2016 nyara óta pallérozódik a Sampdoria utánpótláscsapatainál Hutvágner Gergely, aki a Vasas Kubala Akadémiáról került Genovába, miközben a Manchester Unitednél is volt már próbajátékon. Első olasz légióséve tündérmesébe illő fejezettel zárult, hiszen a Serie A utolsó fordulójában a Sampdoria kispadján foglalhatott helyet a Napoli elleni bajnokin. A Rangadó.hu a 2000-es születésű magyar tehetséget kérdezte a szezonhajráról, élete élményéről és az olasz kaland egy éves tapasztalatairól.
– Májustól igazából már a Sampdoria első csapatának edzéseit látogathattam, hiszen a klub első számú kapusa, Emiliano Viviano megsérült – meséli a 17 éves hálóőr. Mivel a korosztályos utánpótlásban a tétmérkőzések már befejeződtek, így felkerültem a nagyokhoz, úgy, hogy a felnőtt csapat kapusedzője engem választott a fiatalok közül. Jó két-három hetet készültem az élvonalbeli csapattal, valamint ezzel párhuzamosan az U19-es együttes edzéseit is látogathattam.
Az utolsó olasz élvonalbeli fordulóban, május 28-án a Sampdoria felnőtt keretében találkozhattunk az ön nevével is. Mi volt az élvonalbeli kispados bevetés közvetlen előzménye?
– A Napoli elleni mérkőzést vasárnap rendezték. Az előtérbe kerülésemnek az volt előzménye, hogy azon a héten, csütörtökön már menetrendszerűen a nagyokkal készültem, amikor is megsérült a harmadik számú kapusunk. Ekkor már éreztem, hogy valami történni fog, hiszen egy hálóőrünk maradt csak a felnőtteknél. Kicsivel később a vezetők jelezték, hogy a Napoli elleni bajnokin én leszek a harmadik számú kapus, és leülhetek a kispadra az utolsó olasz élvonalbeli mérkőzésen. Természetesen nagyon örültem a lehetőségnek, de ezt az érzést nagyon nehéz leírni. Hihetetlen boldog voltam akkor is, amikor a Sampdoria hivatalos honlapján megjelent a nevem a hétvégi utazó keret játékosai között.
– Hogyan emlékszik vissza arra a bizonyos és karrierje szempontjából az eddigi legemlékezetesebb vasárnap délutánra?
– Vasárnap délben együtt ebédeltem egy hotelben a Sampdoria legjobb játékosaival, majd csendespihenő következett, később pedig a kapusedzővel, mi, hálóőrök taktikai elemzésen vettünk részt. Elemeztük például ki hova rúgja a büntetőt, illetve a csatárok mozgásait, szokásait. Az uzsonna után a keret egy taktikai szobában találkozott, ahol mesterünk kijelölte a kezdőcsapatot, és újra átbeszéltük a taktikai hadrendünket. Ezt követően a csapatbusszal körülbelül húsz perc alatt megérkeztünk a stadionba, nekem minden hatalmas élmény volt, hiszen mindezt először élhettem át. A játékoskijáróban hatalmas és sok-sok kamera lógott a fejünk felett, rengeteg újságíró kérdezte a játékosokat. Amikor az öltözőben megpillantottam a 13-as számú mezt Hutvágner felirattal, óriási boldogság töltött el. Az utolsó bajnokin a legújabb mezt ölthettük már magunkra, azt, amelyben jövőre pályára lép a csapat. A találkozó előtt bemelegítettünk a pályán, de hasonlóban még sohasem volt részem: legalább a stadion fele tele volt, tehát tízezer drukker már a meccs előtt remek hangulatot teremtett, fantasztikus volt a körítés. Ráadásul a Sampdoria 2000, 2001-es korosztályához tartozó játékosok voltak a labdaszedők – tehát az én korosztályom –, még ők is gratuláltak nekem a nagy lehetőséghez.
– A találkozó előtt milyen volt az öltözői hangulat?
– A meccs előtt az egyik televízió forgatott az öltözőnkben, életképeket készítettek az előkészületekről. Az edzőnk után az elnök, Massimo Ferrero is bejött hozzánk és buzdított minket, azt mondta, még az esélyesebb Napoli elleni is lehet keresnivalónk. Nagyon motiváló volt a beszéde, illetve megköszönte mindenkinek az egész szezonban nyújtott munkát és helytállást.
– Csapata végeredményben hazai pályán 4-2-es vereséget szenvedett a dobogós Napolitól, a találkozó, gondolom, ennek ellenére örök élmény marad…
– Így igaz, amikor kivonultunk a stadionba, akkor is elképesztő tapsvihar fogadott minket, nekem pedig hatalmas élmény volt a kispadról követni a mérkőzést. Hihetetlen érzés volt a találkozót ilyen testközelből átélni… A mérkőzés előtt pár nappal még Lorenzo Insignével [a Napoli játékosa – szerk.] és a többi olasz sztárral játszottam a FIFA-csapatomban, akkor pedig ott élőben szaladgáltak előttem pár méterre. Elképesztő volt, még az unokáimnak is mesélek majd erről a napról, az biztos. Összességében abszolút mondhatjuk azt, hogy az első olasz légiósévem megkoronázása volt ez a mérkőzés, ennél szebb szezont aligha zárhattam volna tizenhét évesen.
– Az idényt egyébként az U17-es csapatnál védte végig, mennyire elégedett ilyen szempontból a 2016-2017-es szezonnal?
– Így igaz, szezonközben jobbára az U17-es korosztályban kaptam lehetőséget, szinte végigvédtem a szezont. Igazából a hajrára állt igazán össze a csapat, hiszen idény elején velem együtt több külföldi játékos is érkezett az együtteshez. Az olasz és a külföldi játékosoknak össze kellett rázódni, kellett egy kis idő, amíg megtaláltuk az összhangot egymás között. Igaz, hogy az őszi és a tavaszi szezont is a tizedik pozícióba zártuk, de a második félév már nagyon jól sikerült. Szezon végére a jelentős, több mint húsz pontos őszi hátrányunk a közvetlen riválissal szemben öt pontra olvadt. A csapattal szemben egyébként konkrét elvárás helyezésileg nem volt, meccsről meccsre kellett mindenkinek jobb és jobb teljesítményt nyújtani.
– Könnyedén ment a beilleszkedés a magyarországi évek után egy teljes más kultúrába és az új kapus-iskolába?
– Amikor megékeztem a csapathoz, nem beszéltem olaszul. Itthon vettem ugyan néhány olasz-leckét, de annyival nem lehet érvényesülni a profi világban. Eleinte kint is német iskolába jártam, beszéltem angolul is, de az olasz csapattársaim nem tudtak angolul. Két hónap után jutottam el arra a szintre, hogy legalább háromnegyedét értettem annak, amit a társak beszélnek, de kifejezni még nagyon nehezen tudtam magam. Három-négy hónap után ott tartottam, hogy már mindent megértettem, és folyamatosan tudtam társalogni, a gondolkodásmódom átállt az olasz nyelvre. A beilleszkedésemmel nem volt semmi probléma. Amint megtanultam olaszul, egyre több közös programot szerveztünk a csapattársakkal, mindenhova együtt mentünk. Két nagyon jó barátra is sikerült szert tennem: egyikük ausztrál, másikjuk lett – így angolból és olaszból is rengeteget fejlődtem egy év alatt.
– Saját teljesítményével és egyéni fejlődésével mennyire elégedett?
– A kapusposzt kicsit egyéni sport is, nagyon örültem, hogy ezalatt az egy év alatt szinte mindenben fejlődni tudtam. Minden nap kétórás kapusedzéseken vettem részt, a gyakorlatok minden pillanatát élveztem. A nyújtásokat, az erősítéseket is beleszámítva egy-egy tréning legalább három óráig tart itt Olaszországban. Az első félévben kicsit félénk voltam még, nem voltam annyira magabiztos, de ez tavaszra megváltozott és mondhatjuk, hogy megérdemelten játszottam végig a szezont. Több nagy védéssel voltam a csapat hasznára, volt, hogy én mentettem pontokat, illetve nagyon boldog voltam akkor is, amikor kapott gól nélkül hoztam le egy-egy mérkőzést. Az első félévben nagy különbséget nem érezem köztem és a második számú hálóőr között, de tavaszra meglátásom szerint sokkal jobb kapus érett belőlem, mint U17-es riválisomból.
– Meglátása szerint miben fejlődött legtöbbet Olaszországban?
– Talán egyszerű a válasz: sokkal magabiztosabb kapus lettem Olaszországban. Egyébként úgy ítélem meg, hogy a Sampdoria hálóőreként minden elemben fejlődtem, értem ezalatt a beadások lehúzását, a szögletekre való kimozdulást, a kirúgásokat, a ziccer védéseket, de fejlődtek a reflexeim is. A lábjátékban még többet szerettem volna javulni, szóval ezt még mindenképpen csiszolni kell a jövőben.
– Szemmel láthatóan fizikálisan is sokat lépett előre…
– Való igaz, itt tartózkodásom óta nagyon sokat erősödtem fizikálisan, hiszen izomban jó tíz kilót erősödtem. Most sem vagyok még egy Arnold Schwarzenegger-karakter, de már nem vagyok olyan vékony, mint egy évvel ezelőtt. Amikor megérkeztem, azt mondták az olaszok, legalább tizenöt kilót erősödnöm kell, szóval ilyen fronton is elég jól teljesítettem az első évben. Egyébként ennek köszönhetően sokkal jobb már a rugaszkodásom. Összességében tehát erősödtem, ügyesebb lettem és még magabiztosabb a kapuban, elégedett lehetek.
– A válasz talán egyértelmű: jó döntés volt tehát Olaszországba igazolni?!
– Mindenféleképpen úgy érzem, remek döntés volt részünkről, hogy a családommal és a menedzseremmel közösen úgy határoztunk, Olaszország mellett tesszük le a voksunkat. Kiváló szakemberekkel dolgozhattam Magyarországon is, de ez a Sampdoriára is maximálisan igaz. A tapasztalataim csak pozitívak, egy rossz szót nem tudnék mondani olasz klubomra.
– Mik a céljai a következő szezonra nézve? Lehet már tudni, hol számítanak önre az új idényben?
– Az új szezonban is szeretnék folyamatos játéklehetőséghez jutni, egyénileg pedig minden elemben tovább fejlődni. Ami a felnőtt csapatot illeti: szeretnék a legjobbaknál még több edzésen részt venni. Az még a jövő zenéje, hogy a következő szezont melyik együttesben kezdhetem meg, ez a nyári felkészülés során derül majd ki. Ami biztos, hogy július 22-e körül kell újra jelentkeznem a Sampdoriánál, akkor kezdjük majd meg az alapozást.
– Hosszú, fárasztó, ám sikeres szezon után hol töltődik fel a következő szezonra?
– A jól megérdemelt pihenőt Magyarországon, Dunaharasztiban töltöm a családom és a barátaim társaságában. A kemény szezon után jó volt hazatérni, nagy örömmel jöttem haza, és végre most kicsit a kikapcsolódásra és a feltöltődésre is jut időm. Két-három hétig csak pihenni szeretnék, hamarosan nyaralni is elmegyek, utána viszont már elkezdem a futásokat, illetve edzőterembe is eljárok majd, hogy formában lendüljek.
