„A jelenlegi gazdasági környezet nem kényszeríti a sportszervezeteket a piaci működésre” – írja a Magyar Labdarúgó Szövetség nyilvánosan közzétett, 2025–2030 közötti stratégiájának tervezetében. Az MLSZ a dokumentumot saját közgyűlése előtt jelentette meg, és bár az hosszasan sorolja a futballfejlesztés területén elért eredményeket, egyáltalán nem nélkülözi a kritikai élt.
A fenti idézet senkit sem érhetett váratlanul, aki figyeli a magyar labdarúgást. Csak a napokban ugyanezt feszegették többen: Bogdán Ádám az M4 Sport Góóól2! Extra című műsorában mondta ki, hogy „az egész rendszerben nincs meg az az elemi érdek, hogy te az európai piacra nevelj.” A SA33 Sports menedzseriroda társtulajdonosa, Hussein Algaaod szintén a közszolgálati sportcsatornának nyilatkozva megemlítette:
tudomásom szerint az élvonalbeli magyar klubok anyagilag kényelmes helyzetben vannak, ezáltal nincsenek rákényszerítve arra, hogy fiatal játékosokat neveljenek és értékesítsenek a külföldi bajnokságokba.
Szóval ebben nincs újdonság. Ha öt évet visszapörgetünk, akkor ugyanez a téma terítéken volt, és előkerül minden háttérelemzésben is.
Újdonság abban lehet, hogy a már többféle ösztönzőrendszert kipróbáló MLSZ ismét előállt egy reformelképzeléssel. A szövetség a következő megállapításokra alapozza a reform szükségességét:
- Piaci alapú gazdálkodás és gondolkodás elindítása: Ezen a területen nem történt előrelépés.
- A klubok a fiatal játékosok tudatos nevelése és értékesítése helyett inkább külföldről vesznek játékosokat.
- A fiatal labdarúgók külföldre történő értékesítésében a játékosok számát és összértékét tekintve is messze az utolsók vagyunk a régióban.
- Az átlagos fiataljátékperc (2020/21: 79 perc, 2023/24: 79,86 perc) gyakorlatilag változatlan maradt az élvonalban, ahogy a magyar játékosok átlagszáma (6,42, illetve 6,6) sem mutat érdemi előrelépést.
Az MLSZ ismét attól tenné függővé kluboknak nyújtott pénzügyi támogatás jelentős részének (vagy egészének) kifizetését, hogy azok megfelelnek-e az előírásoknak. Papírforma, hogy ez kiváltja a klubok egy részének ellenállását. A Kisvárda sportigazgatója-vezetőedzője, Révész Attila – a felülről a klubokra erőltetett szabályozások egyik fő kritikusa – szerint „nincs megfelelő és minőségű magyar játékos” az elképzelések realizálásához. Hajnal Tamás, az FTC sportigazgatója arról beszélt: „Nehézség, ha olyan szabályokat hoznak a bajnokságban, amelyek kötelezik a klubot bizonyos számú magyar játékos szerepeltetésére.”
A szövetség terve ugyanis a következő:
- Az MLSZ az NB I-es kluboknak nyújtott pénzügyi támogatás jelentős részét ahhoz köti, hogy átlagban egy mérkőzésen öt magyar labdarúgó legyen végig a pályán, és ebből egy fő U21-es játékos legyen.
- Az NB II-ben csak magyarok léphetnek pályára, két U20-as játékosnak végig a pályán kell lennie.
- Az NB II-ben kizárólag magyar edzők dolgozhatnának.
- Utánpótlásközpontok számának csökkentése, a tehetségek koncentrálása, erősebb ellenőrzés.
„A 2025–2030-as időszaknak egyértelműen a minőségről kell szólni. A cél minél több nemzetközi szintű játékos nevelése, értékesítése. Elvárás, hogy – folytatva a pozitív irányt – a magyar labdarúgás versenyképessége tovább nőjön, hazánk az 55 UEFA tagország rangsorának felső harmadába tartozzon, a felnőttválogatott újabb világversenyekre kvalifikálja magát” – írja az MLSZ.
A szövetség – és az állam – joggal várhatná el, hogy a futballba öntött sok-sok milliárd és az infrastruktúrafejlesztési hullám további eredményeket hozzon, bár a sportba pumpált pénzből nem következik egyenesen a sikeresség. A jelenlegi magyar labdarúgásnak megvannak a kirakatcsapatai – a férfi felnőttválogatott és az európai kupák főtábláján rendszeres szereplő Ferencváros –, ám az utánpótlás-válogatottak nem büszkélkedhetnek az eredményességükkel, a játékosnevelés és -értékesítés színvonalban és volumenben egyaránt elmarad a kívánatostól, sőt, ha Révész Attilának igaza van, akkor a nevelés azt sem tudta egyelőre elérni, hogy az NB I-es csapatokban legyen elegendő számú és minőségű magyar játékos. A magyar kupacsapatok az FTC-n kívül jóformán láthatatlanok a kontinentális porondon.
Az MLSZ igazsága vitathatatlan abban, hogy a hazai futball érdeke lenne változtatni a fenti, problémás területeken, de ehhez hozzátehetnénk azt,
Az elsősorban politikai akaraton – a sport stratégiai ágazatként kezelésén – múló, erős állami beavatkozással létrejött egy stabil buborék, mely hosszú ideje nem tapasztalt bőséget, kényelmet és hátteret ad a kluboknak.
Ebben a környezetben a szövetségi szabályozáson kívül gyakorlatilag semmi sem kényszeríti rá a csapatokat arra, hogy a nevelő-értékesítő munkát helyezzék előtérbe, pedig egy Magyarországhoz hasonló méretű, az európai futballhierarchia középmezőnyébe tartozó nemzet esetében ez lenne a logikus. Az NB I (relatív) megerősödése elsősorban ahhoz köthető, hogy a sport és a labdarúgás hosszú elhanyagoltság után privilegizált helyzetbe került.
A piramis legfelső szintjén levő magyar csapatok pedig érthetően ragaszkodnak a pozíciójukhoz – és gyakran úgy tűnik, a rövidtávú eredményesség sok mindent felülír. Kivételek persze vannak, de az MLSZ által bírált jelenségek ettől még valósak.
Feltehetjük a kérdést: nem akar-e a szövetség egy fenékkel két lovat megülni? Hiszen egyszerre lenne számára fontos az eredményesség és az időigényes nevelő-fejlesztő-értékesítő munka. Erre lehetne azzal replikázni, hogy másfél évtizednyi hátszél és erős dotálás után nem lenne valóságtól elrugaszkodott dolog ezt elvárni.
