Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!
Majdnem hiánytalanul jelen volt az UEFA Kupa 1985-ös döntőjébe jutott Videoton egykori állománya az évforduló tiszteletére bemutatott dokumentumfilm díszbemutatóján. Az azóta elhunyt Májer Lajoson kívül csak az edzői vagy civil munka miatt hiányzó egy-két játékos nem volt ott az Alba Plaza mozitermében. Ismét előjöttek a régi sztorik, megszólaltak a főszereplők.
A Rangadó.hu azokat a játékosokat szólaltatta meg, akik így vagy úgy szintén emlékezetes szereplői voltak a sikernek, ám nem tartoztak a felkapott sztárok közé: nem voltak válogatottak, sőt olyan is van köztük, aki a bajnokságban sem játszott rendszeresen a kezdőcsapatban, netán csak néhány évet töltött Fehérváron. Az utolsó kupadöntős magyar csapat meneteléséhez azonban ők is hozzátették a magukét egy-egy emlékezetes pillanattal vagy a folyamatos, alázatos „iparos” munkával.
Gömöri Ottó
(Alighanem a mindenkori leghíresebb Videoton-tartalék. Az NB III-as Hatvanból igazolták előző nyáron, két meccsen lépett pályára a sorozatban, csereként. A Manchester United ellen 14 percet játszott, majd kihagyta az azóta is legendás büntetőt, amivel már az első sorozat végén továbbjuthatott volna a Vidi. Gulyás László emlékezetes felkiáltása azóta is a futball-legendárium része…)
– Az elmúlt harminc évben hányszor kérdezték meg öntől, hogy „mit csináltál, Gömöri”?
– El sem lehet mondani, hányszor. Eleinte slágertéma volt, mostanában, az évforduló kapcsán megint sokan próbálkoztak vele. Hát ez van, hozzá kell szokni. Ahogy mondani szokás, a legjobbak is tudnak hibázni.
– Mennyire volt sikeres önnek a fehérvári időszak összességében?
– Gondoljon bele, a harmadosztályból jöttem és egy év alatt nemzetközi kupadöntős lettem… Emellett azért vannak negatív élmények is. Két évet töltöttem a Videotonban, ezalatt kétszer operáltak. Nyolc hónapot hagytam ki Achilles-műtét miatt, a térdműtétem miatt pedig visszamentem Hatvanba. Negyvenhárom éves koromig aktívan játszottam, a mai napig is futballozom az öregfiúk között. Életem a futball, örök szerelem maradt.
– Eljátszadozik néha a gondolattal, hogy máshogyan alakult volna a pályafutása, ha belövi azt az utolsó tizenegyest a Manchester ellen?
– Igen. Talán változtatott volna a pályafutásomon. Ha berúgom, szerintem nem kellett volna megműteni a lábamat. Mert a klub akkor lett volna olyan toleráns, hogy kivárja, amíg meggyógyulok. Bár ezt már nem fogjuk megtudni, csak én gondolkodom rajta néha. Ma Hatvanban gyerekeket edzek, emellett pedig Heréden vezetem a felnőtt csapatot.
Végh Tibor
(Az egyik leghűségesebb Vidi-ikon volt a jobbhátvéd, már az 1976-os bajnoki ezüstérmes csapatnak is a tagja. Csongrádi Ferenc sérülése után a következő meccseken ő viselte a kapitányi karszalagot. Egyszeres magyar válogatott.)
– Nagyon jó volt újra látni a régi képeket, hallani a csapattársakat. Az külön büszkeség, hogy ennek a csapatnak a kapitánya lehettem néhány mérkőzésen. Ez csak fokozza azt az örömöt, amit nekem a sportág jelentett. Harminc év után is a legnagyobb boldogsággal tudok visszagondolni mindenre. Amikor véget ért a menetelés Madridban, nem gondoltunk bele, hogy megismételheti-e más ezt a szereplést. A futballban bármi megtörténhet. Sok szerencsénk volt, de sokat is tettünk érte. De azt, hogy a következő harminc évben senki a közelébe se kerül ehhez a sikerhez itthonról, akkor nem gondoltuk. Hogy nekünk nem jön össze még egyszer ilyesmi, azzal persze nagyjából tisztában voltunk. Nagyon szép és jó volt az egész, így volt kerek, ahogy történt.
Novath György
(Balszélsőként indult, a magyar bajnokságban volt korábban mesterhármasa is, szabadrúgásai emlékezetesek – de igazából azzal alkotott nagyot, hogy a sérülések miatt felforgatott csapatban középhátvédként is remekelt, például a Paris Saint-Germain ellen. Kevesen futottak nála többet a meccseken.)
– Volt hiányérzetem, hiszen nekem nem sikerült gólt lőnöm a sorozat alatt, de hát a kiszolgálószemélyzet is kellett. Csongi, Józsi, Matyi rúgták a gólokat, mi meg húztuk az igát. Feri bácsi hátrarakott, amikor a védőink kidőltek, előtte már Spanyolországban egy turnén kipróbáltuk ezt, amikor Disztl Laciék a válogatottban szerepeltek. Működött a dolog. Hogy mitől és hogyan bírtuk fizikálisan a versenyt például a Manchester Uniteddel, azt az edzőktől kell megkérdezni… Éjjel-nappal edzettünk, vigyáztunk is magunkra – a súlyra például, mert Feri bácsi nagyon komolyan vette ezt. Jó volt a családi háttér is, ez is sokat számított. Én már eltávolodtam a futballtól, hívtak fiatalokhoz Pátkára, de én tudom, mit jelent ez, mert emlékszem, velünk is hogyan foglalkoztak, nem való az nekem… A vízügynél dolgozom hét éve, közalkalmazottként. Ott is húzni kell az igát.
Horváth Gábor
(A balhátvéd, hasonlóan Végh Tiborhoz, a klubhűség megtestesítője volt, aki a döntős csapatból a legtovább játszott aztán Fehérváron. Minden meccsen ott volt a menetelés során. Fia, ifjabb Horváth Gábor is a Vidiben lett befutott, válogatott hátvéd.)
– Engem sosem zavart, hogy nem vagyok reflektorfényben. Tudtam, hol a helyem a csapatban, tudtam, mire vagyok képes, azt hiszem, azt hoztam is. Büszke vagyok a pályafutásomra. Nagyon jó korban lévő gárda volt az, 22-28 év közötti játékosokkal, akik akkor már vagy négy éve együtt játszottak. Olyan alapokkal rendelkeztünk, ami elég volt a fejlődéshez. Fizikálisan a csúcson voltunk, e mellé rakta oda mindenki a maga kis plusz dolgait. Számomra a manchesteri Mark Hughes elleni birkózómeccsem volt a legemlékezetesebb. Húszéves volt és húsz kilóval nehezebb nálam. Beleültem a nyakába és valahogy megoldottam a dolgot.
Vaszil Gyula
(A loboncos hajú, babaarcú ifjonc a védelemben és a középpályán is hasznos kiegészítőember volt, bár ritkán kapott főszerepet. Az egyik legfiatalabb játékosa volt a csapatnak, később sem jutott főszerephez a Vidiben, majd az FTC-be igazolt.)
– Én már rég nem Fehérváron lakom, hanem Budapesten. De a nevem nem egy tucatnév, talán ezért ma is sokan emlékeznek rám, mindenkinek csak azt tudom mondani, aki érdeklődik: fantasztikus érzés volt szerepelni abban a csapatban. Annyira fiatal voltam, hogy fel sem fogtam az egészet. Az idősebbek és köztem 8-10 év korkülönbség volt, kicsit szinte egy játéknak, egy felszabadult bulinak tűnt az egész. Minden percét élveztem. A legszívesebben a párizsi meccsre emlékszem vissza: meglepetésként ért, hogy a kezdőbe jelölt Feri bácsi, és a közeg is fantasztikus volt. Később a Fradiban játszottam, de soha nem éreztem úgy, hogy emiatt neheztelnének rám Fehérváron. Nyolc évet töltöttem a Ferencvárosban, négyet Fehérváron – de ez a négy év az, amit soha nem tudnék és nem is szeretnék kitörölni a pályámból. A labdarúgástól mostanra teljesen elszakadtam, vállalkozóként dolgozom. A mai fiatal játékosokkal kapcsolatban nem tudok sok okosat mondani, de akikkel beszélek, mind azt mondják, megdöbbentő, mennyire messze vannak fizikálisan és mentálisan is attól a felkészültségtől és felkészítéstől, amit mi kaptunk akkor az edzőinktől.
