NB I

Új javaslat az NB I reformjára

Rangadó
Rangadó

2014. 09. 10. 07:22

Mi lenne, ha nálunk az őszi alapszakasz lenne részleges, a tavaszi rájátszás pedig teljes?!

Kapcsolódó cikkek

Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!

Nem vitás, hogy a magyar labdarúgás élvonala alapvető reformra szorul. Az északírek elleni zakó megmutatta, mihez nincsenek hozzászokva a jelenlegi lebonyolítási rendszerben az itthon játszó futballisták. Egy javaslat szerint azonban egy apró változtatás hatalmas hozadékkal járhatna a focink számára.

Hogyan ne változtassunk?

A kilencvenes évek végén bevezetett bajnoki létszámcsökkentés kudarca miatt hosszú évek óta még felvetni is gyanús az NB I lebonyolításának reformját. Miközben a környező országok és Európa kis államai folyamatosan keresik az ideális megoldást, nálunk – „sportszakmai szempontokból” – visszatértek a jól bevált hagyományos menetrendhez. A létszámcsökkentéssel szembeni érvek kizárják, hogy a megoldást ebbe az irányba keressük. A nézőszám növekedése nem várható, hiszen az új ligában a kiesés ellen küzdők nézőszáma a mostani szinte esik vissza. A sok egymás elleni mérkőzés unalmassá teszi a rangadókat.

A 10 vagy 12 csapatos mezőny könnyen eredményezhetne „Budapest-bajnokságot”, vagyis négy-öt fővárosi klub is lehetne a résztvevők között, ami komolytalan arányokhoz vezetne. Ráadásul nem lehetnének felhozó, vagy utánpótlás-nevelő csapatok, ami nagy veszteség lenne a jövő szempontjából. Nem is beszélve arról a sajnálatos helyzetről, ha egy minőségi klub rosszabb formája miatt kipottyan a második vonalba. Apropó, második vonal: egy létszámcsökkenéstől az is tönkremenne, hiszen azokat a csapatokat csak az NB I reményében lehet finanszírozni – ez a remény azonban a többség számára elveszne.

Ugyanígy söpörté le az asztalról szakmai érvekkel a létszám növelésére, így a mérkőzések számának emelésére vonatkozó javaslatokat. Ez persze annál is egyszerűbb volt, mert nyilvánvalóan nincs idehaza 18 vagy 20 minőségi alakulat – sőt még 16 sem nagyon. Ráadásul a mérkőzésszám beleütközik az infrastrukturális helyzetbe, illetve időjárási adottságainkba. Télen nem lehet játszani, a szerdai fordulókban pedig olyan alacsony a nézői hajlandóság a stadionok felkeresésére, hogy azokat felesleges finanszírozni. A játék jobb nem lesz tőlük. Néhány éve felvetették, hogy valamiféle rájátszás bevezetése volna jó, ám ez is elbukott az emelkedő mérkőzésszám problémáján. Az átállás a tavaszi-őszi menetrendre pedig olyan abszurd javaslat, amely ugyan hozhatna a futballunk konyhájára, de minden negatív hozadékát figyelembe véve nem valami biztonságos kitörési út.

A kitörési út

Márpedig előbb-utóbb változtatni kell. Nincs olyan rangadó, vagy sok néző előtt lejátszott mérkőzés, ami után ne fogalmaznák meg az edzők és a kommentátorok, hogy sok ilyenre volna szüksége a magyar focinak. Az elmúlt hónapokban testközelből tapasztalhattuk, hova vezet, hogy a csapatok nem játszanak kiélezett mérkőzéseket. Mind a Debrecen a BATE ellen, mind a válogatott az északírek ellen „fejben” elfogyott a végére: a magyar játékos ha még valahogy végig is bírja futni a kilencven percet, kiélezett helyzetben végigkoncentrálni nem tudja. Idehaza a legtöbb mérkőzés nem a végéig tart. Ráadásul sok olyan meccset is látni, ami igazából el sem kezdődik. Ez utóbbi azért probléma, mert sok bajunk származott már abból is, hogy a hazai spílerek hozzászoktak ahhoz, hogy lehet lagymatagon is kezdeni, és majd közben rápörögni a dologra, ha kell… Ezt szokták meg fiatalkoruk óta a kiegyenlítetlen utánpótlás-bajnokságokban és a lagymatag alsóbb osztályokban pallérozódva.

Ma már nem elég azt mondani, hogy a mérkőzés kilencven percig tart. A meccs a hosszabbítás végéig tart – és a legelején kezdődik!

Márpedig a jelenlegi 16 csapattól hiába várjuk, hogy hosszú távon megoldják a kérdést. A hazai pontvadászatban még egy ideig biztosan ott lesznek az ezer-kétezer néző előtt senyvedő csapatok, ahogyan az sem várható, hogy egyszer csak az egész liga nemzetközi szintre ugorjon és rohanjanak a nézők a stadionokba, rátapadjanak a tévék képernyőire. Abból kell főzni, ami van: abból az öt-hat csapatból, ahol együtt van az infrastruktúra, a nézőszám és a minőségi keret. Az nem megy, hogy egy csapat egyik nap egy csillogó új arénában hajt több ezer néző előtt, majd egy hétre rá egy edzőmeccs-hangulatú pályán játszik lepukkant környezetben, gyenge képességű, tíz körömmel védekező ellenféllel szemben. Persze, nem megoldás, hogy mostantól hat klub legyen az élvonalban, és csak azok játsszanak egymással.

Hogyan lesz több jó meccs létszámemelés és a mérkőzések számának növelése nélkül? Egy egyszerű és szokatlan változtatás megoldhatna sok problémát. A világon bevett gyakorlat, hogy rájátszást vezetnek be, általában azonban „teljes” alapszakasz után következik a „teljes”, vagy „részleges” folytatás. Tehát miután mindenki játszott mindenkivel oda-vissza, utána a mezőnyt több részre osztják és különböző lebonyolítási formákban megküzdenek a nemzetközi helyekért, vagy a kiesés elkerüléséért. Ez izgalmassá teszi a bajnokság végét, de általában több találkozóval jár és nem oldja meg a fő problémát: nem emeli radikálisan a minőségi mérkőzések számát.

De mi lenne, ha fordítanánk egyet a dolgon és nálunk az alapszakasz lenne „részleges” és a rájátszás „teljes”? A javaslat szerint az őszi szezonban a 16 élvonalbeli csapat csak egyszer játszana egymással körmérkőzést – a pályaválasztót a sorsolás szeszélyére bízva –, így november végére 15 forduló után kialakulna az alapszakasz végeredménye.

A javaslat

16 csapat, mint most;
Alapszakasz (ősz): mindenki játszana mindenkivel egyszer (15 mérkőzés), majd kialakulna a felső- és alsóház mezőnye;
Felsőházi rájátszás (tavasz): 8 csapat, ahol mindenki játszana mindenkivel oda-vissza (14 mérkőzés);
Kiesési rájátszás (tavasz): 8 csapat, ahol mindenki játszana mindenkivel oda-vissza (14 mérkőzés).

A tavasz már a rájátszásról szólna: a mezőny nyolccsapatos felsőházban és nyolccsapatos alsóházban folytatná, ahol mindenki játszana mindenkivel, összesen 14 kör erejéig. A kiélezett verseny érdekében mindenki az alapszakaszbeli pontjainak kétharmadát hozná, így az első és utolsó között tíz pont körüli differencia lenne induláskor. Nyilván torzít valamennyit, hogy egy ellenféllel csak egyszer találkozik egy klub – de 15 meccs alatt annyi biztosan igazságosan eldőlne, hogy ki való „felülre” és ki „alulra”.

Felbecsülhetetlen előnyök

Ennek a módosításnak felbecsülhetetlen előnyei volnának a mérkőzések élvezeti értékét, az üzleti sikerek és a liga izgalmát illetőleg.

A javaslat kiemelné az NB I versenyképes szegmensét és ebben ígérne radikális nézőszám-emelkedést, az érdeklődés növekedését és több bevételt. A nyolc csapat, amely bejut a „paradicsomba”, valós eséllyel küzdhetne a nemzetközi helyekért, kiélezett mérkőzéseken fejleszthetné játékosait. Gondolunk bele: jelenleg harminc forduló alatt 10-12 rangadót játszik egy csapat. Az új szisztémában ez a szám 15-20 közé növekedne 29 alkalomból. De a nézők nem unnák, hiszen a rájátszás pszichológiája miatt a fejükben különválna az alapszakaszi és a felsőházi derbi, még ha ugyanaz is az ellenfél.

De lenne még két nem elhanyagolható hozadék is. Az egyik az őszi szezonvéget illeti: évek óta tapasztalat, hogy novemberre a foci belevész a télbe, a hidegbe és az érdektelenségbe. Még le kell játszani néhány áthozott fordulót és aztán majd tavasszal lesz új élet. A foci ilyenkor meghal egy kicsit, sok irreális eredmény azonban kihat a tavaszra is. Ebben a lebonyolításban azonban az ősz vége az alapszakasz vége, amikor még harcolnak a nyolc közé jutásért az arra érdemesek. Tehát még izgalomban tartja a mezőnyt a vonalhúzás, így két-három jó meccs kikerekedik fordulónként. Ráadásul nincs szükség áthozott játéknapokra.

A második nagy hozadék, hogy nem dőlne el számtalan lényeges dolog irreálisan korán. Az elmúlt években sok probléma származott abból, hogy az induló mezőny nem egyezett meg a ligát befejezővel. Egyrészről az időközben lényegében tönkremenő csapatokat kellett az egész bajnokságnak magával cipelnie. Másrészről – és ez sokkal fontosabb – a magyar foci adottságai miatt sok csapatnál csak az ősz második felére állnak össze a dolgok: a keret nagy része lecserélődik, új csapatot kell építeni, a nemzetközi kupák miatti kettős terhelés okán sok pont elvész a bajnokságban. Pedig nem engedhetjük meg magunknak, hogy tavasszal ne mindenki teljes erővel küzdjön, hogy sokan idejekorán kiessenek a végelszámolásból. Ez az új rendszer kompenzálná ezt a problémát is.

A harmadik az utánpótlást és a keveset játszókat érinti. Tavasszal az alsó régiókban már csak a bennmaradás tétje mellett lehet próbálkozni fiatalokkal. Lehet fél évig a jövő csapatát építeni, lehet kölcsönben olyan spílereket szerezni, akikben több van, de a rájátszásban most nem teremne nekik babér. És persze erre a tavaszra érdemes erősíteni fent is, akár többre érdemes alsóházban ragadt csapatokból kölcsönzött emberekkel, akár külföldiekkel. Nem kétséges: ebben a rendszerbe az alsóházi tavasz a túlélésért való szenvedés, a büntetés azoknak, akik lemaradtak a vonatról. De a motiváció is, hogy jövőre több kell: mert a felsőházban kerekedhet egy olyan világ is, mintha nem is idehaza volnánk.

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.