Pisilhetünk mi mindenfelé, de széllel szemben nem lehet, erre rájöttünk most is. Sajnos kiállítottak egy olyan embert, aki lejátszott 800 meccset piros lap nélkül és még azt sem mondta életében, hogy »az Isten fáját!«, nem tudom, mivel bánthatta meg ennyire a játékvezetőt. Az egész mérkőzés fura felfogásban volt vezetve.
Kissé furcsa magyarsággal előadott, de annál erőteljesebb odamondás: az első osztálytól az idény végén minden bizonnyal búcsúzó Haladás vezetőedzője, Horváth Ferenc nem fogta vissza magát, amikor csapata Ferencvárostól elszenvedett 2-0-s vereségét értékelte a lefújás után.
Maradjunk annyiban, hogy volt oka a kifakadásra. A magyar válogatottsági rekorder, Király Gábor kiállítása nemzetközi szinten is párját ritkító eseménysor volt – a kapus egy percen belül „dumált ki” magának két sárga lapot is a játékvezetőnél.
Király állítja, semmiféle tiszteletlen dolgot nem mondott Karakó Ferenc játékvezetőnek, egyszerűen felhívta a figyelmét arra, hogy a les a Fradi-pályán is les. Majd miután kapott egy sárgát, megint odaszúrta, hogy ettől bizony a les les marad. Ezt követően mehetett zuhanyozni.
A spanyol bajnokságot közelebbről követőknek ez a fajta játékvezetői stílus ismerős lehet, hiszen Antonio Mateu Lahoz FIFA-játékvezető is előszeretettel alkalmazza. Kioszt egy lapot a dumás játékosnak, majd ezt követően életbe lép a zéró tolerancia: ha a játékos még egy szót szól, repül. Lehet persze vitatkozni a szabályok betűjén és szellemén, és bár majdnem biztos vagyok abban, hogy az ellenőri jelentés alapján ezek a játékvezetői ítéletek mindannyiszor megmagyarázhatóak, szögezzük le, pedagógiai értelemben nem éppen ez a követendő példa. Elvégre a játékos is ember, a játékosnak is lehet (helytálló vagy sem, tökmindegy) véleménye, és azt adott esetben el is mondhatja.
Vegyük például a valaha volt egyik legnagyszerűbb játékvezető, az olasz Pierluigi Collina esetét a nem éppen halvérű egykori csatárral, Christian Vierivel. Egy olasz bajnoki meccsen egy vitatható ítéletet követően utóbbi egy helyi szokást követve párbeszédbe elegyedett a bíróval – két centiről üvöltött az arcába. A szabályok (és az emberi jóérzés) felől közelítve ez természetesen megengedhetetlen, és bár ezt Collina maga is tudta, ahelyett, hogy fitogtatni kezdte volna hatalmát, inkább felvette a kesztyűt. Miután Vieri habitusában és stílusában válaszolt az őt ért kritikára (azaz szintén néhány centiről ordított a játékos arcába), az erre semennyire sem felkészült játékos megalázottságának csúcsán felmutatta a sárga lapot. Se többet, se kevesebbet, csak a fegyelmezésre hivatott cetlit. Mondanom sem kell, Vierivel többet nem volt gondja azon a meccsen.
Ha tekintélyt akarsz szerezni, hozz jó döntéseket
A tekintély kivívására persze akadnak kevésbé alternatív módszerek is (hozzátéve gyorsan, hogy a magyar bajnokságban eleve nem fékezhetetlen egóval rendelkező világklasszisokkal kell felvenni a kesztyűt): jó, de legalábbis következetes döntéseket kell hozni a pályán. Magyarországon mintha ezzel is lenne – nem kevés – gond. Nézzük csak például azt, igaza volt-e Királynak a Fradi vezető gólját illetően?
Az esetet megnézve teljesen egyértelmű: a ferencvárosi Gorriaran helyezkedésével – önkéntelenül is, de – zavarja Királyt abban, hogy rálásson a labdára. A kérdés csak az, hogy a jelenleg hatályos szabályok szerint ez aktív játékhelyzetnek minősül-e vagy sem?
A FIFA hivatalos szabálykönyvének hatályos magyar fordítása úgy fogalmaz, a játékos az alábbi esetekben vesz részt aktívan a játékban:
- beavatkozik a játékba azáltal, hogy megjátszik vagy érint egy labdát, amelyet a játékostársa adott le vagy érintett;
- zavarja az ellenfelet azáltal, hogy:
– gátolja ellenfelét a labda megjátszásában vagy abban, hogy képes legyen a labdát megjátszani, úgy, hogy egyértelműen akadályozza ellenfele rálátását;
– a labda megszerzése céljából támadja ellenfelét, vagy;
– egyértelműen megkísérli megjátszani a hozzá közel lévő labdát, akkor amikor ez befolyásolja az ellenfelet, vagy;
– nyilvánvaló cselekedetével egyértelműen befolyásolja ellenfele képességét a labda megjátszására; - előnyt szerez a labda megjátszásából, illetve akadályozza az ellenfelet, amikor:
– a labda a kapufáról, a keresztlécről vagy ellenfeléről lepattan vagy irányt változtat;
– a labdát az ellenfele szándékosan védi.
Aligha vitatható, hogy az uruguayi ez alapján teljesen egyértelműen aktívan játékban volt Lovrencsics lövésének pillanatában, azaz
Mindez persze nem jelenti, hogy joga lenne keresetlen szavakkal illetni a játékvezetőt (ha egyáltalán tett ilyet), azonban mindannyian érezzük: az amatőr hibát elkövető játékvezető reagált túl egy olyan helyzetet, amelyben még csak igaza sem volt. Miközben Király nem mászott az arcába, nem folyamodott tettlegességig, nem történt semmi rendkívüli. Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy egy gyenge kezű, hibát hibára halmozó játékvezető csupán visszaélt hatalmával az adott helyzetben.
Kezezés, gól – van ilyen?
Hogy lássuk, nem egyedi helyzetről van szó, jöjjön egy másik szituáció a hétvégi fordulóból: a felcsúti Nagy Zsolt gólja az MTK ellen.
Nem is lehet vitás, a játékos kézzel üt a labdába, mielőtt – az ukrán Kicsak kapitális, nehezen megmagyarázható hibája után – gólt szerez. Persze azt is tudjuk, hogy a kezezés a jelenlegi szabályok alapján kizárólag akkor szabálytalan, ha szándékos. Jelenleg akár gólt is lehet szerezni kézzel, ha a játékvezető a mozdulatot nem látja szándékosnak és így szabálytalannak (júliustól már érvényteleníteni kell a gólt vétlen kezezés esetén is).
Kérdés, a szabálykönyv mit mond: mi alapján kell döntést hozni arról, szándékos volt-e egy kezezés? Íme, a szempontok:
- a kéz mozog-e a labda fele (és nem a labda a kéz felé);
- az ellenfél és a labda közötti távolság (váratlan labda);
- a kéz helyzete még nem jelenti azt, hogy szabálytalanság történt;
- a labda érintése egy kézben lévő tárggyal (ruházat, sípcsontvédő stb.) szabálysértésnek számít;
- a labda megdobása egy tárggyal (cipő, sípcsontvédő stb.) szabálysértésnek számít.
Vegyük le most az utóbbi két – igen speciális – esetet, és koncentráljunk csak az első háromra. Mozog-e Nagy Zsolt keze a labda felé? Egyértelműen. Váratlan-e a labda, amely Nagy kezére pattan? Korántsem. A kéz helyzete szabálytalanságra utal-e, azaz természetes testhelyzetben tartja-e a karjait a játékos? Aligha.
És nem azért, mert a játékos történetesen kézzel ért bele a labdába – ez önmagában még akár szabályos is lehetne. De a kezezés körülményei a jelenleg hatályos szabályok alapján szándékosságra utalnak.
Tényleg puhány játékra nevelnek a magyar bírók?
Még érdekesebb persze a magyar játékvezetés helyzete, ha a száraz szabálymagyarázatoknál eggyel messzebbre tekintünk, és a mélyebb összefüggéseket kezdjük vizsgálni. Például Horváth Ferenc gondolatmenetén keresztül:
Pont a kupacsapatainknak vezetik úgy a mérkőzéseket, hogy mindent lefújnak nekik. Neveljük a kislányokat a bírók által, aztán kimegyünk a nemzetközi porondra, ott meg jön egy albán csapat vagy egy üzbég, aztán szétvágnak minket, erőszakosak, kemények. A magyar játékosok meg nézegetnek, hol vannak, a galamblelkű magyar bírók ezeket mind le szokták fújni. Szerintem ez is az egyik nagy problémája a labdarúgásunknak.
A felvetés nem újkeletű, Ferenczi Attila tradíciókutató, szakíró, edző is gyakorta kifejti, hogy a magyar játékvezetés színvonalvesztése is hozzájárult ahhoz, hogy a magyar futball elveszítse identitását:
Amíg mi edzők tanulunk játékvezetést és vizsgázni kell belőle, addig a játékvezetők nem tanulnak labdarúgó játékelméletet. Fogalmuk sincs mi történik a pályán. Néznek, de nem látnak, a futballismeretek hiánya miatt
– írta az általa alapított, Futballgondolkodók névre hallgató közösségimédia-csoportban a forduló után.
A gond csak az, hogy ezekben a nyilatkozatokban mintha összekeveredne a keménység és az alattomosság. Az albán, illetve jellemzően balkáni csapatok elleni – de említhetnénk a fehérorosz BATE-t is, amelyik rendre megtréfálja a magyar csapatokat az európai kupasorozatok valamelyikében – magyar sikertelenség elsősorban arra vezethető vissza, hogy a játékosaink feltűnően és rendre alulmaradnak a fizikai párharcokban. Nem arról van szó, hogy a nemzetközi meccseken a játékvezetők ne büntetnék a kései odacsúszásokat, a nyilvánvaló visszahúzásokat – sokkal inkább arról, hogy míg a magyar játékosok csak ezeket tudják kivitelezni a sebességkülönbség, a lassabb gondolkodás, reakció áthidalására miatt, addig a balkáni játékosok fizikai párharcokat kényszerítenek ki faultok helyett.
A futballban ez is tanulható, persze csak akkor, ha mindez része a képzésnek. És akkor, ha a játékvezetők egyébként itthon következetesen vezetik a meccseket, és nem történik meg az, mint a Ferencváros és a MOL Vidi, azaz a két toronymagasan legjobb hazai csapat idei egymás elleni összecsapásain. Hogy néhány játékosnak mindent szabad (akár alattomosnak is lenni), míg mások esetében már a kemény párharcokat is bünteti a játékvezetés.
Vagy, hogy az aktuális, 25. fordulóból még egy példát hozzunk; minden esetben sárga lapot kap az, aki olyan egyértelmű, szándékos szabálytalanságot követ el, mint Mohamed Remili a Honvéd kapusa, Gróf Dávid ellen (függetlenül attól, hogy a paksi szélsőnek ez már a második lett volna, így idő előtt mehetett volna zuhanyozni):
Akárhogyan is, egy dolog sajnos biztosnak látszik: jelen pillanatban a hazai játékvezetés szintje semmivel sincsen magasabban, mint a futballunké. És ameddig ez nem változik, addig a játékvezetők kénytelenek lesznek olyan alternatív eszközökkel kiharcolni a renoméjukat, mint ahogy Karakó tette. Amivel viszont csak mélyül a gödör.
Címlapkép: Czeglédi Zsolt / MTI
