NB II

Magasföldi József mindenhol szeretett játszani

A fehérvári stadiontól két percre felnövő, még mindig csak 31 éves játékos nem tartja magát nehéz természetűnek.

Kapcsolódó cikkek

Magasföldi József az a játékos, aki kevesebb embernek jutna eszébe, ha a sikeres magyarországi labdarúgókról esik szó, pedig sok címnek büszke birtokosa. Lassan 15 éve tart profi karrierje, de még mindig csak 31 éves, jelenleg a Dunaújváros labdarúgója és az NB I-be való feljutást tervezgeti. A Rangadó.hu vele készített interjút.

– 2001 óta a Videoton FC-nél, a Slovan Liberecnél, a Sopronnál, a Honvédnál, a Siófoknál, a ZTE-nél, a Paksnál és a Gyirmótnál is megfordult a Dunaújváros előtt. Melyik csapatnál érezte magát a legjobban?

– Jó kérdés! Mivel a Vidi kötelékében nőttem fel, lettem profi labdarúgó, mindig is ők fognak legközelebb állni a szívemhez. Fehérvári gyerek lévén az első hetven mérkőzésemet is ott játszottam le, mind a szurkolók, mind a közeg közel áll hozzám. Ettől függetlenül bárhová sodort az élet, mindenhol komfortosan éreztem magam. Úgy vélem, nem vagyok nehéz ember. Az összhangot és a dolgok pozitív menetét mindenhol megtaláltam. Minden klub mellett szólt valami érv. Csak, hogy egy pár példát említsek: Zalaegerszegen és a Honvédnál a klub tradíciói – ezeket gondolom, senkinek sem kell bemutatni. Pakson elképesztően családias légkör uralkodott, ott az Európa Ligában is elindulhattunk bajnoki ezüstérmünk után. Büszke vagyok rá, hogy tagja lehettem annak a csapatnak. Mindenhol jól éreztem magam, senkit nem szeretnék ebből kihagyni, így a csehországi kalandot sem, amely szintúgy nagyon kedves emlék a szívemnek-lelkemnek.

– Összességében azt mondaná, Pakson és Csehországban, a Slovan Liberecnél küzdhetett a legmagasabb célokért?

– Talán így van. Csehországban bajnoki címet nyertünk; Pakson másodikak lettünk és Ligakupa-győzelmet is ünnepelhettünk. Emellett viszont Zalaegerszegen kupadöntőt játszhattunk; a Videotonnal Magyar Kupát nyertünk – bár annak a végén én már nem voltam tevékeny részese, mivel a télen külföldre szerződtem; a Honvéddal Szuperkupa-ezüstérmet szereztünk. Nagyon büszke vagyok, ha visszatekintek a pályafutásomra, még akkor is, ha maradéktalanul nem vagyok elégedett vele.

– Melyik csapat szurkolóit kedvelte legjobban vagy megfordítva, melyik csapat szurkolói kedvelték önt legjobban?

– Azt, hogy engem ki kedvelt, nyilván nem tudom pontosan megmondani. Egy biztos, Székesfehérváron két percre nőttem fel a stadiontól, én is szurkolóként kezdtem annak idején, közéjük jártam. Ezt ők is kezdettől fogva tudták, ismerték a nevemet. Szerintem mindenhol máshol is elfogadtak, soha nem volt ezzel különösebben problémám.

– Most, hogy ismét Fejér megyében játszik, hol lakik?

– Immáron nyolcadik éve lakom a Velencei-tó partján a családommal. Minden nap innen járok edzésekre. Húsz-huszonöt perces autóutat jelent mindez. Azért sem költöztünk el, mert a páromat ide köti a munkája. Ő pedagógus, a gyermekeim is ide járnak óvodába. Itt képzeljük el az életünket, szeretünk is itt lenni.

– Hogy megy idén önnek a játék?

– Ment már jobban is. Az ember sosem lehet elégedett. Ebben az is közrejátszik, hogy nyár elején történt egy személyes tragédiám. Sajnos elveszítettem édesapámat, ez pedig elég mély sebeket hagyott bennem. Az első egy-két hónapban nehezen tudtam ezt feldolgozni, ő volt az, aki elindított a futballban, támogatta a pályafutásomat. Mindig mellettem volt. Halála rányomta a bélyegét a szezonomra. A másik ok pedig az, hogy meglehetősen későn állt össze a csapat Dunaújvárosban. Ennek ellenére lőtávolon belül vagyunk az első két helyezéshez képest. Tavasszal egy jó felkészülés után sok mindenre képes lehet még a csapat. Összességében tehát volt ennél jobb szezonom, ennek tükrében még keményebben fogok küzdeni a jövőben, hogy bizonyítsak.

Olvasói sztorik