NB I

„Sorsdöntő” meccs = biztos kudarc

Nem árt csínján bánni a hangzatos jelzővel, ha a magyar válogatottról van szó; 1986 óta majdnem minden sorsdöntőnek titulált mérkőzésünket elbuktuk.

Kapcsolódó cikkek

Ha nincs minden idők legröhejesebb öngólja Helsinkiben, 1997-ben, a fenti mondatból ki is vehetnénk a „majdnem” szót. A mexikói világbajnokság óta egyetlen nagy versenyre sem jutott ki a magyar válogatott – és még az volt a jobbik eset, amikor a selejtezőcsoportjában legalább addig eljutott, hogy egy találkozóra ráhúzhatta a sportsajtó a jócskán elkoptatott jelzőt: sorsdöntő.

Most a románok elleni, budapesti találkozót próbálják meg sokan annak eladni, pedig legfeljebb az dől el rajta, marad-e matematikailag (jó) esély az egyenesági kijutásra a jövő évi Európa-bajnoksággal kapcsolatban. Ha nyerünk, igen – és akkor máris jöhet a következő „sorsdöntő” találkozó, Belfastban. Így megy ez. Nem károgni szeretnénk, amikor jelezzük, talán mindenkinek jobb lesz elfelejteni ezt a közhelyet, mert picit több esély van a sikerre, ha „szimpla” meccsként tekintünk a soron következőre.

A bomló Szovjetunió csapása

A mexikói trauma után éledező magyar válogatottnak az 1992-es Európa-bajnokság selejtezőin volt először halvány esélye, hogy feledtesse a szurkolókkal az előző évek kudarcait. Addigra egy világbajnokságról már lemaradtunk, a nehéz csoportban viszont az olaszok elleni bravúros 1-1 és Ciprus kétszeri legyőzése után nagy bizakodás előzte meg a Szovjetunió (illetve akkor már Független Államok Közössége) Népstadionbeli vendégjátékát: „sorsdöntő” meccs, ha nyerünk, a két továbbjutó hely egyike meglehet! – mondogattuk. De nem nyertünk, a FÁK egy Mihajlicsenko-góllal győzött Pesten, aztán jött egy olaszországi sima zakó és reszeltek a reményeknek.

Az 1994-es világ- és az 1996-os Európa-bajnokság kvalifikációja során hamarabb jöttek a pofonok annál, hogy eljuthassunk a reménykedésig (utóbbi sorozatban hiába vertük meg a vébé-bronzérmes svédeket itthon, rögtön utána „sorsdöntő” pofont kaptunk Izlandon, Mészöly kapitány dühében bólintott). 1997-ben viszont a tényleg sorsdöntő utolsó találkozón az ominózus flipperes finn öngólnak hála nem kaptunk ki – és jöhetett a pótselejtező a jugoszlávok ellen! Az eredmény ismeretében talán jobb lett volna, ha finn rokonaink kicsit ügyesebbek a saját kapujuk előtt. A sorsunkat ugyanis romba döntötték a plávik, Budapesten 7-1, Belgrádban 5-0, kiselejteztek.

A románok elkaszáltak egyszer, kétszer…

A 2000-es kontinensviadal előtt egy ideig megint nem álltunk rosszul, Pesten Hrutka hatalmas szabadrúgásával ikszeltünk Románia ellen, majd a szlovákoktól is elhoztunk egy pontot – mi sem természetesebb, mint hogy ismét „sorsdöntőzött” a sajtó a bukaresti meccs előtt, mi pedig nyerni mentünk. Nagyon sima 0-2 lett belőle. A románok később szinte sportot űztek a mi pofára ejtésünkből…

2002-ben a változatosság kedvéért vébéselejtezőre utaztunk hozzájuk, miután itthon Horváth Ferenc duplájával 2-2-t játszottunk az Európa-bajnoki ezüstérmes Olaszországgal, majd hatot lőttünk Litvániában. De hiába volt a „sorsdöntő” bizakodás, a Bicskei Bertalan vezette csapat is úgy járt, mint elődei: megint 2-0 lett és megint nem ide.

A lett lett a vesztünk, meg Ibra

2004-ben aztán már igazán valóban nagyon sorsdöntő meccs következett, hiszen két fordulóval a vége előtt (immár Gellei Imre irányításával) megvolt a matematikai esély a bravúrra – csakhogy Lettországban szétfocizták (3-1) a sorsdöntő módon ismét összenyeklő magyarokat, akik aztán biztos, ami biztos, az utolsó meccset is elveszítették hazai pályán a lengyelek ellen.

2006, 2008, két világverseny, amiről nem sorsdöntő módon, csak szimplán lemaradtunk (bár Lothar Matthäus búcsúmeccsén Ibrahimovic a 91. percben lőtte a svédek győztes gólját, de valójában nem azon múlott a sorsunk), majd jött a dél-afrikai vébé selejtezője. Erwin Koeman – úgy tűnt – a minimalista stílusával megtanította nyerni a mieinket. Legalábbis, amíg Máltát és Albániát kellett legyőzni. Mert a két 1-0-s siker után hiába bíztunk, a „sorsdöntő” (naná) találkozókon a portugálok és a svédek ellen nem sikerült borítani a papírformát. Igaz, sors helyett balsorsot emlegettünk, amikor Zlatan Ibrahimovic négy év után megint a hajrában döntötte apátiába a szurkolókat.

A románok, harmadszor

És akkor már csak egy újabb bukaresti pofon hiányzott: 2013 őszén Egervári Sándor nézte bánatos szemmel, ahogyan a korábban a törökök ellen bravúrosan négy pontot szerző, különvonatos szurkolókkal megtámogatott, szóban nagyon elszánt csapata elbukja az újabb sorsdöntő csatát, ezúttal 0-3 lett a vége, majd jött az amszterdami mészárszék.

Most megint ott tartunk, ahol az elmúlt 25 évben oly sokszor: a biztató, sőt reményekre jogosító eredmények a selejtező első szakaszából megvannak. Ráadásul ezúttal tényleg sikerült minden idők legszerényebb csoportját összehozni és Dárdai Pál vezetésével a kötelező minimumot (ami esetünkben a maximum) teljesítettük. Itt állunk tehát újabb… nem, nem sorsdöntő, csak nagyon fontos meccs előtt. Az ellenfél megint Románia, amely szereti ilyen helyzetekben nyakon önteni a magyar szurkolókat. Miben bízhatnánk: ezúttal nem Bukarestben lesz a fontos meccs – és egyszer minden sorozat megszakad.

De a biztonság kedvéért tegyük meg, hogy ne gondoljunk sorsokról döntő találkozóra, csak egy remélhetőleg izgalmas, magyar sikert hozó meccsre!

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Rangado.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.