Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!
Francia tévéstáb érkezett Tatára 1984 őszén, a világbajnoki selejtezőkre készülő magyar válogatotthoz. A Videoton játékosait interjúvolták, mert már tudott volt, hogy a fehérváriak a Paris Saint-Germainnel játszanak az UEFA Kupa második fordulójában. A gall riporter minden kérdése a PSG-re vonatkozott, a magyar játékosokat csak a nagynevű klubról faggatta. Csuhay József kicsit megelégelte a többiek udvarias futamait, amikor rá került a sor, közölte:
– Nem igazán hallottam erről a csapatról, nem ismerem őket, szerintem simán továbbjutunk. Az első meccs eredménye? Szerintem négy-nullra nyerünk.
A francia kollégák majdnem elejtették a kamerát, mikrofont – Csuhaynak meg akkor jutott eszébe legközelebb az interjú, amikor a párizsi első meccs 73. percében tényleg 4-0-ra vezetett a Vidi.
Az volt az első nagy dobás. A Dukla Praha küzdelmes kiütése után a jeladás, hogy a Kovács Ferenc vezette fehérvári csapat tényleg összeállt és csapatjátékban olyat tud, ami európai szinten is komolynak minősíthető. A francia futball egyik legpatinásabb – bár akkoriban pocsékul szereplő, a bajnokságban is kiesés közeli helyen álló, másfél évre rá viszont bajnoki címet szerző – csapatával szinte feltörölték a gyepet a kombinatívan futballozó, rengeteget futó magyarok. 4-2 lett a vége és a továbbjutás azonnal eldőlt. (Szép napok voltak – a válogatott előtte verte meg Hollandiát Rotterdamban egy felejthetetlen vébé-selejtezőn.)
A fehérvári visszavágó újabb Vidi-parádét hozott – addig, amíg látható volt. Mert aztán jött a Sóstó felől a köd, Schmidhuber német játékvezető pedig lefújta a meccset. 2-0-s hazai vezetésnél, akkor, amikor már minden eldőlt és jöhetett volna egy kis gála… A franciáknak már nem volt kedvük az egész tortúrához, de másnap újra kellett játszani a meccset – így aztán a Vidi „jobb híján” harmadszor is elverte a PSG-t.
Nagy nevek játszottak Párizsban: a nyáron Európa-bajnokságot nyerő, a kor futballját uraló francia válogatott alapemberei, Fernandez és Rochteau mellett Couriol, Janvion és a jugoszláv válogatott Szusics. De akkor és ott egyikük sem ért fel Csongrádihoz, Szabóhoz, Burcsához.
A második forduló eseményeit a Vidi jelenlegi klubigazgatójával, Burcsa Győzővel elevenítjük fel, aki sikeres pályafutása második nagyon jó döntését hozta, amikor a Verebes-féle győri aranycsapatból visszatért Fehérvárra (az első értelemszerűen a Győrbe igazolása volt három évvel azelőtt).
– Győrben nagyon szép három évet töltöttem el, kétszer bajnokok, egyszer másodikok lettünk. Kicsit úgy éreztem, az a csapat „kifutotta” magát, nincs már benne ennél több – meséli a „hazatérés” okait Burcsa Győző. – A szerződésem akkor járt le, a Videotontól megkerestek, Kovács Feri bácsi hívott – jó csapatot akartak csinálni, én pedig eleve ismertem a játékostársakat és Feri bácsit is. Akkor léptem be abba a korba, amikor már szerződhettem külföldre, rendelkeztem az ehhez szükséges MLSZ-, OTSH- és klubengedéllyel, akkoriban ezekre volt szükség, meg válogatottnak kellett lenni. A szerződésembe is belevettük, hogy ha kapok megfelelő ajánlatot külföldről, elmehetek.
Burcsa számítása bevált, a kupamenetelés meghozta számára a profi szerződést. De már előtte felmérte, hogy a Videoton is fel tud nőni a nemzetközi szinthez:
– Még a kupa és a bajnokság megkezdése előtt elmentünk Spanyolországba, ha jól emlékszem, Santanderben volt egy nemzetközi torna. Megnyertük és én lettem a torna gólkirálya. Az egy nagyon jó felmérés volt, hogy nemzetközi szinten is elérhetünk valamit. Brazil, spanyol csapat ellen játszottunk, szóval éreztük, hogy nem vagyunk rosszak. Persze a realitás nem az volt, hogy döntőig menetelünk az UEFA Kupában. A Dukla Praha kiverése után sem gondoltunk rá – vallja be Burcsa. A csoda valóban Párizsban kezdődött…
A Videoton egyszerűen jobb csapat volt a PSG-nél, ezt azonban a párharc előtt egy ember tudta biztosan: Kovács Ferenc, aki megtekintette a párizsiak egyik bajnoki meccsét. Hazatérve azt mondta játékosainak: nyugi van, ha azt játsszák, amit tudnak, ezt a párharcot az első, kinti meccsen eldönthetik. Burcsa Győző szerint pedig akkoriban nem volt szokás megkérdőjelezni, amit az edző mond, úgyhogy elhitték neki. Persze ettől még hatalmas élmény volt szembesülni a nagy nyugati klub és a kis magyar csapat körülményei közti különbséggel, az első „helyszínelés” alkalmával:
– Soha nem fogom elfelejteni, amikor először beléptünk a Parc des Princes stadionba Párizsban, egy zuhogó esős nap után. Felmegyünk a pályára, nincs egy csepp víz. Csodálatos világítás, csodálatos gyepszőnyeg – úgy jöttem le az edzés után, hogy életemben nem játszottam még ilyen pályán. Az alácsövezést akkoriban itthon még nem ismertük.
Volt még egy markáns különbség kelet és nyugat között. A PSG már régóta az RTL felirattal a mezén játszott, az ottani szponzorációs szerződéseknek megfelelően – a Vidi viszont („szintén tévés”) nem viselhette a Dukla-meccsek óta a Videoton-feliratot a nemzetközi porondon, mert az UEFA megtiltotta. Nem kértek ugyanis külön engedélyt rá,,, De hiába a „szegény idegen” szerep, másnap aztán a csodastadionban a harmincezres közönség első ollézásába belefojtotta a szót a Videoton.
– A párizsi meccs remekül kezdődött, mert Szabó Józsi a második percben elcsent egy labdát Szusicstól és szépen be is lőtte. Ez egy olyan görcsöt okozott a franciáknál, hogy kedvünkre focizhattunk, Szabó és Csongrádi is duplázott, vezettünk négy-nullra, a végén Rochteau lőtt kettőt, azzal szépítettek. Olyan mérkőzés volt, ami után joggal érezhettük, hogy na, ez most rendben van – emlékezik Burcsa Győző.
– A visszavágón nagyon bosszús voltam, mert az első félidőben fejeltem egy szép gólt, de a köd miatt végül lefújták a mérkőzést. Úgy éreztem, elvettek tőlem egy gólt. Másnap kellett lejátszani újra a meccset és másnap is legyőztük őket, szóval valódi férfimunkát végeztünk. Akárhogy nézzük, egy Paris Saint-Germaint háromból háromszor megvertünk… Pedig ők még a visszavágóra is úgy jöttek, hogy kiköszörülik a csorbát, mert úgyis az övék a jobb csapat. Aztán, amikor a köd leereszkedett – addigra már gyakorlatilag földbe voltak döngölve – úgy mentek le a pályáról, hogy nem is akarják másnap újra játszani a meccset. Haza akartak menni, hogy majd később visszajönnek.
A visszavágót – az elsőt – november 7-én rendezték, ami akkor még állami ünnep volt. Másnap viszont munkanap, az UEFA pedig kora délutáni időpontra írta ki az újrajátszást. Hogy ne maradjon közönség nélkül a csapat, a fehérvári gyárakban és iskolákban (!) kihirdették, hogy előbb vége az aznapi műszaknak. Így alighanem megelőztek néhány ezer lógást – a két csapat pedig másodszor is majdnem telt ház előtt játszott a Sóstón. Ez már igazi futball-láz volt.
Köd most nem jött, Májer Lajos igen, így lett 1-0 a hivatalos eredmény, és 5-2 az összesítés. Burcsa Győző végigjátszotta mindhárom meccset. A francia-csapás pedig talán szerepet játszott a következő szezonban Franciaországba szerződő középpályás karrierjében is.
– Hogy odakerültem, abban elképzelhető, hogy volt szerepük ezeknek a meccseknek, mert a francia labdarúgó-kultúrában benne van, hogy ha egy csapat legyőzi őket, akkor azt elismerik. Én tulajdonképpen egyetlen országba vágytam külföldre, Franciaországba. Mert azt a futballt éreztem olyannak, amiben képes lehetek érvényesülni. Ilyen szempontból nagyon szerencsés vagyok: annak idején Kaposváron is úgy voltam vele, egy csapatba szeretnék elmenni, a Videotonba. És pont ők szerződtettek. Nyolcvanötben pedig az Auxerre hívott, ott töltöttem két évet, Franciaországban összesen ötöt, végül már edzőnek jöttem haza a Videotonhoz, kilencvenben. Rögtön belevágni az edzősködésbe – ezt ma már talán nem így csinálnám, de hát hatvan évesen máshogy gondolkodik az ember, mint fiatalon.
Burcsa Győző a Videoton történetének egyik legeredményesebb játékosa volt mostanáig, amikor Nikolics Nemanja megelőzte. Pedig nem csatárt játszott, hanem középpályást. A titok az érzék és a futómennyiség, vallja Burcsa:
– Azok közé tartoztam, akik valahogy érezték, hogyan lehet gólt lőni. Megvolt hozzá a megfelelő rúgótechnikám és higgadtságom. A gólhelyzeteknél a legnagyobb probléma ott van, ha a játékos nem tud hirtelen dönteni, milyen megoldást válasszon. Nekem ezek valahogy jöttek. Ebben persze az is benne van, hogy középpályásként baromi sokat kellett futnom, hogy mindig odaérjek. A kondícióról nem szeretnek mostanában beszélni, pedig az a Vidi nagyon tudott futni. Hat olyan játékosunk volt, aki mezei futóversenyt nyert a követelmény-rendszer idején. A Cooper-teszt a kisujjunkban volt, háromezer-hatszáz–négyezer métert bármikor le tudtunk futni. Ehhez az állóképességhez csinálta meg Kovács Feri bácsi a speciális, egy-két érintéses játékot. Egyszerűen volt bennünk munka, és ez még a korabeli nyugat-európai csapatokhoz mérve is megfelelőnek bizonyult. Nem voltunk különösebben briliáns futballisták: tehetségesek voltunk, de főleg nagy szorgalommal és elszántsággal játszottunk.
A Videoton tehát ott volt az UEFA Kupa harmadik fordulójában, a legjobb 16 között, ahova akkoriban elég „menő” csapatok jutottak be. Közülük sokan vágytak rá, hogy az ismeretlen fehérvári klubbal sorsolják össze őket. Miközben Fehérváron még mindig senki nem álmodozott a döntőről, pedig már érezték, hogy nagyon fut a szekér.
– Ha elindul egy üzlet, akkor az ember megérzi a siker ízét – mondja a futballba idén az üzleti világból visszatérő Burcsa (kicsit az idei Vidi hazai sorozatára is utalva). – Mi is megéreztük, mit kell tenni, nyilván arra nem gondoltunk, hogy a döntőig juthatunk. Nagyon komoly ellenfelek jöttek ez után is. Hosszú távon nyilván a szerencsének is volt szerepe, de az nem lett volna elég. Hosszú pályafutásom egyik legnagyobb élménye volt az a kupaszereplés. Ma azt mondjuk, hogy elképzelhetetlen egy angol csapat kiverése a kupából – de akkor sem volt természetes.
Na igen, két körrel később jött a Manchester United, de addig még volt egy kis délszláv túrája a Videotonnak: a harmadik fordulóban a Partizan Belgrád következett. Innen folytatjuk…
