Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!
A kilencvenes évek abszolút sikersztorija a magyar futballban a váci csapaté volt. A másodosztályból 1987-ben feljutó együttes a kilencvenes évek elején, Csank János irányításával olyan felfutást produkált, amire az anyagi háttere és játékosállománya alapján senki nem gondolt. A „kifutott” jó szezon, amire többen tippeltek az első váci érem után, egyáltalán nem egyszeri kiugrás volt, hiszen a csapat 1994-ben felért a csúcsra, bajnokságot nyert. Az előző évben pedig ők adták a NB I gólkirályát, egy magas, jól fejelő, de korábban szinte leírt csatár személyében.
– Nyolcvankilenc nyarán kerültem Vácra, akkor még szinte újoncnak számított a csapat az élvonalban – kezdi a történetet a Rangadó.hu érdeklődésére Répási László, az 1992–1993-as magyar gólkirály. – Senki nem számított rá, hogy ez sikertörténet lesz, hiszen nagyon sok helyről kerültek oda játékosok – és akkoriban folyamatosan téma volt, hogy csupa peremen lévő, máshol nem játszó embert gyűjtöttek össze. Volt, aki azért nem került be az előző csapatába, mert túl fiatal volt, másokat egyszerűen mellőztek, de gondolom, Csank mester noteszében ezek a nevek már nagyon régóta ott voltak.
– Engem a Honvéd Osztyapenko SE-ben, az akkori katonacsapatban, az NB III Duna-csoportjában nézett meg, Gyulán játszottunk. Ő pedig akkor Békéscsabán volt edző, köztudott volt róla, hogy minden szabadidejében meccsre jár, éjjel-nappal figyelte a csapatokat. Azon a meccsen négy-egyre nyertünk, rúgtam két gólt, adtam két gólpasszt. Csank utána elmondta, eleve kifejezetten miattam jött ki.
Répási karrierje nem úgy indult, hogy „egy” Vácban lesz belőle helyi kedvenc, a Fradiban fiatal játékosként igen komoly jövőt jósoltak neki, „sztárolták” (ennek a hatásáról kicsit lentebb beszél). Aztán mégsem az Üllői úton teljesedett ki a csatárjátéka.
– A Fradiban nagy tehetségnek tartottak, ma is előttem vannak a cikkek, hogy „lesz-e Répából Rush”, igen, a magyar Ian Rush-nak neveztek… A Fradiban végigjártam a korosztályokat, Vincze Gézánál remek ificsapatunk volt, végigvertük az országot. Vincze aztán vitt magával minket a nagycsapatba, amikor kinevezték edzőnek. Csak az idősebb játékosok nem igazán tolerálták, hogy egyszerre nyolcan játszottunk a kezdőben… Aztán bevonultam, elmentem Mezőtúrra. Nyolcvankilenc nyarán szereltem le, de a Fradinak nem kellettem, így kölcsönadtak Vácra. Innen indult a történet.
Az a Vác az 1994-es bajnoki cím előtt már volt ezüst- és bronzérmes is, az arany tehát betetőzése volt egy hosszabb építkezésnek. Pedig még a kilencvenes évek eleve sztárok nélküli hazai mezőnyéhez képest is „szürke”, klasszisnak legkevésbé sem tartott játékosokból állt – akikért senki nem állt sorba, mégis évről évre bizonyították, többet érnek, mint sok dédelgetett kedvenc. Főleg, mert eleve úgy lettek összeválogatva, hogy a vezetőedző filozófiájának megfelelő csapat legyen belőlük.
– Csank kimondottan az ő stílusának megfelelő játékosokat keresett. Akár Nyilas Eleket, akár Zombori Andrist, Romanek Janit vagy Víg Petit mondom, ők mind a mai futball követelményeinek is megfelelő, sokat futó játékosok voltak. Ma is meggyőződésem, és edzőként is ezt tanítom, hogy minden felállást, minden formációt az adott ellenfélhez kell igazítani és Csank ezt nagyon jól csinálta. A két ék közül az egyik rendre sokat futott, a másik meg inkább a játékban volt jó. Sokszor mondogatták ránk, hogy a rögzített helyzetekből rúgjuk a góljainkat, mosolyogtunk, hadd higgyék, hogy nem a játékunkból jön. A nézők a játékunk miatt jöttek ki, nem csak az eredmények miatt. Emellett aztán külön élmény nekem, hogy milyen egyéniségek voltak ott és milyen alázatos munka zajlott. Mert az edzések azért kurva kemények voltak Csank mesternél… Egyszerűen olyan volt az egész, mint egy kis csoda, minden összejött.
Azért a szabadrúgások, szögletek után szerzett, az átlaghoz képest jóval több gól mellett ne menjünk el mi sem. Hiába készültek az ellenfelek az évek elteltével a „Csank-féle” pontrúgásokra, rendre jött Répási vagy Füle (vagy más) és befejelte.
– Heti két edzésen minimum negyven percet gyakoroltuk a beadásokat. De ez úgyszólván természetes. Volt négy-öt jól fejelő ember, Hahn Árpi, Szalai Attila, Kriska Gabi, Füle Anti meg én, hülyék lettünk volna, ha nem használjuk ki… Megint ott vagyunk, hogy Csank már eleve így választotta ki az embereit. Biztos vagyok benne, hogy ma is egy évre előre ott vannak a nevek a noteszében, ha igazolni akar.
Répási László 1993-ban lett gólkirály, majd jött az bajnoki aranyat hozó szezon, ahol ősszel szintén vezette a góllövőlistát, ám aztán a körülmények kibabráltak vele.
– Az utolsó két meccset az MTK és a Vasas ellen játszottunk, az elsőn tükörjég volt a pályán, nem viccelek. Csak egy adalék a csapatszellemhez: megbeszéltük a meccs előtt, ha bárki megsérül itt, a győztes meccsek után addig összedobjuk neki is a prémiumot, amíg fel nem épül. Azt hiszem, ez is mutatja a csapat erejét. A következő alkalommal, a Fáy utcában pedig elolvadt a hó, mély volt a talaj, szétment a térdem. Még egy zárójeles megjegyzés: szombaton sérültem meg, vasárnap hívott egy spanyol első osztályú klub menedzsere, hogy küldik a szerződést… Végül fél évet kihagytam, az MTK ellen, az utolsó előtti fordulóban álltam be, adtam egy gólpasszt Füle Antinak, az is nagyon kellett a bajnoki címhez.
Répási Lászlót arra kértük, legyen nyugodtan szerénytelen, ha kell, és jellemezze magát: milyen csatár volt az NB I 1993-as gólkirálya?
– Talán mondhatom, technikailag magas szinten voltam, nem véletlenül hallottam sok korábbi edzőmtől, ha nem kényeztetnek el itthon tizenhét-tizennyolc éves koromban, külföldön is sokra vihettem volna… Hiányzott belőlem, amit a nyugati kluboknál alapnak vesznek, a brusztolás. Inkább úgymond „penge” játékos voltam. Mellette persze mindig jó állapotban voltam fizikailag, a suliban atlétikai versenyekre is jártam, a Vácban és a többi csapatomban is én voltam az a csatár, akire a felpasszokat lehetett játszani, a játékintelligenciám megvolt az összjátékhoz – tény és való ugyanakkor, hogy Füle Anti hatszor többet futott nálam.
Répási László jelenleg a Vasas Kubala Akadémián dolgozik, az U14-től az U21-es korosztályig felel az erőnléti és futballspecifikus képzésért. A gyerekek természetesen tudják, hogy egy korábbi gólkirály tanítja őket, erre van az internet, mondja mosolyogva.
– Sok edzőtől hallottam, én is ezt mondom: mindenki magának edz. Én a szakmai tudásommal és a pedagógiával, a gyerek pedig az alázatával, a hozzáállásával tehet hozzá a munkához. Ha minden összejön és a családi háttér is megfelelő, akkor beszélhetünk a továbbiakról, a karriert illetően. Ugyanazt vallom, amit Csanktól és a többi edzőmtől tanultam: lehet akármilyen jó a láb, ha a fej nincs rendben. Igyekszem a gyerekekkel megértetni, mit miért csinálunk. Ez nem csak a futballnál fontos, a lányom atletizál, válogatott kerettag gátfutó, nála is ugyanezt látom. Ha nincs meg a késztetésed fejben, hogy elviseld mindazt, ami ezzel jár, felejtsd el a versenysportot. Akkor csak kínzod magadat, a szüleidet is – mondja végezetül Répási László.
Akiből Ian Rush ugyan nem lett, de amit saját erejéből elérhetett egy focista Magyarországon a kilencvenes években, azt elérte.
