Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!
Legutóbb két éve, karácsony előtt készítettünk terjedelmes interjút a REAC, a Siófok, a Diósgyőr és a Haladás korábbi vezetőedzőjével, Aczél Zoltánnal. Akkoriban még „csak” gyanúsított volt a bundaügyben, egy ideje már vádlott, hiszen ha csigalassúsággal is, de zajlik a bírósági tárgyalássorozat.
Hogy tisztul-e a kép, az megítélés kérdése, a Rangadó.hu mindenesetre kíváncsi volt, az ünnepi időszakban milyen hangulatban találjuk Aczélt, ezért felkerestük veresegyházi otthonában. Beszélgetésünk során szóba kerültek a régi és az új barátok, a baj fogalmának értelmezése, a Bayern München, és megtudhattuk azt is, hogy a közelmúltban ő is meghosszabbította az edzői pro licencét az MLSZ továbbképzésén.
– Ha ez egy olyan interjú lenne, amiben a bundaügyről és a tárgyalássorozatról egy árva szót sem ejtenénk, akkor miről beszélgethetnénk? Mi foglalkoztatja a labdarúgással kapcsolatban?
– Örülök, hogy így kezdjük, hiszen az elmúlt három évben majdnem mindig a bundaügy a téma, ha rólam van szó. Biztos vagyok benne, érzem magamon, és a családom is mondja, hogy más ember lettem, jobb ember lettem. Nagyon sokszor csak a pénzt hoztam haza, de keveset foglalkoztam a családommal. Most rákényszerültem, hogy kilépjek ebből, de valamilyen szinten megláttam a másik oldalt, nagyon sokat foglalkozom a családommal. Két nagy gyerekem van, egyikük ki is repült, a hatéves fiammal viszont folyamatosan együtt vagyok, minden időmet leköti – kezdte Aczél Zoltán. – Emellett a futball is megmaradt persze, de legkevésbé a magyar mérkőzések. Tudom az eseményeket, tudok mindent róla, hiszen informálódom, és járok olyan körökbe, ahol ezeket hallom, de nagyon kevés magyar bajnokit nézek. Tudom, ez most úgy tűnik, hogy azért, mert ki vagyok belőle szorítva, de – minden bántás nélkül – nagyon sokat kuncogok rajta. Ha nem lennék kiszorítva belőle, valószínűleg még mindig benne dolgoznék, tehát nem illik ütni a magyar futballt, attól függetlenül látom a jelenlegi állapotokat, és látom, mi van kikiabálva, hogy mennyire jó a dolog, de látom azt a tizennégyezer nézőt is fordulónként, amely megjelenik a többmilliárdos stadionokban. Nem kimondottan érdekel a magyar futball, de lehet, hogy már látom a jövőt, és azt, hogy nekem mennyi szerepem lesz ebben. Lehetséges, hogy ebből kifolyólag nem érdekel. A külföldi futball megmaradt. Három éve, amióta a balhém kitört, képzem magam, nagyon sok mindent olvastam, tanultam, DVD-ztem. Ezen kívül imádom a Bajnokok Ligáját és a válogatott mérkőzéseket, az Európa-bajnoki selejtezőket is folyamatosan nézem, de nem csak szurkolóként, hanem szakmailag is figyelem. A Bayern München a kedvenc csapatom, napról napra a honlapjukon vagyok, elemzem Guardiola négy-egy-négy-egyes játékrendszerét, hogy mit hogyan váltogat, szóval azért benne vagyok még a labdarúgásban. Nem elhanyagolható az sem, hogy szakosztálytitkár – mert ez a pontos titulusom – vagyok Veresegyházon, ahol a futballban élek, hiszen belelátok és besegítek az utánpótlásba, illetve a felnőtt csapat munkájában is van valami részem. A futball maradt az életem, elsősorban azért, mert nem figyeltem arra, hogy ne egy, hanem több lábon álljak. Ha nem is három, de egy éve folyamatosan munkát keresek, mert rájöttem, hogy a futballból így nem tudok megélni. Nem igazán tudok elhelyezkedni, mert nincsenek képesítéseim, vagy bármi, amivel előreléphetnék. Kezdek egy kicsit a másik oldalra is orientálódni. Nem egyszerű…
– A közelmúltban részt vett az MLSZ továbbképzésén, és megújította a pro licencét. Mi motiválta, miért döntött így?
– Elsősorban az, hogy találkozhattam százhárom edzővel. Az elmúlt három évben nagyon keveset tudtam azokkal az emberekkel találkozni, akikkel nagyrészt ellenfelek voltunk a pályán, de volt köztük mesterem is, akivel játékosként dolgoztam együtt. Az első az volt, ami a motivált, a legelső, hogy megjelenjek ott, és vállaljam az arcomat, hiszen nincs semmi titkolnivalóm, nincs bűntudatom. Oda kellett mennem, nehogy ezek az emberek azt higgyék, azért nem megyek oda, mert szégyellnivalóm van. Nincs szégyellnivalóm, mindenkinek a szemébe tudtam nézni. Ki így, ki úgy fogadta… Éreztem baráti légkört és tartózkodást is, de ennek nincs jelentősége, hiszen nem azért mentem oda, hogy jópofizzak. Nem is azért mentem oda, mert magyar kispadon fogok ülni, hiszen nagyjából már lemondtam a futballról, de még mindig van egy vágyam. Tehetséges, jó edzőnek tartottam magamat, aki a saját erejéből fel tudott kapaszkodni – nem nagy magasságokba, de valamit azért elértem. Ha ezt nem tudom itthon kamatoztatni, mert valakik így döntöttek, akkor megpróbálkozom egyszer elhagyni az országot. Ez a kártyám most három évre szól. Talán három év múlva el tudok menni egy teljesen ismeretlen országba, mondjuk tízéves gyerekekkel foglalkozni, hiszen a világon sehol nincs ilyen diszkrimináció, mint nálunk – lásd Japán szövetségi kapitányának esetét, vagy az olaszokat –, hogy aki ilyenbe keveredett, de még nincs bírósági ítélet ellene, az el van tiltva a munkájától. Ez egy magyarországi döntés, de látva ezt az országot, nem meglepő, hogy itt mik történnek. Máshol hátha kap még egy esélyt az ember, és megmutathatja, hogy tisztán, becsületesen dolgozott eddig az életében. Az volt a célom, hogy ez a jogosultságom továbbra is legyen meg, hiszen egyszer megszereztem. Nem volt olyan gondolatom ebből kifolyólag, hogy valaki majd kitalál engem, mert senki nem fog kitalálni. Minden tiszteletem azé a sportklubé, amelyik független, és vállalni merte, hogy én itt dolgozom, teljesen mindegy, milyen pozícióban. Az elnök azt mondta, hogy amíg nincs bírósági ítélet valaki ellen, addig az egy ártatlan ember, és dolgozzon! Köszönet jár Szalai Lászlónak is, mert beszéltem vele néhány szót, kérdeztem, hogy van-e valami problémája a személyemmel. Azt mondta, hogy nincs, gyere és tanulj! Őt az a dolog nem érdekli, viszont mindenkinek megadják a lehetőséget, aki tanulni akar. Reményeim szerint egyszer még fogok tudni dolgozni, ha nem is nagyon nagy szinten, de azt mondom, hogy akár elkezdve egy újabb lépést valahonnan, fel tudom magamat hozni. Még mindig azt érzem, hogy a családomat így tudnám esetleg eltartani, mert nyolcéves korom óta erre alapoztam mindent, most viszont nagyon mély szakadékban vagyok, elsősorban egzisztenciálisan. Volt benne sok kérdőjel, hogy elmegyek-e a továbbképzésre, de a veresegyházi elnök, Ella Ferenc azt mondta, hogy márpedig elmész, el kell menned, ha egyszer ezt megszerezted, akkor hosszabbítsd meg, mert nincs az a világ, amelyik ezt nem hosszabbítja meg neked. Az ő személye is sokat számított, és az, hogy ők így kiállnak mellettem.
– Az elmúlt három évben sok emberben csalódott, mert elfordultak öntől? Illetve vannak-e olyanok, akik a történtek ellenére is segítik, támogatják, bátorítják?
– Ez leginkább az első két évben volt nagy szívfájdalmam, azóta jobban viselem már. Kiderült, hogy felszínes, látszólagos érdekbarátságokkal voltam tele, hiszen mindenki elfordult tőlem azok közül, akiket a barátaimnak hittem. Illetve nem is elfordultak, ez az érdekes… Egyszerűen mindenkinek zabszem van a seggében, hiszen ezek az emberek tudják, hogy én ebben nem voltam benne, viszont ők valamilyen szinten érdekeltek a dologban – sok ilyen van a régi barátaim közül. Szerintem ez lehet a távolságtartás oka, de egy biztos, hogy ebből is tanultam. Tudom, hogy körül voltam véve sleppel, felszínes, látszólagos barátságokkal, amelyekben inkább az érdekek játszottak szerepet. Amikor az ember bajban van… De hagyjuk is ezt a bajt! Mi a baj? Van egy hatéves gyerekem, aki nem beteg, tehát nincs baj. A családom még egyben van, tehát nincs baj. Nagyon nagy baj, hogy elvesztettem az édesanyám után az édesapámat is ebben az évben. Nincsenek szüleim, karácsonykor kimentem a temetőbe az édesapámhoz és az édesanyámhoz. Egy bátyám maradt, aki mellettem van. Igazán ez a legnagyobb baj. Az, ami van, az egy látszólagos, nevetséges koncepciós per, egy szar, egy vicc. Aki igazán mélyen benne van a futballban, úgyis tudja, hogy ez egy vicc. Már nincs az az önsajnáltatás, ez nem akkora baj, mintha beteg lenne a kisfiam, vagy amekkora baj, hogy elvesztettem a szüleimet. Egyébként nem baj, hogy rájöttem arra, hogy igaz barátom csak egy-kettő volt, akik nem fordultak el tőlem, akik a mai napig felhívnak, megkérdezik három szóban, hogy miben tudnak segíteni – és nem anyagi dolgokról beszélek. Leltem új barátokra is, például két éve együtt dolgozom Balogh Csabával, aki csodálatos ember, tehetséges szakember. Összebarátkoztunk, tudja, hogyan dolgozom és milyen ember vagyok, ezáltal meg sem kérdőjelezi a tisztaságomat. Ez jó érzés. Tudom, hogy ha három év múlva elkerülünk egymástól, akkor is tartjuk a kapcsolatot, mert ez őszinte barátság. Az a száz-kétszáz ismeretség, barátság mind felszínes volt, undorító, jellemtelen emberek sokaságával találkoztam, de már nem annyira bánt, pedig két éven keresztül ezzel sokat foglalkoztam. Most már azt mondom, jót tett ez nekem, hiszen álomvilágban éltem. Nekem is voltak hülyeségeim, és olyan életem volt, ami sok pozitívummal, viszont sok negatívummal is járt. Most megfordultam, lehet, hogy jobb ember lettem, és ezt a családból tudom lemérni, és talán ebből, mert azokat a dolgokat is jobban átlátja az ember, hogy milyen barátságai, ismeretségei voltak, kik fordultak el tőlem, akik a seggemet kinyalták hosszú éveken keresztül. Szembesülnöm kellett vele, de nem baj. Az élet ha kemény is, de megtanított arra, hogyan kell elviselni.
– Látja, vagy látni véli már a halvány fénysugarat az alagút végén?
– Csak példákkal tudok válaszolni. Olaszországban komoly ügyészség van, és komoly dolgok történnek, ott fél év alatt lezongorázták. Az elmúlt három évben szinte oknyomozó riporter voltam. Tudták, hogy mire épült a Serie A, meg a többi bajnokság, tehát hogy mik történtek. Valaki erre rájött, és azt mondta, hogy próbáljuk megtisztítani, mert csúnya dolog a fogadási csalás, amit egyébként én is mélységesen elítélek. Játékosként sem mentem bele a bundába – ezt el is mondtam valamelyik tárgyaláson –, ezáltal edzőként sem voltam képes erre. Megvetem, de tudom, hogy van. Egész Európában van. Japánban úgy álltak a szövetségi kapitányukhoz, ahogy olvashattuk. A törököknél a miniszterelnök amnesztiát hirdetett, mivel rájött, hogy nem csak két ember volt benne, hanem mindenki. Mindenhol lezárták fél év alatt. Ahol ez már eddig is három évig tartott, és véleményem szerint még legalább két-három évig fog tartani, ott csak várhatjuk az alagút végét, hogy szülessen végre egy döntés, és ne ítélet nélkül, kivégezve lebegjenek az emberek, hanem dőljön már el, hogy kinek ad igazat a bíróság, és mivel lehet egy embert tönkretenni, vagy megérdemli, és kerüljön oda, ahova kerül. Nem látom az alagút végét. Tudom, hogy ez miért van így Magyarországon, de nem akarok mélyebben belemenni. Itt az a legfontosabb, hogy minden el legyen tussolva, ez a lényeg, ezért húzódik ennyire. Ha az olasz és a török lement fél év alatt, akkor ez miért nem megy le? Mert itt van egy parancs, hogy semminek nem szabad kiderülnie. Az viszont megnyugtat, hogy ha nem leszek rehabilitálva most, két-három év múlva, sőt lesz következménye is, öt-hat, vagy nyolc év múlva akkor is kiderül, hogy mi volt itt, az biztos. Ami most van, az lehet még négy év múlva is, de előbb-utóbb ez megfordul, és az, amit két ember tud, amit tíz ember tud, amit ötezer ember tud, amit az egész magyar futballtársadalom tud, az ki fog derülni. Akkor leszek majd rehabilitálva, amikor ez kiderül. Szerintem nem ebben a koncepciós perben, úgyhogy az alagút végét még nem látom. Nagyon sok álmatlan éjszakám van, amikor felkelek, erre gondolok, amikor lefekszem, akkor is erre gondolok, csak a kisfiam tud megnyugtatni. Néha van olyan időszakom, amikor szétesek, és nem érdekel az alagút vége, csak az, hogy egyszer majd derüljön ki az igazság, derüljön ki, milyen mocskos, szemét módon működött ez az egész, és nem a cselekmények felderítése, hanem az eltussolásuk a cél. Erőt ad, hogy előbb-utóbb ki fog derülni.
– Vannak olyan órái, amikor egyáltalán nem gondol erre az egészre, és ha vannak, akkor azokat mesterségesen kell előidéznie magában, vagy néha-néha már hajlamos megfeledkezni róla rövid ideig?
– Az első két évben nem volt ilyen. Hiába mosolyogtam, közben mégis arra gondoltam. A mellettem lévő emberek közül az egyik azt tanácsolta, hogy próbáljak kimozdulni a futballból, mert még jót is tett nekem, hogy ebben a fertőben nem maradtam benne. De nem tudok így gondolkozni. Ha edzést tartok, ha gyerekekkel foglalkozom, ha a szülők keresnek és egyéni képzéseket tartok, akkor újra élek. Ha viszont itthon vagyok a magánéletemben, akkor sokszor mesterségesen zárom ki ezt. Az elmúlt egy évben talán úgy tűnik, hogy nem foglalkozom vele annyit, viszont az előbb elszóltam magam, hogy nincs olyan reggel egy kávé és egy cigaretta mellett, hogy ne erre gondolnék. Mesterséges, de egyre jobban tanulom, és vannak jobb időszakaim. A következő folyamat, hogy meg kell tanulnom ezt kizárni, és egy kicsit előretekinteni, hiszen az élet nem állt meg.
