Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!
Pontosan öt évvel ezelőtt a magyar labdarúgás nagy sikerétől zengett a média, hiszen a magyar válogatott bronzéremmel tért haza az egyiptomi U20-világbajnokságról. A nemzetközi sajtó is elismerően írt az Egervári Sándor vezette csapatról, és a magyar futballközeg számára is apró reménysugarat jelentett Koman Vladimirék kiváló szereplése, aminek a foganatját manapság azonban sajnos nem nagyon látjuk.
Az ötéves évforduló kapcsán a Rangadó.hu megkereste az azóta már szövetségi kapitányként is ténykedő, de lassan egy éve a munkanélküli edzők táborát gyarapító Egervári Sándort, akit az akkori U20-as fiatalok sikerességének titkairól faggattunk.
– Nyilván sok összetevője van egy ilyen nagyszerű eredmény elérésének. Világbajnokságon bronzérmet szerezni nagy dolog felnőtt korban, hiszen húszéves felnőtt emberekről beszélünk. A nyolcvannyolcas, nyolcvankilences, kilencvenes születésű korosztály rendkívül tehetséges fiatalemberekből állt, és a Bozsik-program első termékeként egy jó kiválasztási folyamat eredményezte a sikerességüket. Ezeknek a tehetséges játékosoknak az elitképzése és nemzetközi szinten való versenyeztetése már tizenöt éves koruktól folyamatos volt, és elsősorban Both József irányításával történt. Mindegyik srác lábában volt már negyven-ötven komoly nemzetközi mérkőzés, amire megérkeztek az U20-világbajnokságra. Egy folyamatos, közel ötéves felkészítésen vettek részt ezek a fiatalemberek – kezdte a múltidézést Egervári Sándor.
– Reális volt a magyar csapat számára a bronzérem?
– Hozzá kell tenni, hogy tizenegyesrúgásokkal jutottunk tovább kétszer is, a cseheket és az olaszokat is így tudtuk legyőzni. Egyes mérkőzéseken nagyon pengeélen táncolt a siker és a csalódás, de kétségtelen tény, hogy ezek a játékosok nagyon jól voltak felkészítve, és rendkívül jó versenyző adottságokkal bírtak. Azt gondolom, hogy sikerült közel a maximumot kihoznunk ebből a keretből.
– Mi lehet az oka annak, hogy egy-egy kivételtől eltekintve a keret többsége nem tudott komoly nemzetközi karriert befutni?
– Ha a Ronaldo és Messi féle tehetségeket keressük, akkor valóban nem, de közülük heten-nyolcan a válogatottban már szerepet kaptak, van, aki húsz mérkőzést, van, aki csak egyet. A legtöbbjük azért NB I-es játékos lett, és azt hiszem, hogy nem okoztak csalódást, mindenki megfutotta a maga pályáját. Volt, akinek komoly problémát jelentett, hogy félévről-félévre egyik csapatból a másikba került. Érdekes lenne kibontani, hogy ez kiknek a döntése, vagy a menedzserek tehetnek-e róla. Gulácsi Péter túl sokat volt parkolópályán Liverpoolban, Koman és Németh Krisztián félévente klubot váltott. Nem tudtuk segíteni a pályafutásokat, de erről valószínűleg ők is tehetnek, hiszen a végső döntést nekik kellett meghozni. Fiatalemberekről lévén szó azt hiszem, hogy a csábítás és a nem reális döntések meghozatala is gátolta őket, hiszen a tehetségüket és tudásukat nem csak mi értékeltük nagyra kétezer-kilencben, hanem a FIFA szakembergárdája is, akik a legmagasabb szinten dicsérték és elismerték a csapat, illetve a játékosok egyéni teljesítményét.
– Pénteken a helyszínen tekintette meg a Dunaújváros–Haladás bajnokit. Felszínre törtek a kétezer-egyes bajnoki cím emlékei?
– Nagyszerű érzés számomra Dunaújvárosba menni. Nem csak azért, mert díszpolgára lehetek a városnak, hanem mert rengeteg szép élményt éltem meg az ott élő emberekkel. Sok kedves ismerősömmel, barátommal találkozhattam, és nem utolsó sorban ismét NB I-es mérkőzést láthatott a publikum. Érzelmileg nagyon sokat jelentett az ott tartózkodás. Visszaemlékezni nem csak a bajnoki győzelemre emlékeszem vissza, hanem a negyvenhárom meccsig tartó veretlenségi sorozatunkra is, ami Európa-szintű volt, és azóta sem tudják megközelíteni. Annyi szép élmény és kedves ember jutott az eszembe, hogy nagyon szép emlék számomra ennek a pénteki mérkőzésnek a megtekintése.
– Mit gondol a mostani Dunaújvárosról? Mennyi esélyt lát a bennmaradására?
– Most, hogy hazai pályán is fel tudják venni a versenyt az ellenfelekkel, nagyobb esélyt látok arra, hogy elérjék a minimális célkitűzést. Egy feljutó csapatnak az a legfontosabb feladata, hogy benn tudjon maradni. Én erre jó lehetőséget látok, vannak rutinos fazonszobrászok a csapatban, mint Böőr vagy éppen Nikházi, valamint Orosz és Zsótér személyében tehetséges fiatalokkal is rendelkeznek. Hiszem, hogy hétről-hétre egyre egységesebbek, összeszokottabbak lesznek, és a hazai pálya feltétlen segíteni fogja őket a célkitűzésük elérésében.
– Egyre több mérkőzésen tűnik fel az utóbbi időben. Tervez valamilyen munkavállalást a közeljövőben?
– Hiányzik az adrenalin az életemből, és felkészült vagyok valami komoly kihívásra. Várok egy ilyen feladatra, de nem két kézzel kapaszkodok a lehetőségekbe. Lett volna már alkalmam, de nem volt olyan kihívás, amit fel kellett volna vállalnom. Négy évtizedet lehúztam a magyar labdarúgásban, és másról sem szólt az életem, mint a családomról, ami a legfontosabb, és a futballról. Mindkettő nagy szerelem számomra.
