Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!
A Magyar Lelátó legutóbbi adásában Prukner László, a Ferencváros, a Zalaegerszeg és a Kaposvár korábbi vezetőedzője volt a vendég. Az NB I-ben sereghajtó Rákóczitól menesztett tréner elmondta, hogy viszonylag gyorsan regenerálódik, ezért mihamarabb szeretne felállni a pillanatnyi mélypontról.
Borzasztónak tartja, hogy a játékosok manapság nem beszélgetnek egymással, csak a telefonjaikon pötyögnek. Véleménye szerint ha nem lesz párbeszéd valamennyi résztvevő között, akkor bármennyi pénzt is ölnek a magyar futballba, nem lesz előrelépés.
A munkalehetőségről
A bajnokságnak ennek a szakaszában nincsenek megkeresések, de erre számítottam is. Jelenleg várakozó állásponton vagyok. Ha az utolsó tíz évemet figyelembe vesszük, akkor ez egy nagyon érdekes szituáció, de lassan most már bele kell élnem magam. Világéletemben két-három munkahelyen dolgoztam inkább, minthogy sehol. Megvan az a jó tulajdonságom, hogy viszonylag gyorsan regenerálódok, megvan bennem a vágy, hogy bizonyítsak még egyszer, hogy felálljak a pillanatnyi mélypontról. Ha az embernek van erkölcsi tartása, és a munkáját ebben a szellemben végezte, akkor könnyebb ebből a helyzetből felállni. Úgy érzem, hogy a Kaposvár munkájához, mind erkölcsileg, mind morálisan úgy álltam hozzá, hogy nyugodtan tükörbe tudok nézni.
Ezt a válságot emberileg is meg kell élnem, hiszen olyan csalódások értek, amelyeknek a feldolgozása nem egyszerű, de én ezek után is meg fogok erősödni. A január eleje azzal telt, hogy nyalogattam a sebeimet, mert ez az elmúlt fél év morálisan nem akármilyen akadályok elé állított engem is, de ezen túl vagyok. Angoltudásom erősen hiányos – márpedig ma Magyarországon egy csapatban gyakran 15 külföldi játékos van –, ezt szeretném pótolni.
A morális válságról
Van törekvés a megújulásra, soha ennyi pénz nem jött a futballba. Nekem az a legnagyobb problémám, hogy sokszor úgy jött a pénz a futballba, hogy nem volt mögötte teljesítmény. Lehet, hogy ezért megköveznek, de szerintem ezért nem alakul ki a játékosoknál normális értékrend. Most már nem a teljesítmény alapján visznek el egy játékost például Kaposvárról, hanem az alapján, hogy ki és hogyan ajánlotta. Réges-régen ha valaki jól játszott, vagy legalább egy évig jól teljesített, akkor elvitte egy nagy klub, vagy behívták a válogatottba. Ma ezek az értékmérők már nem jelennek meg, valaki egy egyeneset rúg a labdába, lesz egy menedzsere, és ő fogja diktálni a tempót. Az edzői ráhatás, és a klub identitása sem hatja meg a felnövekvő generációkat.
A játékosok egy-egy utazás alkalmával nem beszélgetnek egymással. Ülnek négyen egy asztalnál egy gyönyörű környezetben, és annyit látni, hogy a telefonjaikon pötyögnek. Ez borzasztó, nincsen semmilyen interakció közöttük. Nem a természetet nézik, a kultúrát nem keresik, csak az internetet. Előfordult, hogy buszon utazva olyan filmet tettem be, amelyet én fontosnak tartottam, mert a hitről, az erőről, az összetartásról szólt, de egyáltalán nem voltak rá vevők.
A játékosokkal való bánásmódról
Igyekszem a játékosokat partnerként kezelni, ebben most van némi csalódásom. Értelemszerűen most, hogy nem dolgozom, átértékelek dolgokat, ez az egyik. Van olyan helyzet, amikor a játékos partnerként való kezelése nem megfelelő megoldás.
A játékosnak ott kell lennie a tárgyalásokon, mert rengeteget elárul az első találkozás. Mondok erre egy konkrét példát, Mark Otten esetét. Lehet, hogy a ferencvárosiak már annyira nem kedvelik, de amikor idekerült – szinte a strandról hoztuk őt is –, ott voltam a tárgyaláson, beszéltem vele egy órát. A beszélgetés után azt mondta, hogy „igen, én maradok, mert szimpatikusak nekem ezek az elképzelések, tudom, hogy mit akar tőlem az edző”. Nem is csalódtam benne a későbbiek folyamán.
A magyar edzőkről
Rendkívül alacsonyan van a magyar edzői szakma respektje, ezt sajnos nagyon sokszor indokolatlanul is felerősítik. Itt már mindenki veszi magának a bátorságot – ha van kompetenciája, ha nincs –, hogy kritikát mondjon, anélkül, hogy a belső tartalmakat látná. Az internet mindenkinek jogosítványt ad arra, hogy kifejezze véleményét, ezáltal lesz ilyen aránytalanul lehangoló a közhangulat. Ha nem lesz párbeszéd valamennyi résztvevő között – klubok, MLSZ, játékosok, játékvezetők, menedzserek között –, ha elbeszélünk egymás mellett, akkor bármennyi pénzt is ölünk a magyar futballba, nem fogunk tudni előrelépni.
Az őszinteségről, a külföldi edzőkről
A magyar edzők többsége igyekszik mindenféle formában megfelelni a kluboknak. Nagyon sok problémát nem tárunk föl, az ember inkább lenyeli. Mert ha elmondanánk, nem biztos, hogy előrébb vinnénk a dolgokat. A játékoskeret-kialakítása, a szakmai keret, itt kell leginkább egy magyar edzőnek kompromisszumot kötnie. Úgy kellene versenyeznünk külföldi edzőkkel, akik itthon dolgoznak, hogy egyenlő feltételeket kapunk.
A saját sikertelenségéről
Ez felőrli az embert: a Fradival bronzérem és Európa Liga, az emberek egy része mégis kudarcként tekint az ott eltöltött időszakomra, nem tudom miért. A zalaegerszegi történetnél én nem hittem el, hogy azt a csapatot, amely egy évvel korábban még negyedik lett, ne lehetne megmenteni. A játékoskeret együttműködése nem tette lehetővé, hogy a ZTE bennmaradjon, ennek persze volt számos szakmán kívüli oka is. Az ember azt szokta mondani, hogy a barátainak nem kell magyarázkodnia, az idegeneknek meg hiába magyaráz, úgyis negatívan kezelik. A ZTE azóta sem tudja megoldani a gondjait, mert szakmai szempontból megmagyarázhatatlan dolgok történnek ott.
A Fradiról
Sok bírálatot kaptam még anno Kaposvárról, hogy elmentem a Ferencvárosba, szerintem ezt a mai napig nagyon sokan nem bocsájtották még meg. Amikor odakerültem, azt mondtam, hogy a Ferencváros a magyar sportkultúra szerves része, ezt most is így gondolom. Én nem születtem fradistának, de a három E-betűt maximálisan át tudtam érezni.
A mai napig vállalom, hogy nekem oda el kellett mennem, és azt is vállalom ennyi év után, hogy minden szempontból több lettem ott. Azt is vállalom, hogy a szívemnek egy része ott maradt. A Fradi közönsége gyakran még most is megtapsol, amiért hálával tartozom nekik.
Mivel a Ferencváros a „nemzet csapata”, ezért elmentünk még anno egy erdélyi edzőtáborba, a klub is támogatta az ötletet. Úgy döntöttem, hogy összekapcsolom ezt az edzőtábort azzal, hogy olyan helyekre viszem el őket, ahova maguktól nem biztos hogy mentek volna, hiszen inkább a tengerpartot választják.
Nem értette Marek Heinz, meg André Schembri, meg Liban Abdi, meg iksz meg ipszilon, hogy átléptük a határt, utaztunk hat-hétszáz kilométert, és amikor leszálltak a buszról, akkor is magyarul beszéltek hozzájuk. Egyszerűen nem értették. Kötelességemnek éreztem, hogy meséljek nekik, elvittem őket a Békás-szoroshoz, az ezeréves határhoz, és elmagyaráztam számukra. Úgy gondolom, nekik is maradandó élmény volt ez.
