia, sztárokra már nem lesz pénze.
A másik nagy bukást a Stoke mutatta be, amely a bukmékerek favoritjaként kezdte a szezont, csupa PL-veteránnal a keretében, mégis végig a középmezőny alján szerénykedett. Gary Rowettnek ez a szereplés az állásába is került, a helyére érkező Nathan Jones pedig még semmit nem mutatott abból a képességéből, amelynek köszönhetően korábbi csapata, a Luton újoncként legázolta a harmadosztályt. Most nyáron nagy átalakulások várhatók a Fazekasoknál, és egész biztos távozik néhány nagy név, mint a válogatott kapus Jack Butland, vagy a walesi középpályás, Joe Allen. Jones viszont végre kialakíthatja a saját csapatát, és ez optimizmussal töltheti el a szurkolókat.
A többiek közül a Bristol City lehet még csalódott valamelyest, hiszen elég sokáig biztosnak tűnt a play-off, a végén viszont a Vörösbegyek nem bírták a tempót, és a Derby lehajrázta őket. Lee Johnson munkája így is tiszteletet érdemel, fokozatosan gyúrta kiesőjelöltből élcsapattá a nagyobbik bristoli klubot, amely már szerződést is hosszabbított vele. A Swansea is hosszabbított volna az anyagilag megroggyant walesi klubbal csaknem csodát tévő Graham Potterrel, de a fiatal angol edző nem tudott ellenállni a Brighton és a Premier League hívó szavának, így a Hattyúk most egy újabb varázslót kereshetnek, hiszen a keret tovább fog gyengülni: a szezon egyik felfedezettjét, Daniel Jamest minden valószínűség szerint a Manchester United viszi majd. Hasonló hőstett volt Nigel Adkins részéről, hogy a szintén nem túl erős Hullt a középmezőnybe vitte, bár a legjobbjaik (Jarrod Bowen és Kamil Grosicki) vélhetően menni fognak a nyáron, úgyhogy kezdheti az egészet elölről.
Aztán ott vannak a mintaértékű klubok, mint a leghatékonyabb modellt működtető Brentford, amely olcsón igazol ismeretlen tehetségeket, akiket aztán drágán el tud adni. Az idei teljesítménye alapján a csatár Neal Maupay, a szélső Said Benrahma, valamint a szintén támadó Ollie Watkins számíthat arra, hogy nyolc számjegyű összeget kínálnak értük fontban. De ha mennek is, a klub túl fogja élni. Szintén ügyesen gazdálkodik a lehetőségeivel az idén a play-offhoz egész közel sodródó Preston is, amely rendszerint az angol alsóbb osztályokból vagy Írországból igazol, és ha most megtartják az értékeiket, meg persze Alex Neil menedzsert is, jövőre meglepetést okozhatnak. Meglepő módon ide kell sorolni lassan a korábban kabaréba illő módon irányított Blackburnt is, amely az utóbbi években egész jól igazol, és nem is szerepelt rosszul újoncként, bár Tony Mowbray menedzser már meglebegtette, hogy a sztárjátékost Bradley Dacket lehet, hogy el kell adniuk a nyáron, cserébe a hiányposztokon tudnak majd erősíteni.
Minél kevesebbet beszélünk a liga legbénábban menedzselt klubjáról, a Nottingham Forestről, annál jobb: a feljutást célul kitűző klub hiába igazolt sok új embert, nem várták meg, amíg Aitor Karanka csapatot is formált volna belőlük, hanem kirúgták és a helyére azt a Martin O’Neillt hozták, aki tíz-tizenöt éve még a legkeresettebb brit edzők közé tartozott, mostanra viszont már eljárt fölötte az idő. A végig szedett-vedett csapat benyomását keltő Forest nem is zavart sok vizet a feljutásért folyó harcban, ahogyan a Sheffield Wednesday sem, amely átaludta a szezon első kétharmadát, de aztán érkezett februárban az Aston Villától kirúgott Steve Bruce, és ő láthatóan nagyon akart bizonyítani, mert a formába lendült a Baglyok a végén még a play-off helyekhez is közel kerültek. A feljutás túl szép lett volna, de jövőre egész biztosan számolni kell a csapattal.
A többiek közül a Birmingham érdemel még említést, melyet átigazolási tilalom, majd pontlevonás is sújtott a pénzügyi szabályok megsértése miatt, de Garry Monk imponáló magabiztossággal vezette a csapatát úgy, hogy még így sem kerültek veszélybe, míg a QPR idei szezonja az egykori angol szövetségi kapitány, Steve McClaren vélhetően utolsó komolyabb vezetőedzői megbízatása jegyében telt: végül egy rettentő hosszú vereségsorozat után távozott, a csapat meg nagy nehezen bent maradt. A Wigan, Reading, Millwall hármas viszont csaknem végig veszélyben volt: az előbbi bennmaradását a félelmetes otthoni formájának, a rafinált Paul Cook menedzsernek és a Chelsea-től kölcsönbe érkezett Reece Jamesnek köszönhette; a Readinget a Videotont is megjárt José Gomes mentette meg a kieséstől, míg a Millwall a csatár Lee Gregorynak köszönhet sokat – minden valószínűség szerint el is viszi a nyáron a Stoke.
És végül a kiesőkről: a Rotherham edzőjének, Paul Warne-nak senki sem tesz szemrehányást, ugyanis a liga leggyengébb keretével csaknem az utolsó pillanatig esélye volt a bennmaradásra, jövőre újra próbálkozhat egy osztállyal lejjebb. A Bolton idei szezonja igazi rémálom volt, pénzügyi gondokkal, fizetés nélkül dolgozó alkalmazottakkal és játékosokkal, és egy rettenetes tulajdonossal, úgyhogy a kiesés csak a hab volt a tortán. Az Ipswich mélyrepülésére viszont senki nem számított, bár tény, hogy a csapat csupa harmadosztályú játékost igazolt a nyáron. A szezon közben érkező Paul Lambert sem tudott segíteni, de kap még egy lehetőséget, hogy a szép számú, tehetséges fiatallal rendelkező Traktorosok jövőre egyből visszajussanak a Championshipbe. Az idén a harmadosztályból ez a már említett Lutonnak, a német edzőt foglalkoztató Barnsleynak és az egykori botrányhős középpályásból remek edzővé vált Lee Bowyer Charltonjának sikerült, fentről pedig a Cardiff, Fulham, Huddersfield trió csatlakozik majd a mezőnyhöz. Valami azt súgja, az a szezon sem lesz unalmas.
Kiemelt kép: Malcolm Couzens/Getty Images
