Egészen biztos, hogy az elmúlt 20-25 év egyik legjobb hangulatú magyarországi mérkőzését játszották 1995. augusztus 23-án az Üllői úton. A brüsszeli első meccsen aratott 1-0-s győzelem után az egész ország várta, hogy a Ferencváros, első magyar klubként bekerüljön a Bajnokok Ligája főtáblájára. A belga bajnok Anderlecht persze nem a fradista ünnephez asszisztálni érkezett Pestre, és mindenki, aki látta, emlékezni fog a hihetetlen izgalmakat hozó utolsó húsz percre, amikor 1-1 után a belgák támadtak a továbbjutást érő gólért.
A Fradi azonban kihúzta, a szenzációsan védő Hajdu Attila és a védelem állta a rohamokat. A továbbjutást érő döntetlenben azonban legalább ekkora része volt a szerb csatárpárosnak: Zoran Kuntics passzából Goran Kopunovics lőtte a Fradi gólját. A brüsszeli győztes gól szerzője, Kuntics a Rangadó.hu kérésére örömmel elevenítette fel a nagy mérkőzést.
Okosan játszottak
– Túlzás lenne azt mondani, hogy magabiztosak voltunk, nem titok, az Anderlecht jobb csapat volt. Viszont nagyon okosan játszottunk mindkét meccsen, ez volt a titok. Tudtuk, hogy nem lesz több gólhelyzetünk a kinti mérkőzésen, de ki tudtuk használni. A visszavágó sokkal nehezebb volt. Nem biztos, hogy a közönség nélkül kibírtuk volna az utolsó húsz percet, hatalmas nyomás alatt játszottunk – emlékezik Zoran Kuntics.
– Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor a játékvezető lefújta a visszavágót, ott a stadionban, de tulajdonképpen egész Magyarországon eufóriában volt, mindenki, nem csak a Ferencváros-szurkolói. Nagyon büszke voltam és vagyok a mai napig, hogy egész Magyarországnak örömet szereztünk – teszi hozzá a korábbi csatár, aki nem csak góljaival, de mentalitásával is igazi vezére volt annak a Fradinak. Legendásan szenvedélyesen álltak hozzá a játékhoz Kopunoviccsal, ebből olykor akadtak konfliktusok is.
Majdnem összeverekedtek
– Úgy játszottunk, ahogy a délszláv játékosok általában. Az első meccsen a szünetben volt egy vitánk, amiből majdnem verekedés lett, szerencsére a szakmai stáb és a többi játékos megnyugtatott minket – idézi fel mosolyogva a hajdani szenvedélyt Kuntics. – A pályán viszont sosem látszott, hogy mi történt a háttérben, Brüsszelben Goran jött először a gólom után gratulálni, Pesten pedig én adtam neki a gólpasszt. A szenvedélyességünk szerintem nem volt hátrány, ilyenek voltunk, inkább megmondtuk őszintén, ha valami nem tetszett. Szerintem ez hasznosabb, mint a finomkodós vélemény, amikor csak arra figyelünk, nehogy megbántsunk valakit.
A Fradi sikere egy összetartó közösség és egy jó edzői stáb diadala volt, mondja Kuntics. Az ország pedig a Fradi mögé állt, túlzás nélkül fociőrület tört ki, amikor a csapat a főtáblára jutott, és ott a svájci Grasshoppers mellett a Real Madriddal és a címvédő Ajaxszal került egy csoportba.
– Nagyon jó játékosaink voltak, és nagyon jó szakmai stábunk. Tökéletesen együtt voltunk csapatként, ez nem okvetlenül azt jelenti ezt, hogy együtt jártunk kávézni, de amikor az öltözőben találkoztunk, azonnal működött a kémia. Szerencsés keveréke volt a fiataloknak, rutinosabbaknak és a légiósoknak. Mi Gorannal hoztuk a délszláv mentalitást, hajtottuk a többieket, ők pedig vevők voltak erre, megértették, hogy a kemény munkának lesz eredménye. De a legfontosabb az volt, hogy tehetséges játékosok voltak a csapatban.
A csoportmeccsekre is büszke
– Csak akkor éreztem, hogy megvan a továbbjutás, amikor a játékvezető lefújta a mérkőzést. Vezettünk egy-nullra, de tudtuk, az Anderlechtnek nincs veszítenivalója, támadni fog. Volt egy nagy ziccerünk, ha azt berúgjuk, eldőlt volna a továbbjutás, de sajnos kihagytuk, így az utolsó pillanatig féltem kicsit, nehogy berúgjanak még egyet a belgák. Hatalmas élmény volt megélni az egészet, ahogyan azt is, hogy a csoportmeccsek előtt tömegek éjszakáztak a pénztárak előtt, hogy jegyhez jussanak – emlékezik Zoran Kuntics.
A Fradi a csoportból nem jutott tovább, de szerzett néhány emlékezetes percet a szurkolóknak. Kuntics szerint nincs szégyenkezni valójuk, vállalták magukat, és akadt az Anderlecht ellenihez hasonló fergeteges hangulatú meccs a főtáblán is.
– Mindegyik mérkőzés nagy élmény volt, nem tudok különbséget tenni. A BL-himnuszt hallgatni a kezdőkörben, számomra libabőrös érzés volt. Mi voltunk a legőszintébb futballt játszó csapat: majdnem minden meccsen lőttünk gólt, viszont kaptunk is sokat. A nagyok ellen sem akartunk bunkerfocit játszani. Az utolsó meccsen kikaptunk négy-nullra Amszterdamban, de talán akkor játszottunk a legjobban. Mínusz tizenöt fok volt, mentünk előre, volt öt gólhelyzetünk, egyet sem tudtunk kihasználni, az Ajax meg a saját öt helyzetéből lőtt négyet. De a Real Madrid és a Grasshoppers ellen is támadófocit játszottunk, utóbbinak kétszer lőttünk hármat, kis csapat voltunk, ehhez mérten büszke vagyok a teljesítményünkre.
Lerágott csont, de hol a hús?
A folytatásra viszont azóta is hiába vár, nem csak a Fradi-tábor: a Debrecen (már részben a Platini-féle átalakításnak köszönhető) egyszeri bejutását leszámítva magyar csapatnak azóta se jött össze a főtábla. Pedig 1995-ben sokan reménykedtek benne, hogy maga a Fradi folytatja majd a sorozatot – például Kuntics is.
– Sajnálom, hogy így alakult később, én akkor azt gondoltam, innen tovább lehet még lépni. A vezetőség máshogy gondolta, jó néhány évre visszaépítették a klubot. Érdemes lenne beszélni minderről, csak ugye errefelé úgy mondják, ez már lerágott csont. Én viszont azt kérdezem: oké, lerágott csont, de hol a hús? Eltűnt… Egyben kellett volna tartani a csapatot, a következő évben is lett volna lehetőség bejutni a BL-be, de máshogy alakult és ezt sokáig nem heverte ki a klub. Pedig akkor mindenki úgy gondolta, anyagilag nagyon stabil a helyzet – aztán kiderült, mégsem. Azóta csak a Debrecennek sikerült egyszer a főtábla, a magyar együttesek nem tudnak odakerülni. Nagyon bízom benne, hogy ez a sorozat megtörik, és lesz még hasonlóan sikeres együttes a legnagyobb európai kupában, mint a húsz évvel ezelőtti Ferencváros – zárja az emlékezést a korábbi Fradi-kedvenc.
