Alex Pantling / Getty Images
Nemzetközi foci

A járvány hazavágta a legizgalmasabb focibajnokságot is

Az angol másodosztályt leginkább nyíltsága és kiszámíthatatlansága, illetve a meccsek hangulata miatt szokás a legjobb bajnokságok között emlegetni, ám ezekből erre az idényre semmi nem maradt. Az üres lelátók és a szokásosnál is feszesebb tempó pedig összességében minden idők legunalmasabb Championship-idényét eredményezte. Még az is összejöhet, hogy mindhárom tavalyi kieső visszajut a Premier League-be, amire még sosem volt példa. De akkor mire lehet emlékezni a most lezárult szezonból?

A 2020-21-es futballidény legfőbb pozitívuma alighanem az, hogy meg tudták rendezni, és némi naptármódosítás árán sikerült is lebonyolítani nagyobb kihagyások nélkül. A koronavírus-járvány miatt tavaly félbeszakadt bajnokságokhoz képest ez már ugyan előrelépés, ám a kései indulás miatt összetömörített idény, a túlnyomórészt üres stadionokban rendezett, edzőmeccs hangulatú mérkőzések monoton egymásutánisága inkább idéztek egy Football Manager-szezont, semmint valódi fociidényt. A járvány nyomában érkező válság felerősítette a labdarúgás strukturális problémáit, és nem véletlenül ebben az idényben vált kézzel foghatóvá egy európai szuperliga megalakulása is, ami jelzi a csúcsfutball gondjait.

Csakhogy amíg a média Angliában is főleg a topklubok helyzetével foglalkozik, addig kevesebb szó esik a tápláléklánc aljáról, noha az alsóbb osztályú klubok már több mint egy éve kongatják a vészharangot. Hiszen minden csapat megérzi az üres lelátókat, de minél alacsonyabb osztályról beszélünk, annál jobban rá vannak utalva a klubok a jegybevételre. Tavaly év végén a Premier League megállapodott az alsóbb osztályú klubokat tömörítő Football League-gel egy 250 millió font értékű mentőcsomagról, amivel sikerült biztosítani a túlélést, de talán nem véletlen, hogy minden idők leggyatrább Championship-idényét láthattuk az idén. Az angol másodosztály vonzerejét ugyanis hagyományosan a kiszámíthatatlanság adta, emellett pedig az, hogy nem ritkán húsz-harmincezer ember előtt játszottak elképesztő intenzitású meccseket. Az atmoszféra szöges ellentétben állt a Premier League egyre sterilebb lelátói hangulatával. Na most, ebben az évben mind a szurkolók, mind a kiszámíthatatlanság hiányzott, és talán nem túlzás a kettő között kapcsolatot keresni.

Kapcsolódó
Nem a bennmaradás vagy a feljutás, a túlélés a cél
Az angol alsóbb osztályú futballra is rányomja a bélyegét a Covid-19-járvány. A pénteken induló idény ezért most a szokásosnál is kiszámíthatatlanabb a Championshipben.

A gazdag csapatoknak könnyebb volt így

Már jó ideje nehezményezik a másodosztályú klubok, hogy a Premier League kiesőinek folyósított „ejtőernyőpénz” nyilvánvalóan rontja az esélyegyenlőséget, ennek azonban ellentmondott, hogy idáig sosem a papírforma döntött, mindig volt váratlan feljutó. Most viszont a három tavalyi kiesőből kettő, a Norwich és a Watford is kivívta a feljutást, és a harmadik, a Bournemouth is ott van a négy csapat között, melyek közül egy még rájátszás útján feljuthat. A másik három csapat közül a Brentford és a Swansea tavaly is rájátszásra jogosító helyen végzett, és az idei jó szereplésük sem volt semennyire se váratlan, egyedül a Barnsley feljutása volna meglepetés. Szintén sokatmondó, hogy a feljutást illetően már egyetlen kérdőjel sem maradt az utolsó fordulókra: a Norwich és a Watford osztályváltása már hetekkel korábban eldőlt, mint ahogy a playoff-helyek is már korán elkeltek.

Drámát csak a kiesés elleni küzdelem hozott, ott viszont az utolsó játéknapon a három, kiesés elől menekülő csapat közül kettő, a Derby County és a Sheffield Wednesday egymás ellen játszott egy hatgólos, fordulatos meccset, pedig végül a slusszpoént egy másik meccsen mondták ki. A Cardiff ugyanis a 88. percben egyenlített a Rotherham ellen, ami azt jelentette, a három-hármas döntetlen elég volt a bentmaradáshoz a Derbynek, így a Rotherham és a sheffieldi Baglyok csapata esett ki, Wayne Rooney edzői pályafutása pedig nem indult pofára eséssel. Persze ez nem jelenti azt, hogy ezen a zárónapi thrilleren kívül nem lehet másra emlékezni az idényből, de az biztos, hogy az idei szezon a megszokottnál kevesebbet villantott fel abból, amiért a Championshipet szeretni lehet. De azért nézzük, mik voltak ezek.

A két feljutóban semmi közös nincs azon kívül, hogy tavaly kiestek a Premier League-ből, most pedig elsőre visszajutottak: a Norwich az állandóságban és a hosszú távú tervezésben bízik, a Watford pedig az improvizációban. A Kanárik kitartottak Daniel Farke mellett, és míg a német edző rendezte a sorokat a kiesés után, addig a klubvezetés tett róla, hogy ne kótyavetyélje el a csapat összes értékét, így maradt Norwichban a gólzsák Teemu Pukki, a nagycsapatok által kerülgetett argentin játékmester, Emiliano Buendia, illetve a saját nevelésű fiatalok közül a jobbhátvéd Max Aarons és a szélső Todd Cantwell is, melléjük pedig jött a szokásos pár ügyes igazolás és kölcsönjátékos. Farke végre befoltozta a lyukakat a védelemben, anélkül, hogy ez a támadójáték rovására ment volna, és a Norwich nem húzott el ugyan azonnal, de végig ott volt az élmezőnyben, aztán a télen erősebb fokozatba kapcsolt, és könnyedén faképnél hagyta üldözőit. Az edző azóta már azon is elgondolkodhatott, mi kell ahhoz, hogy jövőre ne csak átszállójegyet váltsanak a Premier League-be. A csapat ugyanis két éve is hasonlóan reményt keltően játszott, de aztán a nagyok között ez már kevésnek bizonyult, most viszont talán biztosabb alapokon nyugszik a Norwich jövője.

A Watford útja kalandosabb volt, bár az lett volna a meglepetés, ha az olasz tulajdonosok nem váltanak edzőt menet közben. De persze, hogy decemberben váltottak, pedig a csapat az ötödik helyen állt, mégsem bíztak Vladmir Ivic vérszegény, biztonsági focijában, ezért egy gyakorlatilag kezdő edzőre, a spanyol Xisco Munozra bízták a csapatot, és a kockázatos húzás bejött. Beletelt ugyan két hónapba, amíg egymásra hangolódott az edző a játékosokkal, de utána tizenhat meccsből tizenhármat megnyertek a Lódarazsak, akik átálltak a két ékről három támadóra, és Ismaila Sarr személyében náluk játszott az idény egyik kimagasló játékosegyénisége is. A szenegáli szélső mellett is jó néhány Premier League-szintű futballista maradt a Watfordban, Will Hughestól kezdve a balhátvéd Adam Masináig, úgyhogy olyan nagy bravúr nem kellett a feljutáshoz, sőt, talán a legerősebb keret is az övéké, ami most, a szurkolók nélküli idényben elég is volt.

MARK FLETCHER / MI NEWS / NURPHOTO / GETTY IMAGES

Akik még reménykednek

A rájátszásban érdekelt klubok között azért már nemcsak a keretek erőssége dönt, hiszen ha így lenne, akkor a Bournemouth már készülhetne is a visszatérésre. A Cseresznyék esetében azonban nem vált be a korábbi másodedző, Jason Tindall előléptetése, akivel jól kezdték ugyan az idényt, de aztán a télen olyan hullámvölgy jött, hogy a vezetőség jobbnak látta a váltást, bár meglepő módon nem egy nagyobb névre, hanem a Middlesbroughnál tavaly kudarcot valló Jonathan Woodgate-re bízták a csapatot. Nem ment minden tükörsimán, de azért a playoff-helyet gond nélkül elérte a Bournemouth, bár ezzel a kerettel ez a minimum. A csapat sztárja a trükkös holland szélső, Arnaut Danjuma volt, de a házi gólkirály Dominic Solanke, a sérülése miatt sokat kihagyó David Brooks és a Woodgate által támadó szerepkörbe tolt védekező középpályás, Philip Billing egyaránt villogott, a veterán kapusról, Asmir Begovicról nem is beszélve.

Mégis, a Bournemouth az utolsó meccsek botladozása miatt a hatodik helyen zárt, így a rájátszásban az a Brentford lesz az ellenfele, amely a legjobb formában várja a playoffot, igaz, több kulcsember szereplése is kérdéses sérülések miatt. Sőt, a Méhek legjobb középpályása, Josh Dasilva például már biztosan nem játszhat, ami nagy érvágás Thomas Frank számára. Ott lesz viszont az az Ivan Toney, aki 31 góljával a Championship gólkirálya lett, és már nagy Premier League-klubok érdeklődnek iránta. A statisztikai/adatelemzés alapú játékosigazolás úttörőjének számító klub tavaly mintha kicsivel erősebbnek tűnt volna, de lehetetlenség megjósolni, ki örülhet majd a playoff végén.

Sokáig úgy tűnt, akár az automatikus feljutás sem lehetetlen a Swansea számára, ám egy márciusi négymeccses vereségsorozat tett róla, hogy ez csak álom maradjon Steve Cooper csapata számára. Pedig a Hattyúk védelme sokáig a legerősebb volt a ligában, és januárban kölcsönbe megszerezték a harcedzett Conor Hourihane-t is, a végén mégis leeresztett a csapat. Hiába lőtt fontos gólokat Andrew Ayew, és hiába teljesítettek jól a saját nevelésű, illetve kölcsönbe hozott fiatalok, a Swansea a kritikus pillanatokban eddig mindig csődöt mondott.

Most az a Barnsley lesz az ellenfele, amely kiesőjelöltből vált pár hónap alatt élcsapattá, köszönhetően a francia Valérien Ismael letámadásra épülő, az ellenfeleket felőrlő játékmódjára. A nagy intenzitású focit játszó yorkshire-i csapat sokat köszönhet sziklaszilárd védelmének (így a lengyel Michal Heliknek és a dán Mads Andersennek), és olyan, átlagosnak hitt játékosokból váltak a szezon hősei, mint a középpályás Alex Mowatt, aki az év csapatába is bekerült. Az ő feljutásuk tényleg meglepetés lenne.

És akik már a jövőt tervezik

A többiek közül valójában egyedül a Readingnek volt reális esélye a feljutásra, sokáig az élmezőnyben is tanyáztak, ám a szezon utolsó harmadában elfogyott a lendület, és végül lecsúsztak Veljko Paunovic fiai a playoffról is. A szerb edző mindezek ellenére várakozáson felül szerepelt az első angliai idényében, bár nagy kérdés, a klub meg tudja-e tartani legjobbjait, mindenekelőtt a tinédzser francia középpályást, Michael Olise-t.

Andrew Redington / Getty Images

A szezon alulteljesítő csapatai közül a Stoke és a Middlesbrough szurkolói lehetnek elsősorban frusztráltak: előbbiek pedig az idény első felében még ott voltak az élmezőny nyomában, de aztán a saját nevelésű csatár, Tyrese Campbell sérülése után csaknem két hónapig képtelen volt nyerni a csapat, és ezzel el is szálltak a reményei. Michael O’Neill, a volt északír szövetségi kapitány könnyen lehet, új csapatot kell építsen a nyáron, hiszen sok játékosnak lejár a szerződése, köztük a végre tehetségéhez méltón játszó Nick Powellnek is. Ami pedig a Borót illeti, Neil Warnock tavaly megmentette a klubot a kieséstől, a feljutásra azonban gyakorlatilag esélyük se volt, végig a középmezőnyben mozgott a veterán menedzser által alaposan átformált csapat.

Nem lehet elégedett a Blackburn sem, amely a liga második legeredményesebb csatárát és az egyik legnagyobb tehetségét is felvonultatta Adam Armstrong illetve a Liverpooltól kölcsönbe érkező Harvey Elliott személyében, de ez sem volt elég egy emlékezetes idényre,és meglepő lenne, ha Tony Mowbray ezek után is a helyén maradhatna. A többi tapasztalt menedzser közül Mick McCarthy felrázta ugyan a Cardiffot, miután januárban kinevezték, de végül ez sem volt elég a playoffra, ám jövőre újra próbálkozhat, mint ahogy hosszú távú szerződést ért Nigel Pearson munkája is a Bristol Citynél, annak ellenére, hogy a végén alaposan lecsúszott a szezon elején még a feljutásért küzdő klub, ahol Nagy Ádám két góllal zárta az idényt. A magyar középpályás a szezon első felében sokat volt sérült, sőt, a feszített tempó miatti sok sérülés különösen sújtotta a Bristolt, de más csapatok is panaszkodhatnak a járvány miatt a szokásosnál is nagyobb terhelésre. A többiek közül talán még a végére megtáltosodó, egy darabig a kiesés fenyegette QPR kilencedik helye érdemel említést, pedig Mark Warburton több sztárját is elveszítette tavaly nyáron.

Az igazi alulteljesítő csapat a már említett Derby, amely szezon közben úgy döntött, a csődöt mondó Philip Cocu helyére a játékosként már semmit sem nyújtó Wayne Rooney kezébe adja a csapatot. Eleinte nem is tűnt rossz ötletnek, de a sérülések tizedelte Kosok észrevehetően elvesztették a hitüket is, és egy katasztrofális sorozat végén tényleg éppen hogy csak áthaladtak a célvonalon. Hogy ezek után is marad-e Rooney, az sok mindentől függ, de leginkább attól, tényleg új tulajdonosok kezébe kerül-e az eladósodott klub (egy potenciális vevő pont most táncolt vissza), mely ellen épp a héten kapott új lendületet a pénzügyi szabálytalanságok miatt indult eljárás, mely miatt akár a jövő szezont pontlevonással kezdhetik (az idei eredményhez már nem valószínű, hogy hozzányúlnak). A kiesők közül a Rotherham és a Wycombe búcsúja papírforma, de mindketten derekasan küzdöttek, sőt, előbbieket csak két perc választotta el a bravúrtól, viszont a Sheffield Wednesday hivatkozhat ugyan a pontlevonásra, amely végül megpecsételte a sorsát (bár ezt szezon közben tizenkettőről hat pontra csökkentették), de a szurkolók nem az FA-t, hanem a thai tulajdonost, Dejphon Chansirit hibáztatják a kiesés miatt. Nem véletlenül, hiszen a pontlevonást is az üzletember kétes üzelmei idézték elő, de az edzőválasztásai sem váltak be (Garry Monk és Tony Pulis is lapátra került idény közben), a pletyka pedig már régóta makacsul tartja magát, hogy valójában nem is Chansiri, hanem a tizenkét éves fia irányítja a klubot. Az eredményeket látva ez nem is elképzelhetetlen.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Rangado.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.