Több mint egy éve él Spanyolországban, és ott is edzősködik. Azt elárulja, hogy miért költözött ki? Új életet akart kezdeni, vagy valami teljesen más volt a háttérben?
Amikor véget ért a sztorink a III. Kerületi TVE-nél, akkor feltettem magamnak a kérdést: melyik a célravezetőbb? Ha kivárom, amíg otthon történik valami, vagy azt mondom, itt az alkalom, hogy 36 évesen belevágjak valami újba, ami ráadásul nyelvtanulással is együtt jár. A párom egy ideje már Spanyolországban él, vacilláltunk is, hogy ő költözzön ide, vagy mi a kislányommal hozzá. Végül az tűnt kézenfekvőbbnek, hogy mi költözünk ki, mert ebben több lehetőséget és nagyobb fejlődési potenciált láttam, és úgy voltam vele, hátha bele tudok szagolni a spanyol foci világába, ami azért is volt csábító, mert a futballvilág történéseinek a fele spanyol nyelven zajlik.
És milyenek az első 14 hónap tapasztalatai a spanyol focival kapcsolatban?
A leglátványosabb különbség, hogy van egy általános, nemzetileg elfogadott futballnormája ennek az országnak.
Ami azt jelenti, hogy középpályásokat képeznek. Mert azt mondják, ha te középpályás vagy, akkor gyakorlatilag a létező összes pozícióban tudsz futballozni.
Az egyetlen hiányposztjuk a középcsatár, a vébén is láthattuk, hogy szenvednek ezen a téren, bár a Real Madridban játszó Joselu épp igyekszik megcáfolni ezt a tézist. A legmeglepőbb az volt számomra, hogy ezt a nemzeti futballfilozófiát soha senki nem kérdőjelezi meg, és egyetlenegyszer nem hallod azt, hogy miért ezt csináljuk, miért azt csináljuk. Az edzések gerincét csapattól és korosztálytól függetlenül mindenhol ugyanaz adja: labdás koordináció, cicázás, valamint labdatartás.
Az alapelv az, hogy a középpályásképzéshez ezeket a lépcsőfokokat minden edzésen betartják, és ez óriási könnyebbséget ad az edzőknek. Hiszen, ha valaki elvégzi az edzőképzést, és aztán a csapatánál ezeket a feladatokat adagolja a játékosoknak, akkor már nem tud rossz edzést tartani.
Az, hogy van egy felvállalt és mindenhol alkalmazott nemzeti futballfilozófiájuk, ad egy elképesztően erős alapot és keretet az edzőknek, hogy miben gondolkodjanak. Ha nézne egy meccset hosszú percekig, ahol nem látszik ugyan a csapatnév, de látja, hogy megy a folyamatos labdajáratás sok mozgással ide-oda, akkor hamar rájönne, hogy a spanyol válogatottat látja, igaz?
Valószínűleg igen.
És mi jutna eszébe a német fociról?
Sebesség, hajtás, menni előre az utolsó percig.
Stimmel, én még hozzátenném, hogy precizitás. Hát az olasz fociról?
Taktika mindenekfelett.
Tökéletes. Az angolról?
Egy szóval kellene? Gondolkodom.
Én a tempót mondanám kapásból. És a magyar fociról?
Na, ez nem könnyű. De azt hiszem, értem, hova akar kilyukadni, hogy nincs egy olyan stílusjegy, amivel azonosítani lehetne minket.
Így van, pont ez a lényeg, hogy bármerre néz az ember, lát valami olyat, ami felismerhetővé teszi az adott futballkultúrát. Ott van például a cseh bajnokság, ami a második legintenzívebb Európában a Premier League után, törnek-zúznak, mennek, mint a gép. Minden nemzet igyekszik kialakítani egy saját arculatot. Na, de melyik a miénk? Persze, hogy káosz van otthon, persze, hogy mindenki próbálja megtalálni a saját útját, mert nincs egy egységes identitás. Edzőként, játékosként, de főleg szülőként a spanyoloknál az óriási előny, hogy tudod előre, hogy a Realnál a gyerek ugyanazt a képzést fogja megkapni, mint egy kis falu csapatában. Nyilván a társak nincsenek egyforma szinten a két csapatnál, ennek megfelelően egy cica vagy egy labdatartás nem lesz ugyanolyan színvonalú, de az alap, a gerinc ugyanaz mindkét helyen.
És ha te egy szenzációs futballista vagy, akkor eljutsz a harmadik ligába, ha közepes, akkor az ötödosztályba, ha pedig világklasszis, akkor a LaLigában fogsz játszani. Heted-, nyolcadosztályú felnőttcsapatok ellen szoktunk edzőmeccseket vívni, és leesik az állam időnként, hogy milyen technikai tudással és futballértéssel felvértezett fickók futkároznak olyan ligában, amely itthon a Budapest-bajnokság negyedosztályának felel meg.
Persze nagyobb nemzet a spanyol, sokkal többen is futballoznak, de a lényeg az, hogy a rendszer az alapbeállítottsága miatt minden szintre termeli a játékosokat.
Korábban is közel állt önhöz ez a labdajáratós spanyol stílus?
Nem, egyáltalán nem, sokkal inkább az angolos, menjünk előre foci az, amit magaménak éreztem. Viszont nagyon hasznos számomra megtapasztalni, hogy itt miben hisznek, és hogyan épül köré az egész társadalmi rendszerük. Próbáljuk a futballt mindig a társadalom kontextusából kiemelve kezelni, különösen otthon, holott, akik játsszák, ugyanannak a társadalomnak a részei, épp ezért nem is kezelhetjük külön entitásként. Amikor Magyarországon az iskolában az a jó válasz, amit a tanár hallani akar, és 2023-ban is a lexikális tudásról szól minden, a gyereknek pedig ne legyen véleménye, hanem inkább magoljon, miközben két kattintással megtalálná az interneten a releváns információt, akkor annak az a vége, hogy lemegy az edzésre, és ott is azt feleli, amit az edző hallani akar. Ebből pedig az következik, hogy kreativitás nélküli, önálló egyéniséggel nem rendelkező fiatalok fognak felnőni. A spanyoloknál viszont a 17 éves gyerek a 40 éves edzővel abszolút partneri vitát folytat, mert abban szocializálódott, hogy lehet véleménye az osztályteremben, sőt, kell is, hogy legyen véleménye. A gyereket partnerként kezelik, amitől akkora fokú szabadságban nő fel, hogy később ezt a pályán is felvállalja majd – a hibáival és a jó megoldásaival együtt. Ha hibázik, majd felteszi a kezét, hogy bocs, srácok, de nem az lesz, hogy folyton kinéz az edzőre, hogy úristen, nekem ilyet szabad-e, mert ezt várja el az edző bácsi. Amikor a futball olyan tempóban zajlik topszinten, ami szinte felfoghatatlan, akkor ott nincs idő arra, hogy te a félelmeidet leküzdjed egy-egy labdaérintésnél, hogy jaj, csak, nehogy elrontsam.
Az az érdekes, hogyha itthon jön egy olyan sportoló, aki kívülről nézve magabiztos, tudatos, és ezt a nyilatkozatai is tükrözik, arra egyből rásütik, hogy el van szállva, meg nagyképű. Mostanság rengeteg kommentelő ezt érzi a Liverpoolban játszó Szoboszlai Dominikkal kapcsolatban is.
Szoboszlai számomra egy elképesztő zseni, amilyen hihetetlen könnyedséggel teszi a dolgát a pályán. Mosolyog a Premier League-ben! Nem a Blasz II-ben, az angol bajnokságban. Szenzációs a csávó. És ezt azért tudja megtenni, mert van egy olyan lelki szabadsága, amely sokaknak szúrja a szemét, és úgy jön le, hogy nagyképűség. Nem!
Ezt úgy hívják, hogy önbizalom és felszabadultság, ami nélkül nincsen topfutball. Ha te egy kreatív játékos vagy, és állandóan lelki görcsben feszülsz, soha nem fogsz eljutni erre a szintre.
Mivel U19-es csapatról van szó, elvárás önök felé, hogy adjanak játékost a felnőttbe?
Alapvetően igen, és a rendszer úgy is van kialakítva, hogy fölfelé eddzenek a srácok. Akire szükség van, azt viszi az első csapat, úgyhogy persze, feladat ez is, de azért itt ezt a témát nem görcsölik túl. Ha a fiatal játékos megfelelő szinten van, mehet a felnőttbe, ha még nincs, akkor marad nálunk.
Említette, hogy itthon nincs egységes arculat. A korábbi években mindig próbáltuk a nálunk magasabban jegyzett futballkultúrából importálni a tudást, legyen szó akár a válogatottról, akár mondjuk a Fradiról, ahol jelenleg a szláv vonalban hisznek, egy ukrán, majd egy orosz edző után egy szerbre, Dejan Stankovicra esett a választás. Mi kellene ahhoz, hogy itthon is legyen egy egységes stílus, arculat? Egy hiteles ember, aki mögé beállnak? Vagy fordítsuk meg: ha ez más országokban kialakult, nálunk miért nem?
Szerintem azért nincs egységes arculat otthon a futballban, mert a társadalom is szerteágazó. Gyakorlatilag az összes hatás érezhető rajtunk, amelyet a történelem itt hagyott. Egyfelől még mindig vannak a szovjet korszakra emlékeztető beidegződések, mint az elméleti rendszerre épülő tanrend, vagy az, hogy az önkormányzati hivatalban még mindig ülnek olyan figurák, akik döntési helyzetben vannak, és ha olyanjuk van, akkor az a személyi igazolvány nem lesz meg egy nap alatt. Vagy mondhatnám azt, hogy a rendőr a többség szemében karhatalmi szervnek számít. Eközben Spanyolországban a rendőr egy megbecsült társadalmi szereplő, akit partnernek tartanak, és nem elnyomónak. De a rendszerváltás előtti időkről ránk maradt ideológia mellett erősen jelen van egy nyugati, jóval szabadabb, demokratikusabb vonulat is, viszont ennek a kettőnek az elegyéből baromira nem lehet egységet teremteni. Akkor a futballban miért tudnánk?
Ráadásul az egyetlen olyan nemzet vagyunk Európában, és főleg a mi régiónkban, a mi szintünkön, amely nem bízik a sajátjában.
Az osztrákoknál egy, a horvátoknál és a cseheknél két-két külföldi vezetőedző dolgozik az élvonalban, az NB I-ben négy. Itt kint különösen érzem, hogy a spanyolok mennyire bíznak a honfitársaikban, otthon viszont nem ezt tapasztalom.
Ezek után milyen üzenete van annak, amikor a Fradi elnöke, Kubatov Gábor azt nyilatkozza, hogy neki külföldi edző kell a kispadra, mert a magyar nem elég jó?
Egész egyszerűen arról van szó, hogy olyan közeget teremtettünk, ahol egyik szereplő sem bízik a másikban. A Kubatov-kijelentés a tökéletes példázata annak, hogyha egy magyar klub külföldi edzőt hoz, annak az az oka, hogy nem bízik abban az emberben, aki a saját maga által megteremtett környezetből nőtt ki – lásd Máté Csaba leváltása. Inkább szerződtet egy külföldit, akitől nem csak azt várja, hogy a csapatot menedzselje és a meccseket nyerje, hanem azt is, hogy egy kultúrát is hozzon magával a klubhoz, illetve az öltözőbe. Ez csak egy reakció a környezeti hatásra, amely sajnos sok mindenben érzékelhető Magyarországon. A legjellemzőbb példa erre, hogy bármi, ami szar, arra azt mondjuk, ez olyan magyaros. El tudja képzelni, hogyha egy olasz valamire azt mondja, hogy na, ez olaszos, akkor negatív kicsengéssel mondja? Mi meg simán degradáljuk saját magunkat, és azt, amit mi teremtettünk.
Félig viccesen, és erősen lesarkítva azt mondhatnám, a magyar az egyetlen edző, aki sem otthon, sem külföldön nem kell.
A Fradi elég komoly összegért adta el Lisztes Krisztiánt a Frankfurtnak, de rajta kívül nagyon kevés az olyan ifjonc az NB I-ben, akit tényleg a tudása juttatott a kezdőbe, és nem a fiatalszabály. Ha már ön felhozta a mi kutyánk kölyke mondást: Orbán Viktor miniszterelnök használta ezt korábban a horvát focira. Arra a horvát focira, ahol évente nem egy, hanem 4–5 Lisztes-kaliberű tinédzsert adnak el nyugati kluboknak. Nem kellene megkérdezni tőlük, hogy csinálják?
A horvátok azt a mintát követik, hogy a klubfilozófia szintjén megfogalmazzák, hogy kellenek a fiatalok a csapatba, mert piacra termelünk. A Dinamo Zagrebnél folyton a kirakatba teszik, futtatják a fiatalokat, és simán odaadják a csapatkapitányi karszalagot egy 18 éves srácnak, akiről tudják, hogy be fognak érte jelentkezni a topligás klubok. Ott egyértelmű a leosztás:
az idősebb játékos arra van, hogy biztosítsa azt az eredményt (BL-, EL-csoportkört), amiből a klub életben marad, a fiatal pedig arra, hogy pénzt termeljen a klubnak. Van egyfajta egymásra utaltság is, mert az idősebb is tudja, hogy jövőre abból lesz a fizetése, hogy a fiatal sokat játszik, felfigyelnek rá, és jó pénzért el is viszik.
De nekem nagyon tetszik, amit az angolok csináltak, akik 2012-ben azt mondták, húzunk egy vonalat, volt egy eddig megszokott utánpótlásképzésünk, és most belevágunk valami újba. Tizenegy éve indult az Elit Player Performance nevű program, amelynek az volt a célja, hogy nagyobb legyen a tömegbázis, és minőségi angol fiatalok kerüljenek ki az utánpótlásból. A program révén bődületes fejlődésnek indult az angol utánpótlásfutball, a korosztályos csapatok taroltak a vébéken és Eb-ken, a Premier League-ben pedig megugrott a fiatalpercek száma, pedig ott aztán nincs fiatalszabály! Ott sem mindenki jut el a Premier League-ig, de nem is vesznek el a gyerekek 19–20 évesen, mert az akadémistákkal feltöltik a másod-, majd a harmadosztályt, ami az egész angol futball fejlődésének jót tesz, hiszen emelik a színvonalat, és egy edzőnek sem derogál majd alsóbb osztályban dolgozni, mert olyan játékosok játszanak a keze alatt, akik értik a futballt. Lehet azt mondani, hogy a fiatalok esetében fontos a türelem, de azért azt se feledjük el, hogy ez egy versenyszféra. A sporton kívül talán nincs még egy olyan szakma, ahol három-hétnaponta kiderül, hogy hol tartasz a többiekhez képest. Normális esetben otthon is úgy kellene működnie, hogy nem pusztán azért rakok be valakit, mert fiatal, hanem azért, mert jó futballista.
Itthon is láthatunk akadémistákat a másodosztályban, az évek óta pengeélen táncoló Honvéd ugyanis a tavasszal már nem menekült meg, és kiesett az NB II-be, a vezetőség pedig azt a döntést hozta, hogy a tucatlégiósok helyett inkább a saját fiataljaira épít. A szurkolók többsége üdvözölte az új irányt, aztán lement pár forduló, és kiderült, lehet, hogy ezek a fiatalok a saját korosztályukban nagyon jók voltak, de ha nincs meg a kellő rutinjuk a felnőttek között, akkor nem tudnak húzóemberekké válni. Ami talán nem is kudarc, egyszerűen csak része az érési folyamatnak. De akkor itthon miért akarunk olyan dolgot elvárni tőlük, amihez nincs meg a háttér vagy a szükséges alap?
Ez egy teljesen jogos felvetés. De ezt a témát inkább onnan közelíteném meg, hogy borzasztó kevés gyerekünk focizik külföldön. Hiányzik a kifelé áramoltatás, valamint a már külföldön játszóknak a tudatos menedzselése. És itt visszakanyarodnék a horvátokhoz, akik rendelkeznek világklasszisokkal, de átlagban nem termelnek sokkal, de sokkal jobb labdarúgókat, mint mi. Ami a nagy különbség, hogy a világ minden pontján jelen vannak, legyen az a Real Madrid, a ciprusi másodosztály vagy az ausztrál élvonal. Több mint 150 edzőjük dolgozik külföldön, és bár közülük kevesen irányítanak topcsapatot, ha valahol horvát edző dirigál, ott előbb-utóbb lesz horvát focista is. A horvátoknál mindössze két akadémia számít kiemelkedőnek, a Dinamóé és a Hajduk Splité, viszont azt nagyon jól csinálják, hogy elárasztják a világot, és mindenhova viszik magukkal a sajátjaikat, és ebből a tömegből idővel kitűnik egy Modric vagy egy Mandzukic.
Amíg mi nem árasztjuk el a világot a játékosainkkal, szakembereinkkel, addig csak a saját kertünkben termesztett alapanyagokból tudunk főzni, ami nem elég. Nagyon támogatnám a külföldi expanziót, én ebben látom a jövőt.
Visszatérve az ön által említett NB II-es példára: ha csak erre a ligára támaszkodunk, mint amelyben fiatalokat szerepeltetünk nevelési célzattal, akkor az valószínűleg kevés lesz, mert ez egy brutálisan fizikális bajnokság, sokkal durvább, mint az NB I, épp ezért nem biztos, hogy minden fiatalnak ideális terep a kibontakozásra. Lehet, hogy most egy honvédos srácra azt mondják a szurkolók, hogy gyenge az NB II-höz, miközben nem kizárt, hogy ha 16–17 évesen kiment volna Hollandiába vagy Cádizba, akkor ott sokkal jobban ki tudta volna aknázni a képességeit.
Ergo könnyen előfordulhat, hogy nem rossz focista, csak nincs a számára megfelelő helyen.
Említette, hogy milyen tényezők álltak a kiköltözése hátterében. Nem volt ebben egyfajta menekülés is, hogy elég volt a magyar közegből?
Nem volt bennem az az érzés, hogy fú, csak el innen. Játékosként szerepeltem külföldön, Angliában, illetve Cipruson, és a honvédos korszakban is lett volna lehetőségem légiósnak állni, de jól éreztem magam a klubnál. A kíváncsiság megvolt bennem, hogy milyen lenne újra külföldön, viszont a Kerületnél három zseniális évet töltöttem, amelynek élveztem minden percét. A klubstruktúra, a körülöttünk lévő emberek, a hétköznapjaink egyaránt csodásak voltak. A klubnál egy nagyon motivált fiatal szakembergárda jött össze, és mindannyian úgy voltunk vele, hogy csörögjön már a vekker, induljon a nap, hogy belevághassunk a munkába, együtt legyünk, megtervezzük az edzéseket, a meccseket vagy épp a szabadidős programokat. Szerencsére sikerült feljutni az NB II-be, és bár a másodosztályban nem tudtunk megragadni, óriási szerencsének érzem, hogy ennél a klubnál dolgozhattam, amely olyan, mint egy kis ékszerdoboz.
Hátulról, a kapus szemszögéből át lehet látni az egész pályát, volt olyan a pályafutása során, hogy már meccs közben elemezgette a történéseket?
24 éves korom környékén jött az első olyan gondolat, hogy edző leszek, és viszonylag hamar világossá is vált számomra, hogy ez lesz az utam. Onnantól próbáltam más szemmel nézni a meccseket, a történéseket, persze akkor azt gondolod, értesz hozzá, és hogy az edző milyen hülye. Aztán utólag jössz rá, amikor te is átállsz a másik oldalra, hogy ami esetleg baromságnak tűnt, azzal mi volt a szándéka az edződnek. Teljesen más kontextusból vizsgálod a futballt játékosként, mint edzőként. Ha le akarom egyszerűsíteni: a játékos csak magáért felel, eddzen jól, étkezzen egészségesen, pihenjen eleget, figyeljen a testére. Edzőként viszont ötven emberért felelsz, meg az egész klubstruktúráért, klubfilozófiáért.
Az önre jellemző vagány, nagydumás stílusa megmaradt edzőként is, vagy inkább hátrébb lépett egyet, és megtartja a távolságot a játékosaival szemben?
Van egy nagyon jó mondás, amit egy topligás csapat másodedzőjétől hallottam, és maximálisan tudok azonosulni vele: egy játékost csak a saját belső motivációs szintjéig lehet motiválni. Van ennek egy magyar megfelelője is, amit közös ismerősünk, Veress Balázs – aki másodedző volt mellettem a Kerületnél – fogalmazott meg, amikor egy edzésen morogtam, hogy nem igaz, hogy adott játékos nem tudja jobban csinálni a feladatot. Odafordult hozzám, és azt mondta: „Nem arról van szó, hogy ő nem akar, egyszerűen csak ennyire tud akarni”. És ez a mondat nagyon betalált. Nem az a lényeg, hogy mennyire kell egy játékost keményen fogni, sokkal inkább a kiválasztás a kulcs. Ha jól választod ki a játékosokat, akkor egy olyan természetes motivációs kör alakul ki a klubon, illetve az öltözőn belül, hogy onnantól kezdve nem arról szólnak a napjaid, hogy cseszegeted az embereket. Mert a játékos saját magát pörgeti, hogy gyerünk már, még többet és még jobban kell csinálnom.
A motivációról egyébként az a véleményem, hogy olyan nincs, egyáltalán nem hiszek benne. Csak inspirálni lehet, motiválni nem. Edzőként nem is feladatod motiválni senkit, mert ha olyan játékosokat választottál ki, akiket motiválni kell, akkor rég meg van lőve az egész.
Inspirálni viszont kötelező, és felmérni, melyik az a játékos, aki már kész taktikailag egy következő szintre lépni, vagy ki az, akit kritizálni kell, akár a többiek előtt is, hogy utána még több jöjjön ki belőle a pályán. A motivációja mindenkinek egyéni, és neked edzőként látnod kell, ki az, akit összenyom a tét, és ki az, aki ilyenkor teljesít a legjobban, és hogy az ő esetükben egyénileg mi az inspirációs kulcs.
A levegőben lógva hagytuk korábban a kérdést, hogy kik vagyunk mi, magyarok, milyen a mi saját stílusunk. Azt mondta, hiányzik az egységes arculat, de melyik az a nagy futballnemzet, akit a legkönnyebb lenne másolnunk?
A spanyolt mondanám. Hogy miért? Vegyük végig: vagyunk-e olyan precízek a futballra vegyítve, mint a németek? Nem vagyunk. Vagyunk-e taktikailag olyan fegyelmezettek, mint az olaszok? Vonzó lenne-e egy gyerek számára ez a nagyon aprólékosan megtervezett, nagyon taktikus foci? Kétlem. Rendelkezünk-e olyan genetikai adottságokkal, mint az olyan kevert népek futballistái, mint a hollandok vagy a franciák? Nem. Vagyunk-e olyan összetartók, mint a horvátok? A pro licences képzés keretében eltöltöttem négy napot a Dinamo Zagrebnél, azt kell mondjam, azoknak a fickóknak a szeme sem áll jól, és azt érzed rajtuk, hogy 20 centért a töködre lépnek. Viszont nagyon komoly pénzt termelnek a klubnak a játékosértékesítésből, és ehhez kell az összetartás.
Ha két horvátnak azt mondod, hogy fogjatok össze, és akkor kaptok együtt húszmilliót, megcsinálják. Ha két magyarnak feldobod, hogy az egyik opció az, hogy közösen dolgoztok, és leesik a végén 20 millió, a másik pedig, hogy külön-külön kaptok 3 milliót, szinte biztos, hogy utóbbit választják a szociális beidegződés miatt.
Szóval, ha mindent kizárunk, akkor maradna a spanyolos, kicsit flegma, kicsit lassabb stílus, amelyik arról szó, hogy legyen nálam a labda, hadd babusgassam, hadd érjek hozzá négyszer-ötször, mielőtt továbbteszem. Szerintem ez sokkal közelebb állna hozzánk, mint a nagyon fegyelmezett vagy nagyon dúvad foci, ráadásul szerintem ez olyan stílus, amit a stadionban is szívesen nézel, és gyerekként is örömmel játszod. A mi futballhabitusunkhoz ez illik a legjobban.
Szokták mondani a kapusokra, hogy az övék annyira különálló szerep, hogy szinte már egyéni sportágnak számít. Mi lehet az oka, hogy az elmúlt 20 évben nagyon sok magyar kapus jutott el külföldi csapatokhoz, miközben arányaiban a mezőnyjátékosok közül ez sokkal kevesebbnek sikerült?
Bennem ez a kérdés úgy merült fel, hogy miért nem tudunk csapatsportokban a vízilabda kivételével világsztárt nevelni? Vannak persze kivételek, említhetem Hanga Ádámot, Dávid Kornélt vagy Nagy Lászlót, de valami mégis hiányzik. Beszéltem erről a témáról több sportág képviselőivel, akik világszinten játszottak csapatsportban, de nagy megfejtést nem sikerült találni, csak azt, hogy mindennek, de szó szerint mindennek rendben kell lennie ahhoz, hogy belőled világsztár lehessen. És Szoboszlai Dominik erre nagyon jó példa. A srác, amellett, hogy elképesztő technikai tudással rendelkezik, kifut a világból, Jürgen Klopp állandóan erről áradozik, hogy Szoboszlai olyan, mint egy gép. És mindemellett megvan benne az a vagányság, jóképűség, a természetéből fakadó világsztárság, ami nélkül nem lehet ilyen magasra jutni. Ha te állandóan bocsánatot kérsz azért, ami vagy, akkor hogy akarsz eljutni a világ tetejére? Ma már nemcsak az a kérdés, hogy technikailag és taktikailag mennyire vagy képzett, hanem az is, hogy miképp kezeled az állandó zajt, a közösségi média megmondóembereit, azt, hogy Józsi bácsi már nem csak a konyhában az asszonynak tudja osztani az észt, hanem leül a gép elé, és Pápua Új-Guineán is lehet olvasni az agymenéseit. Szoboszlaiban az a zseniális, hogy ezt is simán lerázza magáról.
Durva látni, hogy Angliában micsoda megbecsülésnek örvend, hogy ódákat zengenek róla, miközben otthon még mindig megkérdőjelezik. Ennek szerintem az a társadalmi vetülete, hogy sokkal nagyobb pofánvágás az én sikertelenségem, ha a másik ennyire sikeres. És sokkal kényelmesebb, ha a másik is sikertelen, mert akkor nekem nem kell összeszednem magam.
Nekem Szoboszlai egy végtelenül inspiráló példa arra, hogy meg lehet csinálni. Ha rendben vagy mentálisan, ha hiszel magadban, hiszel az utadban, ha nem hallgatsz senkire, csak egy nagyon szűk körre, akiknek tényleg számít a véleményére, és elhivatottan, konokul mész előre, akkor meg lehet csinálni. Ez a kérdéskör elég messzire vezet, és nem tudom, érdemes-e mélyebben belemenni.
Fejtse ki nyugodtan, ne tartsa magában!
Arra a jelenségre gondolok, hogy a futball az egyetlen szakma az országban, ahol elfogadottá vált, hogy befizetem a jegyet, és onnantól mindenkinek teli pofával szidhatom az anyját. Ha beülsz egy taxiba, és elmondod mindennek a sofőrt, nem hiszem, hogy elvisz majd a célállomásra. De olyat se nagyon látunk, hogy valaki bemegy a színházba, és aztán hangosan nekiáll a darab közben ócsárolni a színészt. Egyes-egyedül a labdarúgásban elfogadott tényállás, hogy a szurkoló azt mond, amit akar. Nem!
Azért ez nem feltétlenül magyar sajátosság, elég sok országban meglehetősen vehemensek az ultrák, ha a csapatnak épp nem úgy megy. Nemrég történt, hogy az Ajax 0-3-ra állt a Feyenoord elleni rangadón, mire az amszterdami drukkerek olyan intenzitással dobálták be a fáklyákat a pályára, hogy a bíró félbeszakította a meccset. Az sem mondható épp szofisztikált véleménynyilvánításnak.
Mondok egy példát, ami érzékelteti a hozzáállásbeli különbséget. Ha egy spanyol gyerek 6 évesen elkezd focizni, akkor 18 éves koráig milliószor hallja azt a környezetében, hogy a futball a világ legjobb sportja, és úristen, mekkora dolog, hogy igazolt játékosnak számít. Eközben egy magyar kissrác 6-tól 18 éves koráig százezerszer meghallgatja, hogy a focisták csaló suttyók, ne akarj közéjük tartozni. És amikor 18 évesen kifut a pályára, a saját szurkolói elküldik az anyjába. Ezek után pedig még mondják neki, hogy legyél vagány, vállald fel magad a pályán. Bocsánat, miről beszélünk?!
Amikor 12 éven keresztül szembesítik azzal, hogy a futball a trógerek sportja, majd a sajátjai is izomból nekiállnak csesztetni a meccsen, akkor joggal kérdezhet vissza: hogyan legyek bátor, ha már az első rossz passznál letéped a fejem?
Teljesen ambivalens az egész. Egy magyar játékosnak az energiája 15–20 százaléka arra megy el, hogy függetlenítse magát a környezettől, attól, hogy előfordul, hogy a 20. percben már felhangzik a „kurva gyenge” a lelátóról. Ez óriási hátrány a futballban, ahol sokszor a 90 perc alatt egy gól dönt el mindent, és lehet, öt centin múlik, hogy az adott pillanatban hős leszel vagy bűnbak. Lehet, hogy ugyanúgy végiggürizted a meccset, ugyanúgy 12 kilométert futottál, de az az 5 centi az ellenfélnek kedvezett, és akkor a semmiért hajtottál, pont nélkül mész haza, és hallgathatod az öltözőben, ahogy a másik csapat ünnepel. Annál kiábrándítóbb nincs. Otthon jártam férfi és női kosármeccsekre, jégkorongra, röplabdára, de sehol máshol nem találkoztam ezzel a jelenséggel, csak a futballpályákon. Egy számomra nagyon kedves ember mondta egyszer, hogy jobbá még senkit nem szidtak. Ha én azért megyek ki a meccsre, hogy részese legyek a csapatom győzelmének, akkor a „kurva gyenge” meg a „vegyétek le a mezt” a megoldás? Nem az, hogy „gyerünk, srácok, itt vagyunk veletek?”
Épp ön mondta a beszélgetés elején, hogy a futballt nem lehet a társadalomtól elválasztva kezelni. Mitől változna meg ez a fajta szurkolói viselkedés, ha a drukkerek abban szocializálódtak, hogy körülöttük a többség köpködi a szotyit, és mellé anyázik? Nem lehet, hogy akkor a játékosokat kell erre a problémára jobban felkészíteni?
Azt elismerem, hogy a jelek nem arra mutatnak, hogy lenne bármilyen változás. Felhozhatom a tavalyi kupagyőztes ZTE példáját, ahol Végh Gábor tulajdonos felemelte a szavát a lelátón tapasztalható hangnem ellen a szurkolói ankéton, miután a drukkerek öt forduló után kikezdték a csapatot. Nem harminc meccs, hanem öt forduló elteltével, és mindezt azok után, hogy a csapat tavaly mindenkit meglepve megnyerte a Magyar Kupát, a nyáron pedig több játékost is pénzzé tett, ami ritkaság a magyar futballban. És erre mi volt a szurkolók válasza? Hogy nekik senki ne adjon ultimátumot. Egy ilyen reakciót hallva az derül ki, hogy fordítva ülünk a lovon. Azt mondja, fel kell készíteni erre a játékosokat, igen, egyfelől erre is szükség van, de közben a másik oldalnak is megértőbbnek kell lennie. A mínusszor mínusz egyedül a matematikában lesz plusz, a való életben sosem sül ki semmi jó a negatív energiákból.
Volt a Fradi kapusa, ráadásul részese volt annak, mikor az első NB II-es évben nem sikerült az azonnali visszajutás. Szerepelt Kispesten is, és mindkét klub meglehetősen szenvedélyes szurkolótáborral rendelkezik. Azokban az időkben volt konfliktusa abból, ha valaki vállalhatatlan stílusban értékelte a teljesítményét?
Volt, persze. Két óriási klubról beszélünk, mindkettő komoly táborral bír, márpedig a nagy tömegben mindig lesz olyan, aki az egyik héten véresre tapsolja a tenyerét, a következő meccsen pedig habzó szájjal üvölti, hogy te vagy a világ legrosszabb kapusa. Előfordult, hogy találkoztam szurkolókkal az éjszakában, de a vége szinte mindig az lett, hogy kialakult egy teljesen értelmes beszélgetés. Mondok egy tök jó példát: nagyon szeretem a Tankcsapdát, leutaztam Debrecenbe egy koncertre még akkoriban, amikor a Fradi helyett a DVSC uralta az NB I-et. Állok a buli után a pultnál, jön egy Loki-szurkoló, és kérdezem tőle, hogy miért nem jártok meccsre? Erre nekiállt szidni a vezetőséget, az edzőt, a játékosokat, mindenkit. Na, itt felment bennem a pumpa. „Azt tudod, hogy az elmúlt tíz évben hatszor nyertetek bajnokságot? És hogy az Újpest mikor volt utoljára bajnok? Egy olyan csapatnak vagy a szurkolója, amely a jelenlegi mezőnyben messze a legsikeresebb magyar klub. És azért, mert épp 8 pont hátránya van, nem jársz ki a meccsre, és anyázol mindenkit. Akkor szerinted racionális a hozzáállásod a csapathoz?” – kérdeztem tőle, erre csak hebegett-habogott. Ilyen beszélgetéseim mindig voltak, és az a végkövetkeztetés, hogy nem jó a kommunikáció a felek között.
Nem mondhatod mindig, hogy megértem a szurkolókat, mert lesz olyan, ami már kiveri a biztosítékot. És a szurkolóktól sem várhatja el senki, hogy a zsinórban tizedik zakó vagy egy kiesés után tapsikoljanak. Csak tényleg elcsúsztak az arányok, és senki nem mondja, hogy, gyerekek, elég volt, most húzzuk meg a határt.
Milyen volt 2004-ben, 18 évesen a Fraditól kikerülni az akkor Premier League-ben szereplő Charlton U19-es csapatához? Hiába túrtam fel az archívumokat, csak egy kétsoros Nemzeti Sport-hírmorzsát találtam önről abból az időszakból, amely megemlíti, hogy nagyszerű hírek érkeznek a fiatal kapustehetségről, viszont ennél több nem derült ki. Illetve az igen, hogy egy évvel később már ismét a Fradiban védett, ahova kölcsönadta az angol klub.
Az egész angliai kaland azzal indult, hogy 2003-ban kijutottunk az U17-es válogatottal az Eb nyolcas döntőjébe, és a Charlton ott figyelt fel rám. Részt vettem egy kéthetes próbajátékon, és végül 2004-ben kerültem ki, miután Magyarország belépett az Európai Unióba. Én voltam az első fecske, majd utánam igazolt Angliába Gera Zoli, Fülöp Marci és a többiek. Amikor 18 évesen egy Premier League-klub szerződtet, azt hiszed, ez a világ legtermészetesebb dolga. Most már persze azt mondom, bárcsak akkor tudtam volna azt, amit a mai eszemmel tudok. Az U19-eseknél védtem, de a szezon második felében már a felnőttel edzettem, nagyon jó kis csapat volt akkoriban a Charlton, amely 11. lett a Premier League-ben. Az első csapatnál az ír válogatott Dean Kiely és a dán csapattal két Eb-n és egy vb-n szereplő Stephan Andersen volt a két kapus, az U19-eseknél pedig Darren Randolph, valamint Rob Elliott voltak a posztriválisaim. Előbbi ötvenszer szerepelt az ír válogatottban, utóbbi csak négyszer, de nem mutat rosszul az önéletrajzában, hogy a Newcastle Unitedben 52 PL-meccsen védett. Én 80 kiló voltam, amikor kikerültem, ők legalább 90 kilósak, és 18 évesen ez a különbség nagyon sokat számított az akkori angol futballban, pláne, hogy a kapusok akkor még messze nem voltak ennyire képzettek lábbal. A terv az volt, hogy a második évtől kezdve végigjárom a ranglétrát, kipróbálom magam az 5–6. ligában, majd idővel magasabb osztályban is. Mégsem így alakult, mert úgy éreztem, fizikálisan nem állok készen arra, hogy az ötödik ligában jól teljesítsek, úgyhogy egyeztettem Józsa Miki bácsival, a Fradi kapusedzőjével, aki jelezte, hogy haza tudok jönni Szűcs Lajos mögé második számú kapusnak.
18 évesen, saját kútfőből azt gondoltam, ez egy jó döntés, ma már persze sajnálom, hogy akkor nem volt mellettem senki, aki azt mondta volna, hogy, kicsi, nyugi, menjél szépen a konditerembe, pakoljál magadra három-négy kiló izmot, aztán vállald be az ötöd-, hatodosztályt, és eszedbe ne jusson lelépni, mert egy Premier League-csapattal állsz szerződésben.
Olyan helyen voltam, ahova mindenki vágyik, viszont közülük iszonyatosan kevesen jutnak el idáig. Így is óriási dolog volt, nagyon szívesen emlékszem vissza rá, de 18 évesen ezt másképp éli meg az ember, azt gondolja, hogy ez a természetes, és ez jár. Akkor még naivan azt gondoltam, hogy ide még lesz visszaút. De a Premier League-be csak egy út van, nincs retúrjegy.
„Nagyon sokszor megkapom a Fradi-drukkerektől, hogy bárcsak náluk védtem volna úgy, mint most Kispesten. Sajnos akkor nem tudtam áttörni a gátat, el kellett telnie pár évnek, amíg rájöttem, hogy arra a helyzetre én még nem voltam felkészülve” – ezt nyilatkozta egyszer néhány éve. A NB I-es kizárás után a Fradi története egyik legkaotikusabb időszakát élte, ez a zavaros helyzet is közrejátszott abban, hogy nem tudott úgy teljesíteni, ahogy szeretett volna, vagy ahogy mások elvárták öntől?
Szerintem egész egyszerűen arról volt szó, hogy az embernek van egy teljesen természetes érési folyamata, amit nem szabad siettetni. És ebbe az érési folyamatba akkor még nem illett bele a Fradi. Ezt most már tisztán látom, mert nagyon sok mindenre sokkal hamarabb gondoltam magam késznek, mint amit utólag javasolnék az akkori önmagamnak. Fradi-nevelésként persze, hogy vonzó volt, hogy Szűcs Lajostól tanulhatok, aki akkor magasan az ország legjobb kapusa volt, és akivel nagyon jó barátok lettünk. Amikor Lajos elment Pápára, és 2006 év elején Gellei Imre bá’ mondta, hogy engem tesz meg elsőszámú kapusnak, az nagyon örömteli hír volt számomra, és csak évekkel később jöttem rá, nem biztos, hogy ott tartottam, hogy ez legyen a megfelelő következő lépés.
Mi az, ami hiányzott önből akkoriban?
Mentálisan még nem tudtam annyira jól felkészülni a meccsekre, a honvédos időszakban ilyen téren már sokkal rutinosabb voltam. Sokkal jobban ismertem magam, ezáltal pedig fel tudtam készíteni magam az adott helyzetekre, és ez a teljesítményemen is jobban érződött. Ez az érési folyamat része, hogy megismered magad, és rájössz, hogyan tudsz rendesen ráhangolódni a meccsre, hogyan tudod megnyugtatni magad olyan szituációban, amit túlstresszelnél, vagy hogyan tudod épp felpörgetni magad, amikor mentálisan kevésbé vagy éles. Ezeket meg kellett tanulni, és a Fradinál ez az eszköztár még nem állt a rendelkezésemre.
Ha már a Honvédot szóba hozta: milyen volt együtt dolgozni George F. Hemingway-jel, a kispesti klub korábbi tulajdonosával? Nem tűnik egy könnyű fickónak, de szórakoztató egyénisége volt az NB I-nek.
Imádtam vele dolgozni. A magyar futballban ritka kincs a kiszámíthatóság, nála viszont tudhattuk, hogyha valamit megígért, akkor garantáltan be fogja tartani. De azzal is tisztában voltunk, hogyha ő valamire azt mondta, hogy nem, akkor ezen akkor sem változtat, ha a fejed tetejére állsz.
Óriási figura, unikális egyénisége volt a magyar focinak, hálás vagyok azért, hogy abban a korszakban lehettem Kispesten, amikor ő volt a főnök.
A 2017-es bajnokcsapatnak ön már nem volt tagja, de a 2013-as, bronzérmes garnitúrának igen. Mindkét időszakban Rossi volt a Honvéd edzője, aki ma a magyar válogatott hihetetlenül népszerű szövetségi kapitánya. Hogy látja, miben változott leginkább Rossi a tíz évvel ezelőtti énjéhez képest?
Elképesztően sokat fejlődött minden téren, ami számomra a leglátványosabb, hogy nagyon lenyugodott. Kispesten sokkal forrófejűbb volt, de ezt nagyon szépen megtanulta kezelni. Az látszik, hogy a habitusa és az energiája nem veszett el, csak már másképp vagy máshova csatornázza be.
Lenne itthonról olyan ajánlat, amire azt mondaná, hogy máris indulok? Vagy most a helyén van?
Alapvetően a helyemen vagyok, de ha lenne ajánlat, meghallgatnám, persze. Nem lehet elvitatni, hogy a magyar futball az elmúlt időszakban fejlődött, ezt bizonyítja, hogy a Fradi évről évre bejut a csoportkörbe, és a válogatott jó úton jár afelé, hogy zsinórban harmadszor szerepeljen Eb-n.
Nem lehet legyinteni a magyar focira, mert fejlődött annyit, hogy érdekes és izgalmas legyen bármilyen edző számára. Nem vagyok hajlandó negatív lenni a magyar futballal kapcsolatban!
