Magyar foci

Puskás Lajos: A futball a társadalom hű tükre, Magyarországon főleg

Ötven éve, 1969. december 3-án a magyar labdarúgó-válogatott világbajnoki pótselejtezőt játszott Marseille-ben. Ott „jöttek a Csehszlovákok". Vajon valóban ez az félévszázados 4-1-re elvesztett mérkőzés a magyar labdarúgás Mohácsa? Az egyetlen magyar gólban tevőlegesen részt vállaló Puskás Lajos visszaemlékezését foglaltuk össze egybefüggő történetté.

Debrecenben, tizenhét évesen lettem első osztályú játékos, de húszévesen már a fővárosban, a Vasasnál teljesedhettem ki, majd 1974-ben hagytam abba a labdarúgást. Majd 15 évnyi élvonalbeli futballpályafutásom alatt dolgoztam Teleki Gyulával, Illovszkyval Rudolffal, Csordás Lajossal, Baróti Lajossal és minden bántó szándék nélkül állíthatom: az akkori edzők krémje közül Sós Károly, aki 1968-69 között irányította a magyar labdarúgó-válogatottat, lefelé lógott ki.

A játékosok között nem sok tekintélyt szerzett. Márpedig a futball az elmúlt ötven évben sokat fejlődött, de egy valamiben szemernyit sem változott:

a pályára kivitt játék minősége az öltözőben dől el. A kérdés ugyanis az: az edzőt szakmai téren elismerik a rutinos, hangadó játékosai, vagy sem, emberileg kellő tisztelet övezi, vagy sem? Amennyiben bármelyikre nem a válasz, előbb-utóbb megbomlik a csapategység, még ha remek, akár világsztár labdarúgók is alkotják a keretet, és hajtanának is a sikerért – esetleges lesz az végeredmény.

Az NDK-ból hazarendelt Sósnak kilenc mérkőzés alatt sem sikerült tekintélyt szereznie. Majd jött az 1970-es labdarúgó-világbajnokságra való kijutásról döntő meccsünk, az 1969. december 3-án, Marseille-ben megrendezett Csehszlovákia-Magyarország (4-1) találkozó.

A marseille-i megsemmisülést nem a végzetnek, hanem magunknak köszönhettük
Az irapuatói 0-6 diszkrét teadélután, egy másik vb-pótselejtezőn a jugoszlávok 7-1-es Üllői úti diadala virágcsokor, mézillat volt a csehszlovákoktól elszenvedett vereséghez képest.

Három példa, hogy mennyire elvesztette Sós-kapitány a renoméját

A találkozó előtt egy hétig a Sportszállóban edzőtáboroztunk. Sós taktikai értekezletet tartott. Egy kisebb teremben zsúfolódtunk össze és miközben a kapitány rakosgatta fel a két csapatot a nagyobb alakú mágnestáblára, Ihász Kálmán odanyúlt és lekapott egy magyar játékost. Mindenki látta, csak Karcsi bácsi nem. A Mester magyarázott bőszen, de közben csak rájött, hogy hiányzik a szélső védő, ezért odatett egy másikat. Ihász eztán egy óvatlan pillanatban visszatette a sajátját – immár tizenketten voltunk. A visszatartott röhögéstől mindenki vörös fejjel feszült, de belőlem csak kicsusszant a szusz. Karcsi bácsi rám förmedt:

– Mit röhög?

– Eggyel többen vagyunk, Mester! – mondtam és ezzel ki is húztam nála a gyufát.

A kapitány felé irányuló tiszteletet az is meghatározta, hogy ugyan már elég régen a válogatott kispadját koptatta, mégsem tudta, ki kicsoda. Mészöly Kálmánt összekeverte Fazekas Lacival, amíg a Kálmán az egyik edzésen el nem vesztette a türelmét és oda nem állt elé:

– Gyere ide Kapa! – hívta magához Fazekas Lacit. – Nézze meg Karcsi bácsi, hát össze lehet téveszteni minket? Én a Mészöly Kálmán vagyok és védő, ő meg a Fazekas Laci és csatár!

Tény, edzőként nem állt se Albert Flóri, se Sipos Feri, se Göröcs Titi, se Mészöly Kálmán szintjén, nem is lehet csodálkozni, hogy nem tudta megnyerni magának egyik meghatározó játékost sem. Ezért hiányzott a szakmai elismerés, a tisztelet. Máshoz szoktunk a kor nagy magyar edzőitől, akik maguk is egészen magas szintű labdarúgó múlttal rendelkeztek.

Sós Károly, a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya Fotó: Petrovits László /MTI

Végzetes hibák, amelyek a Marseille-i összeomláshoz vezettek

Akkoriban tavaszi-őszi rendszerben zajlott a bajnokság – Bene Feri mögött második lettem a góllövőlistán, neki 27, nekem 25 találatom volt –, ezért amikor Marseille-re készültünk, már egy ideje nem játszottunk bajnokit. Sós közölte, hogy a szeptemberi prágai selejtező meccs, a 3-1-es vezetésünkről elbukott 3-3 – végső soron ezért alakult ki köztünk a csoportban pontegyenlőség és ezért kellett harmadik meccset játszanunk – miatt neheztel néhány játékosokra.

Hogy kire gondolt, nem tudom, de az edzéseken hamar leveszi az ember, kivel számol és kivel nem az edző a kezdő csapatban. Jó néhányan, Menczel Iván is, Kocsis Lajos is, jómagam is úgy éreztük, bent leszünk. Hétfőn utaztunk ki és miután elfoglaltuk a szállást, közölte a csapattal a szerda esti kezdőt. Mindhárman bekerültünk. Kedd este azonban megérkezett Hegyi Gyula bácsi, az MLSZ elnöke, és Csanádi Árpád, az OTSH (Országos Testnevelési és Sporthivatal) elnökhelyettese. Sós még lefekvés előtt összehívott egy újabb csapatmegbeszélést és közölte, változik a kezdő  – mindhárman kikerültünk.

Hogy kit, miért cserélt be és ki Sós, azt nem akarom még megkérdezni tőle. Várok egy kicsit, van még dolgom ezen a világon. Ami biztos, ez megint összezavarta a fejeket. Az oda-vissza változtatás után késő éjszakáig és még másnap is ment a duruzsolás. Keresetlen szavakkal, az öltözői zsargon már csak ilyen. A játékosok csak-csak érzik a forma alapján, kinek kellene a kezdősípszó pillanatában a pályán lenni és kinek nem. Akinek megmondják, hogy kezdő, az lelkiekben előre felkészül a találkozóra; csak lejátszod a meccset egyszer-kétszer magadban. Aki viszont tudja, hogy nem kezdő, az másképp hangolódik.

Az i-re a pontot mégsem ez, inkább a meccs napján elkövetett óriási hiba tette fel, amihez – őszintén el kell mondani ezt is – Sósnak semmi köze. Már mindenki a buszban ült és vártuk, hogy induljunk a Stade Velodrome-ba, amikor Hegyi Gyula bácsi lekéredzkedett és nem jött vissza egy darabig. Tűkön ültünk és számoltuk a perceket. Busszal fél órára laktunk a stadiontól, de az MLSZ elnöke miatt okozott késlekedés miatt a Marseille-i dugóban erre rátettünk még egy lapáttal.

Akárhogy is, a kezdés előtt háromnegyed órával estünk be a stadionba, miközben a normál esetben két órával előtte már a pályán ismerkedünk a helyszínnel. A csehszlovákok már javában melegítettek…

Egy komoly verseny előtt nem úgy van, hogy kimegyek, megrázom magam és kész. Minden játékos – különösen a bogarasok – rendelkezik valamiféle kötelező rituáléval, de a szimpla masszírozásnak is meg van az üteme, szokásjoga. Az idő szűke miatt ezúttal semmi nem úgy történt, ahogy szokott, borult minden, egyedül a szokásos kávét dobtuk be az öltözőben. Ha sörmeccs lett volna, úgy semmi gond, de ezt a ki-ki pótselejtezőt semmi esetre sem lehetett annak nevezni. Nem akarom eltúlozni a lélektani felkészülés jelentőségét, de ezek az események így együttesen pecsételték meg végképp a végeredményt, végső soron az 1970-es vb-részvételünket.

Holott ilyen előzmények után sem kezdtünk rosszul. Eleinte inkább mi támadtunk, akadtak kapura lövéseink, de a kapusuk védett mindent. Aztán a félidő vége előtt kaptak egy tizenegyest, Kvašňák berúgta, így mentünk pihenni. Hogy miként éltük meg a meccset a kispadon? Csendben ültünk és néztük a találkozót. Abban az időben nem lehetett csak úgy felugrálni, mutogatni, kiabálni. Az edző is ritkán állt fel, nem üvöltő dervisek rohangáltak a vonal mellett, mint mostanság. Nem kellett cirkuszi színjátékot mutatni kifelé, sokkal fegyelmezettebb férfiak ültek a padon.

Aztán az 59. percében Veselý rúgott egy bombagólt, válaszként Sós becserélt minket Kocsissal. Lajos meg is jegyezte, csak úgy magának, félhangosan felsóhajtva:

Most meg már minek?

Még be sem melegedtünk, amikor Adamec szabadrúgásból háromra növelte az előnyt. Nem tudtunk váltani, a csehszlovákok uralták a meccset, Jokl bevert még egy bombát a kígyótérről. A vége előtt nem sokkal rástartoltam egy kipattanóra, elhúzta a védő a lábamat, Kocsis meg belőtte a jogos büntetőt. A szépítő találatot a két csere hozta össze.

Most akkor Marseille a magyar futball Mohácsa, vagy sem?

A mérkőzést követően túl sokan, túl hosszú időn át mondták; tragédia. Mindenféle jelzőt találtak ki ránk, az újságírók meg azt: Marseille a magyar labdarúgás Mohácsa. Túl nagy lett a fölhorgadás. Az csak olajat öntött a tűzre, hogy Kutas Istvánnak, az OTSH vezetőjének az volt a mániája, hogy a 30 éves játékos már öreg. Na, ez azóta többszörösen bebizonyosodott, a legnagyobb baromság.

Minden esetre Borbély Pál, a korábbi válogatott kosárlabdázó, a Népsport szakírója addig forszírozta Mészölyt a meccs után a szállodában, amíg azt találta mondani bánatában: „A mi időnk lejárt”. A pályára lépők közül Szentmihályi Antalnak, Ihász Kálmánnak, Farkas Jancsinak, jómagamnak, de a tizenegyest összehozó Kelemen Józsefnek is ez maradt az utolsó magyar válogatott mezben a gyepen töltött emléke, holott egyedül Szentmihályi pipálta ki a harmadik ikszet.

Hogy Marseille a magyar futball Mohácsa, vagy sem, erről mi magunk is beszélgettünk, de aztán az élet azt bizonyította, egyáltalán nem ott kezdődött a nagy lejtő, utána is születtek komoly nemzetközi eredmények klub és válogatott szinten egyaránt. Mást ne mondjak, 1972-ben olimpiai ezüstöt nyert a válogatott és negyedik lett az Eb-n, a hetvenes években az Újpest menetelt a BEK-ben, kijutottunk 1978-ban, 1982-ben is a világbajnokságra, sőt, 1986-ban Mezey Gyuri még kiváló képességű játékosokkal, extra csapattal, Mexikó előtt nem sokkal még világranglista vezetőként utazhatott a vb-re.

Hogy nem Marseille a magyar futball Mohácsa, amellett döntő érv, hogy

nem magyar – mert az ma nagyon keveset ér –, hanem nemzetközi viszonylatban is igen-igen jó képességű játékosokkal rendelkezett a magyar futball még a fiaskót követő két évtizedben is.

Kapásból tudnék 20-25 olyan palit mondani abból az időszakból, amilyenről a mai szövetségi kapitányok nemzetiségüktől függetlenül álmodozni sem mernek. Én sem mondhatom, hogy ok nélkül nem lettem többet válogatott, mert hiába rúgtam a Vasasban 249 meccsen 132 gólt, a posztomon többen is előttem álltak a rangsorban.

Fotó: Farkas Norbert /24.hu

Jó néhányan ki is kerültek külföldre. Zombori Sanyi, Váradi Béla, Müller Sanyi, Bálint Laci, Nyilasi Tibi, Törőcsik Andris – csak, hogy ne magunkat fényezzem, hanem az utánunk jövő generációkat említsem. Hogy mivel tudtak többet, mint a maiak? Jobban futballoztak, a technikai tudás terén sokkal magasabb szinten álltak. Ugyanakkor kétségtelen tény az is, hogy a ’70-es években a televízió betörésével már érezni lehetett a világfutball változását, üzletesedését, a szocialista magyar labdarúgás ezt nem tudta megfelelően követni se szakmai – képzés, nevelés –, se anyagi, se tárgyi feltételrendszer szintjén. Ez a hiányosság a rendszerváltásra vált mindenki számára nyilvánvalóvá és legfőképp utána nyílt egyre nagyobbra az olló.

A sport, a futball a társadalom egy szegmense. A ’80-as évek derekán a szocialista rendszer egyre érezhetőbben elkezdett bomlani. Lejtmenetbe kapcsolt minden. Megnyíltak a kiskapuk, a lehetőségek, jöttek a svindlik. A futballisták is emberből vannak, mit választottak? A képzettebb, a rátermettebb az első hullámmal kiment külföldre, itthon a gyarlóbb, az ügyetlenebb maradt.

Mindez a minőséget még mélyebbre vitte, és ez klubszinten hamarabb éreztette a hatását. Elmaradtak a korábbi európai kupasikerek, a nyolcvanas években már csak Videoton fellángolásnak örülhettünk – kétségtelen, Kovács Ferenc csapata hatalmas sikert ért el 1985-ben azzal, hogy UEFA-döntőbe jutott. A válogatott azért tartott ki pár évvel tovább, mert az mindig a krém játéka. A baj az, hogy ez a krém egyre vékonyabb lett, mert a klubok rohadtak, a merítési lehetőség egyre csökkent.

A legtöbb embert foglalkoztató sport, a futball hű tükre a társadalomnak. A magyar gazdaság privatizáláskor kilopták, amit törvényesen ki lehetett. A futballban ugyanez történt, a képzésben is, amit a ’90-es években szintén privatizáltak. 

Korábban előbb az egyéves segédedzőit, majd a kétéves edzőit, végül a négyéves szakedzői főiskolát kellett elvégezned ahhoz, hogy vezetőedző legyél. A hét év tanulás helyett évtizedekig 1-3 hónap alatt, jegyzetekből lehetett licencet szerezni. Mit értünk el vele? Ha veszed a papírt, tudsz is?

Ahhoz, hogy gyereket képezni tudjál, elengedhetetlen az anatómiai ismeret. Az izomrendszert, annak működését, légzés, keringés kialakulását álmodból felkelve fújnod kell. Pedagógiai, pszichológiai ismeretekkel kell rendelkezzél. Eztán beszélhetünk a szakmáról. De az is…

Fél évvel ezelőtt olvasom az egyik bulvárlapban, hogy egy volt válogatott játékos edzőként bontogatja a szárnyait. Gyakorolja a szakmát. Azt mondja: „33 évesen rájöttem, ha a labdának a külső felét rúgom meg, akkor az kanyart ír le!” 33 évesen rájött. Hát akinek így vág az agya…

Szóval: „Sok-sok év telt el azóta, jöttél velem sok gondon és viharon át”. Így szólt a kor kedvenc dala, és ez az egyetlen sor a magyar labdarúgásra, a Marseille óta eltelt fél évszázadára is tökéletesen igaz. Ugyan először nem jutottunk ki világbajnokságra, ráadásul az első olyanra, amit a történelem első élő közvetítése miatt valóban az egész világ láthatott, de nem ettől a kudarctól indult meg a futballunk a lejtőn.

Sokkal inkább az egyre erősödő, súlyosbodó társadalmi és politikai válság. Az a hierarchikus elv, rend, szakmai és döntéshozatali háttér, ami az 1800-as évek végétől felépülve vezérelte futballunkat, a háború után egy darabig még éreztette a hatását. Két évtized elteltével már teljesen más, OTSH-reflexek működtették labdarúgásunkat.

Marseille után ugyanaz a vezetés diktált, mint előtte. Sós menesztését azzal tetézték, hogy utódjául Hoffer Józsefet, az MTI sportrovatának vezetőjét nevezték ki szövetségi kapitánynak. Az aktuális hatalom futballban dilettáns emberei hozták a döntéseket még évtizedeken át klub és válogatott szinten is. Olyanok, akik utolsó mentsvárként ejtőernyőztek a sportba. Hát tőlük mit várhatott a magyar labdarúgás?

Több évtizedes lejtmenetet követően innen indult a magyar futball újraépítése. Logisztika terén szinte minden elkészült már, kérdés, a klub-, akadémiatulajdonosok és szakma mikor képes felnőni hozzá és élni ezzel a lehetőséggel.

Kiemelt kép: Farkas Norbert /24.hu

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Rangado.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.