Rábai Dávid, a Debreceni Egyetem Gyermeknevelési és Gyógypedagógiai Karának adjunktusa az akadémiák tehetséggondozó tevékenységének elemzését helyezte a kötete fókuszába. A szerző az elméleti háttér felvázolását követően bemutatja, hogy ezek a létesítmények jelenleg milyen jogszabályi környezetben működnek, illetve hogyan alakult ki a labdarúgóakadémia-hálózat Magyarországon. A könyv első felében statisztikai adatokkal támasztja alá, mennyire teljesítik azt a céljukat, hogy élvonalbeli focistákat neveljenek, majd a második részben a saját kutatását bemutatva kitér a pedagógiai programok elemzésére, az akadémisták társadalmi helyzetére, az edzőjükkel való elégedettségükre és a jövőképükre.
ugyanakkor elismeri, hogy minden anyagi és egyéb feltétel adott a profi utánpótlás-neveléshez. Az utóbbi 14 évben a látványsportágakra – így a futballra is – fordított tetemes összegek ismeretében egészen lesújtó az a kép, amit a kötet felvázol.
Mindenekelőtt: törvényi változtatásra lenne szükség
Adódik a kérdés: ha törvényi szinten sincsen egy terület megfelelően szabályozva, akkor hogyan várhatnánk el minőségi munkát, és milyen alapon lehetne számon kérni a gyengén teljesítő műhelyeket. Ugyanis sem a sporttörvény, sem a nemzeti köznevelési törvény nem határozza meg, mi is számít labdarúgó-akadémiának, a jogszabályokat böngészve nem találunk semmit, ami a működésüket leírná – ez a bizonytalan jogi környezet pedig kitűnő táptalaja a nem egy irányba tartó munkának. Csupán alacsonyabb szintű jogszabályban, kormányrendeletben találkozhatunk valamiféle részletezéssel. A konkrétumok keresése közben az MLSZ sincs igazán segítségünkre, ugyanis – ahogy a könyv kiemeli – rettentően hiányos a szövetség erre szánt oldala, a létező anyagokat pedig nehezen lehet elérni – ha egyáltalán el lehet.
A könyvből továbbá kiderül, hogy az MLSZ a saját szabályait sem tartja be, ugyanis az akadémiák akkreditációs folyamatának minősítési rendszere szerint „akadémiai akkreditációra csak olyan intézmény jelentkezhet, amely valamely NB1-es felnőtt csapattal jogi, szervezeti, illetve tulajdonosi azonosság mellett működik, azaz a játékos átigazolás nélkül kerülhet a felnőtt csapatba az akadémiáról.” A 2023/24-es szezonban a 19 akadémia közül azonban csak 10 felel meg ennek a feltételnek, a többi esetében NB II-es vagy NB III-as kimenetelt tudnak csak biztosítani a labdarúgóknak jelenleg. A szerző által feltett jogos kérdés szerint
mennyire lehet komolynak nevezni annak a szövetségnek (és akadémiai intézményhálózatnak) a működését, amelyben a saját maguk által alkotott szabályokat sem tartják be?
Quo vadis, sportpolitika?
A rendszerváltást megelőzően a magyar klubok állami vállalatok, úgynevezett bázisvállalatok tulajdonában voltak. Rábai a második világháború lezárása után végigveszi egészen 2010-ig, hogyan alakult át itthon a sportpolitika, mik a rendszerváltozás előtti és utáni korszak közötti különbségek. A szocialista rendszerben az élsportnak rendszerlegitimáló funkciója volt – gondoljunk csak az Aranycsapat sikereire –, ezen felül a sportklubokat államilag finanszírozták, erős volt felettük a pártpolitikai kontroll, és az akkori sportvezetés az élsportot és az olimpiai sportágakat helyezte előtérbe a tömegsport kárára.
Rábai messziről indít, de a levezetésében világossá válik, hogyan jutottunk el az Aranycsapattól odáig, hogy a focistáink immáron lassan 40 éve képtelenek kijutni a vb-re. A hetvenes években a romló gazdasági eredmények magukkal hozták a szakosztálybezárásokat és a sportegyesületek finanszírozásának csökkenését. Ez a folyamat a rendszerváltás környékén tetőzött: az elavulóban lévő infrastruktúra mellett egyre kevesebb ember sportolt, egyre kevesebb pénz áramlott a sportba. A rendszerváltozás szemléletváltást is hozott magával, előtérbe kerültek a kluboknál az üzleti szempontok. A cél az volt, hogy nyugati mintára üzleti vállalkozásként tudjanak működni a csapatok – egyre kevésbé támaszkodva az állami támogatásokra. Ugyanakkor a szerző egy tanulmányt idézve aláhúzza:
Rábai szerint 1990 óta a mindenkori kormányok túlzott mértékben részesítették előnyben az élsportot, mindeközben pedig az élsportolók sikereiből kívántak politikai hasznot húzni – ebben párhuzamot von a rendszerváltás előtti szocialista időszakkal, ugyanakkor kiemeli, hogy ezek a gondolatok csupán a 2010–11 előtti időszakra érvényesek. A NER sportpolitikáját ilyenformán nem kritizálja, pedig ellentétes gyakorlatot nemigen lehet felfedezni azóta sem ezen a téren. Ez az olvasóban azt az érzetet kelti, hogy a szerző nem kívánt szembemenni a jelenlegi sportpolitika alakítóival, inkább csak az akadémiai rendszer visszásságait mutatja be, mintha az független lenne a mai magyar politikai helyzettől.
A szerző végül megállapítja, hogy a rendszerváltás után kívánt paradigmaváltás nem ment végbe abban az értelemben, hogy a társadalmi hasznosságot nem váltotta fel az üzleti paradigma – mindkét gondolkodás jelen van párhuzamosan. Ezt húzza alá az MLSZ által tavaly év végén publikált Professzionális futballkörkép is, amiből képet kapunk arról, hogy a magyar élvonalbeli futballklubok bevételeinek szinte jelentéktelen részét teszik ki a piaci bevételek.
Tömegesítve nem lehet elitet képezni
Kétségkívül támogatásra érdemes, ha a mindenkori kormányzat célul tűzi ki, hogy népszerűsítse a tömegsportot. Azonban az akadémiai rendszert elvileg nem erre, hanem az elitképzésre találták ki, vagyis arra, hogy élvonalbeli, válogatott játékosokat adjon a magyar futballnak. Rábai könyvében arról ír, hogy az alapítványi (ilyen például a győri akadémia) vagy a cégszerű formában működő akadémiák (például a debreceni) saját működésüket közhasznú tevékenységként határozzák meg.
A bázis szélesítése és a létesítmények megnyitása nem ördögtől való gondolat, azonban biztosan nem segíti elő a legtehetségesebb magyar labdarúgók kinevelését. A szerző óvatos megállapítása szerint „talán ezzel is magyarázhatók a honi akadémiai rendszerre gyakran ráaggatott eredménytelen, sikertelen jelzők.”
Nem fiatalnak való vidék
Az NB I-ben hatályban lévő jelenlegi fiatalszabály szerint – amiről hivatalos tájékoztatást nem ad az MLSZ – a 2003-ban vagy utána született magyar labdarúgók játékpercei után támogatást kap a klub, amennyiben elegendő pontszámot gyűjt össze. A feltételek szerint minden támogatott korosztályú magyar vagy magyarral is rendelkező kettős állampolgárságú labdarúgó után 10 pont/perc, minden, az előző szezonban még támogatott, de már kiöregedő korosztályú (azaz 2002-ben született) játékos után 5 pont/perc, valamint minden további (2001-ben vagy előtte született) focista után 1 pont/perc jár a csapatoknak. A jelenleg futó bajnokságban az őszi szezont tekintve nem jeleskedtek a csapatok a fiatalok játszatását illetően, mindössze egy támogatott korosztályú játékos, Kovács Mátyás játszott 1000 perc felett ősszel,
Az imént részletezett fiatalszabály elődjét 2016/17-ben vezették be, ami alapján akkor kapott plusz támogatást egy klub, ha betartotta azt a feltételt, hogy a szezon során legalább két, U20-as labdarúgót nevezett a kezdőcsapatába, illetve a 33 fordulóból legalább 25-ben nem küldött pályára háromnál több légióst – ezért meccsenként 10 millió forint járt. A szabály azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ugyanis a 33-ból csupán három fordulóban játszott legalább 10 csapatban fiatal játékos, a legtöbben pedig már a tét nélküli utolsó fordulóban léptek pályára. A szezon végén a kockás füzet azt mutatta, hogy az összes játékperc mindössze 4,8 százaléka volt csak a fiataloké.
A szerző megállapítja, hogy az akadémiák a játékosok nagy részét inkább a második és a harmadik osztályban szereplő csapatoknak képzik, és valószínűsíti, hogy az edzők fiatalokat szerepeltető stratégiájának hátterében inkább gazdasági, mintsem sportszakmai megfontolások állnak.
2018-ban aztán az MLSZ egy új támogatási formára tért rá, bevezették a produktivitási rendszert. Ez alapján pontokat kaptak a csapatok a képzésből kikerült játékosok professzionalitását értékelve. Az alapját az adott mérkőzés szintjének és a pályán eltöltött időnek a szorzata adta. Rábai megvizsgálta a 2018/19-es szezontól kezdődő három szezon statisztikáit, amik alapján arra jutott, hogy ugyan évről évre többet játszatták a fiatalokat, viszont ebből nem a kívánt tendencia bontakozott ki, ugyanis összefüggés található a fiatal játékpercek és a csapatok év végi helyezése között:
Joggal vetődik fel a kérdés, hogy megállják-e a helyüket az élvonalban az akadémiákon képzett játékosok. Rábai szerint ez erősen kétséges.
Hiányaiban ismerszik meg a rendszer
A könyv megírásához a szerző három fővárosi és három vidéki akadémia növendékeivel és edzőivel interjúzott, illetve töltetett ki velük kérdőíveket (Magyar Futball Akadémia, Sándor Károly Labdarúgó Akadémia, Diósgyőri Labdarúgó Akadémia, UTE Labdarúgó Akadémia, Debreceni Labdarúgó Akadémia és Békéscsaba Labdarúgó Akadémia). Korábban a belga Double Pass szakemberei is hiányosságokat találtak az oktatási és a szociális részlegek működtetésében, ezt támasztja alá az is, hogy a szerző mind a 19 akadémia vonatkozásában elemezte a pedagógiai programokat, és azt találta, hogy több esetében egyáltalán nem érhető el ilyen program, az elérhető verziók minősége pedig óriási szórást mutat.
Az akadémisták társadalmi helyzetét tekintve Rábai kutatása alapján az látszik, hogy a sport nem képes mobilitási csatornaként funkcionálni ma Magyarországon: többnyire a rendezett és stabil családi és gazdasági háttérrel rendelkező gyerekek közül kerülnek ki az akadémisták, és ebben nincs eltérés lakóhely szempontjából sem. A szerző kutatása eredményeit a 2016-os ifjúságkutatással is összevetette. Míg utóbbi alapján a magyarországi édesapák 28 százalékának van felsőfokú végzettsége, addig az akadémisták körében ez az arány vidéken 37, a fővárosban pedig 41 százalék. A vidéki és a fővárosi akadémisták közül is – ha a munkaerőpiaci státuszt nézzük – mindkét szülő az országos átlag felett helyezkedik el.
A edzőkkel való elégedettségét vizsgálva Rábai azt találta, hogy túlnyomó többségében szakmailag elégedettek a fiatal játékosok a nevelőikkel, azonban a problémáikkal nem őket keresik fel. Az edzőjükkel magánéleti problémáikat megosztó akadémisták aránya a vidékiek esetében 12, míg a fővárosiaknál 20 százalék – pedig idejük jelentős részét velük töltik. Vagyis a fiatal játékosok életében a szakemberek leginkább csak szakmailag vannak jelen, ez pedig visszavezet bennünket a pedagógiai kompetencia hiányosságaihoz, amit az is alátámaszt, hogy Rábai kutatása alapján az edzők jutalmazó, motivációs és büntető eszköztára igencsak szűkös, inkább szóban dicsérnek vagy büntetnek, de fegyelmezésképpen megkérdőjelezhető módon folyamodnak edzéstől való eltiltáshoz is. Emellett a játékosokkal készült interjúk szerint az edzők nem fordítanak kellő figyelmet a gyerekek tanulmányi előmenetelére.
Rábai Dávid munkája az akadémiák oktatási és szociális részlegeinek munkájával, valamint a pedagógiai programjaikkal kapcsolatos hiányosságok feltárását tekintve hiánypótló mű, és további érdekes adalékokkal szolgál mindazok számára, akik szeretnének közelebb kerülni ahhoz, milyen háttérből érkeznek az akadémisták, miért nem árasztják el a magyar pályákat a fiatal játékosok, illetve hogyan kellene tehetségeket képezni a magyar futball számára.
A szerzővel együtt csak reménykedni tudunk abban, hogy megállapításait a döntéshozók is olvassák.
