A Ferencváros az előző fordulóban helyenként meggyőző játékkal, másutt az ellenfél gyermeteg hibáit kihasználva a Felcsútot ütötte ki az Üllői úton (4-0), majd a Kisvárdán jutott túl a kupában, igaz, a visszavágón nagyon keserves szenvedés árán (1-1, összesítésben 3-1). Szergej Rebrov ezzel együtt úgy döntött, nem variál sokat a csapatán: a hétvégi fordulóban is kihagyta Lanzafamét és Bödét – így az első bajnoki gólját az egy héttel ezelőtti meccsen megszerző Szignyevics maradt a center –, és egyedül a betegségéből felépülő Varga Rolandot tette vissza a csapatba. A magyar támadó az új szerzemény Tokmac Nguen helyét vette át a kezdőben, igaz, némileg szokatlanul ezúttal balról indult, a jobbszél pedig így maradt az ukrán Ivan Petrjak felségterülete.
Az Újpesten négy gólt is szélről érkező beadás után összeügyetlenkedő Diósgyőrben a jobboldali szárnyvédő Sesztakov itta meg a nagyarányú vereség levét, az ő helyét az egykori MTK, majd Liverpool-ifista Polgár Kristóf foglalta el a vonal mellett. Vernes Richárd helyett visszakerült a csatársorba Borisz Mihajlovics, illetve a tavasz eddigi részét sérülés miatt kihagyni kényszerülő Tajti Mátyás is. A taktikai hadrend maradt 3-5-2, ami előrevetítette, hogy a miskolciak elsősorban a pálya közepét szeretnék megvédeni a Fradi ellen.
A három középső védővel operáló formációk – mint a diósgyőri – nagy hátránya, hogy megfelelő kompaktság híján – azaz abban az esetben, ha a csapatrészek túlzottan eltávolodnak egymástól – a széleken nagyon sebezhetőek. Ez jött ki látványosan az Újpest elleni meccsen, és ebbe a hibába esett a DVTK a Ferencváros pályán is – talán utólag nem szentségtörés azt állítani, hogy
Pláne abban a stratégiai keretben és felfogás mentén, ahogyan Fernando Fernandez gondolkodott a meccset megelőzően.
A miskolciak spanyol vezetőedzője a meccset követően elárulta: úgy sakkozott, hogy rengeteg egy egy elleni párharc lesz a pályán, és erre próbálta felkészíteni a csapatát is. A sakkozás bejött, a felkészítés már kevésbé, mert
Már az Újpest elleni meccsen is nyilvánvaló volt, hogy az emberezéssel nem tud mit kezdeni a Diósgyőr, és komolyabb letámadás ellen a játékosállományuk nem tudja magabiztosan kihozni a labdát a saját térfelükről. Ez a Fradi ellen sem volt másképp – Rebrov bevallottan nagyon komoly hangsúlyt fektet arra, hogy csapata presszingje fejlődjön –, pedig Fernando két labdaügyes középpályással (Tajti, Márkvárt) kísérelte meg megtartani a labdát nyomás alatt.
Ez viszont nagyjából lehetetlen volt úgy, hogy a Fradi játékosai egyrészt nagyon magasan megkezdték a védekezést (Szignyevics Bödéhez képest nagyságrenddel jobb érzékkel tudja beindítani a letámadó mozgásokat, amelyek egyre olajozottabban működnek az FTC-nél), másrészt nem egyszer hárman-négyen is körbevették a labdás embert – mint ahogyan az a képen is látszik.
A Ferencváros hatalmas tempóban kezdte a meccset, nem ritkán 6-7 emberrel szállta meg a DVTK térfelét, miközben folyamatosan képes volt nyomás alatt tartani a labdát is. Ez miskolci oldalról hatalmas kapkodást váltott ki, egymást követték a vaktában előrevágott labdák, amiket a Fradi védelme okosan és szinte hiánytalanul gyűjtött be a középső harmadban, hogy aztán azonnal dobja vissza azokat az ellenfél tizenhatosa előterébe. A meccs első 20-25 percében a DVTK kapujára hatalmas nyomás helyeződött, úgy tűnt, csak idő kérdése a vezető gól megszerzése.
Ha a DVTK nagy ritkán támadásba ment át, akkor szinte biztos volt, hogy a Fradi csak a vonalak mellett enged utat: nem ritkán – mint ahogyan az a fenti képen is látszik – négy emberrel zárták körbe a labdás ellenfelet, hogy annak egyedül csak a vonalak mellé legyen esélye passzolni. Eközben a védők hátul már tökéletesen felkészülten várták a kikényszerített felívelést, és mindannyian szoros őrizet alatt tartották emberüket.
A Fradi hat emberrel, mértani pontosságú 4-2-3-1-es alakzatban ver tábort a DVTK térfelén. Márkvárt és Tajti teljesen elszigetelve vergődik, a három középhátvéd ugyan széthúzódik, de mélységi passzopciója nincsen a miskolci csapatnak. A két szárnyvédő, Polgár és Juhar túl magasra tolva helyezkedik, ami egyben azt is jelenti, hogy egy esetleges labdavesztés esetén nincs esélyük visszaérni, a két szélső középhátvéd oldalán zavartalanul viheti végig létszámfölényes ellencsapásait az FTC.
A Disógyőr is próbálkozott persze letámadással – ez volt az a haditerv, amelyet már a meccs előtti interjúkban beharangozott Fernando, és amibe egy héttel korábban a Felcsút nagyon csúnyán belesült a Fradi ellen –, ám a vendégek egy nagyon hibrid, szerkezetileg több sebből vérző megoldást tudtak csak megvalósítani. Prosser, Mihajlovics, illetve Szabó sokszor egészen magasra kalandoztak labdaszerzés céljából, ám őket nem követte a védelem, így a csapatrészek között megnőtt a távolság, azaz a Fradi könnyen képes volt áttörni a középpályán. Mivel a letámadás miatt sok esetben a két szárnyvédő (Polgár, Juhar) is feltolódott a támadókkal, egy labdavesztés után az ő helyükre villámgyorsan be tudta játszani a labdát a Fradi, nem egyszer alakult ki 3 a 4 ellen szituáció a miskolci kapu előtt úgy, hogy a hazai támadók lendületből, hátráló bekkekre vezethették rá a labdát.
Az egyes játékfázisok közötti átmenet felgyorsítása ezen a meccsen remekül sikerült Rebrov csapatának, összességében is sokkal élesebb, hatékonyabb, pörgősebb volt a Fradi, mint a tavasz eddigi meccsein. A Diósgyőr ellenben éppen ezeken az angol szakzsargonban úgynevezett transition, azaz a játékfázisok közötti átmeneti szituációkban a leggyengébb, elsősorban hátrafelé: szinte minden esetben, amikor úgy veszítettek labdát, hogy a szerkezetük már támadásra alakult át, a Fradi helyzetig tudta játszani a tempóelőnyét, esély sem volt a visszazárása védekezésben.
A hétgólos különbség a meccs képe alapján (a lövések száma 18-10, a kaput találóké 10-5 lett) talán túlzó, és kár lenne tagadni, hogy a kiütésben a piros lapnak is volt szerepe. No, meg persze annak, hogy a Fradi négy-, sőt ötgólos fór tudatában sem állt le, sőt, a mostanság kissé talán mellőzött játékosok – elsősorban Lanzafame – beállásával továbbra is maradt motiváció a pályán lévőkben a minél nagyobb különbség kialakítására. A DVTK ráadásul látványosan el is fáradt a meccs elején diktált, hazai szinten igen komolynak látszó tempóban, arról nem is beszélve, hogy lelki erő sem maradt a csapatban egy komolyabb vereség elkerülésére. A szerkezetük pedig már az első félidő végére szétesett, Fernando taktikai terve végül óriási csődnek bizonyult.
Újabb sikerével a Ferencváros egyrészt megőrizte hatpontos előnyét a tabellán a MOL Vidivel szemben, másrészt immáron zsinórban 32. mérkőzésén maradt veretlen hazai pályán. Egy hét múlva jön a folytatás az MTK elleni örökrangadóval.
