A Fiorentina vasárnap este lehengerlő játékkal ütötte ki Milánóban az addig százszázalékos Internazionalét a Serie A hatodik fordulójában. A toszkán klub 4-1-es győzelmével átvette a vezetést a táblázaton: legutóbb az 1998–1999-es szezonban állt az élen a Fiorentina, akkor, amikor még Gabriel Battistuta volt a csatára és Giovanni Trapattoninak hívták az edzőjét. Most az idáig nem különösebben magasan jegyzett horvát Nikola Kalinic volt a támadósor hőse, a kispadon pedig egy felfelé emelkedő edzőcsillag ült: a hazánkban is jól ismert Paulo Sousa. A játékosként két klubbal BL-t nyerő egykori portugál válogatott futballista, akinek edzői tehetségét Magyarországon ismerhette meg igazán a világ – leszámítva néhány magyar futballszakértőt.
Lehengerlő belépő
Amikor 2011-ben, a fennállása első bajnoki címét nyerő Videotonnál bemutatták az aranykovács Mezey György helyére szerződtetett új vezetőedzőt, többen összenéztek Paulo Sousa első mondatait hallva. A mifelénk a legkevésbé sem szokásos stílusú, lehengerlő, udvarias, mégis határozott, angol nyelvű nyitómondatok a makulátlan eleganciájú, mosolygó portugál trénertől olyanok voltak, mint egy jól megírt színpadi belépő. Hatásos, „tapsos” nyitány, ami után azonban még nem tudni, milyen lesz a darab. Sousa gyakorlatilag mindenkit szövetségesének hívott, és reményét fejezte ki, a jelenlévők ugyanúgy hisznek benne, hogy máris európai útra lépett az egész klub, mint ő.
Nem nagyon láttunk korábban ilyen magabiztosan profi, mégis elegáns bemutatkozást – persze a kétkedés is ott volt sokakban, mi lesz a duma mögött. Paulo Sousa magyarországi két szezonja aztán igazolta, valóban egy felfelé vezető útra lépett a csapat – aminek persze látszólag ellentmond, hogy egyik évben sem lett bajnok. Ezt nem is mulasztotta el szemére vetni a hazai szakma: volt, aki csak egymás közötti beszélgetéseken fitymálta a portugál edzőt, de olyan hazai szakember is, aki nyíltan minősítette Sousa szakmai munkáját. Hogy személyében olyan edző dolgozik az NB I-ben, akinek későbbi edzői pályája messze túlmutat a hazai szinten, senki nem merte volna kijelenteni.
A Videoton sikeres „szétverője”
Sousa „bűne” egyesek szemében az volt, hogy a Mezey-féle bajnokcsapat meghatározó játékosai közül sokaknak nem adott nagy szerepet, ezek a futballisták később el is igazoltak Fehérvárról (ma is tartják magukat a pletykák, közülük hányan és hányszor próbálták megfúrni a portugált). Kétségtelen, bemutatkozásakor azt nyilatkozta, a keret nagy részére számít a továbbiakban is, mégis sok új légióst igazolt. De már érkezése után néhány héttel, a még a Mezey által lerakott alapokra épülő Videotonnal elbukta a Sturm Graz elleni BL-selejtezőt, és a két találkozón kapott négy gól után úgy látta, nem üti meg a kívánt mércét a csapat védekezése. Módszeresen alakította át a gárdát – miközben kétségtelenül megfordultak a Vidi keretében nem sok hasznot hajtó légiósok is, ahogyan minden magyar klubnál megtörténik az ilyesmi –, és épített fel egy olyan alakulatot, amelyik tavasszal már szinte hibátlanul működött, bár a veretlen Debrecent végül nem tudta utolérni. Idehaza a kommentátorok és televíziós szakértők egy része is sokáig azzal volt elfoglalva, hogy Sousa reklamálásait ostorozta, a játékvezetők is szerettek vele keménykedni, körüllengte a „mit képzel ez magáról?” baráti hangulata. (Megítélését negatívan befolyásolta az újságírók közt egy állítólagos durva afférja egyikükkel egy kispályás focizás alkalmával.)
De közben mindenki láthatta, Sousa képes nemzetközi szinten is eladható védekezést tanítani és ebből építkező játékot játszatni, egy magyar klubbal. Az Európa Liga selejtezőjében három kört kellett mennie a Videotonnak, olyan ellenfelek legyőzésével, amelyekhez hasonló kaliberek ellen azóta sem nagyon nyert mérkőzést magyar klub (a Videoton sem) európai szinten. A Slovan Bratislava, a Gent és a Trabzonspor ellen a védekezés és a kontrajáték magasiskoláját mutatta be a Videoton, hazai pályán egyetlen gólt sem kapott és odaért a főtáblára. Felejthetetlen emlék lehet a trénernek a Trabzonspor elleni visszavágó, amely után a közönség a nevét skandálta, mert a születésnapját is aznap ünnepelte… A főtáblán legyőzték a lisszaboni Sportingot és az FC Baselt, utóbbi ellen, a kilencvenedik percben kapta első gólját a Sóstón a Vidi. De a magyar szakma még mindig fanyalgott, Bognár György továbbra is a Mezey-féle „szellemes támadófutballt” hiányolta és megjegyezte, kontrázni mindenki tud, mert az „csak úgy jön”.
Bajnoki címek két országban
Sousa a légiósokra épített: a montenegrói válogatott kapus Bozsovics, a komoly nemzetközi pedigrével rendelkező portugál Caneira vagy a Maccabi Tel-Avivval most is BL-főtáblán szereplő szerb Mitrovics alkotta tengely remekül működött, közben pedig elkezdte beépíteni a fiatal tehetségek közül Gyurcsót és Kovács Istvánt. De Sándor György is „kivirágzott” a csapatában, Nikolics is előrébb lépett (az előző évben André Alves mögött többnyire csere volt). Sousa meg továbblépett: bár sokáig a hároméves „első periódus” és a hosszútávú klubmodell volt a hivatalos jelszó, amint lehetőség adódott előtte, elment. Nem volt túl elegáns családi okokra hivatkozni, de utólag ez jelentéktelen részletkérdés, hiszen az élet őt igazolta. Sousa jól gondolta, hogy a Videotonnál felmutatott munka ajánlólevél magasabb szintre.
A következő két évében a bajnoki cím is összejött neki, előbb az izraeli Maccabi Tel-Avivval, amelynek idén már BL-csoportkört érő alapjait is ő rakta le, majd a svájci FC Basellel, amelyet a Bajnokok Ligája egyenes kieséses szakaszáig vitt. Első, nem túl sikeres angliai próbálkozásai után tehát a portugál edző egyértelműen megtalálta saját útját: manapság az új generáció egyik legígéretesebb és legmarkánsabb trénerének tartják a nemzetközi médiában. Nyáron visszatért oda, ahol játékosként első igazi sikereit aratta, az olasz bajnokságba. Neki való csapatot kapott: a Fiorentina a Sousánál négy évvel fiatalabb Vincenzo Montella vezetésével szintén a szintet lépő klubok közé tartozott, ahol stabil a háttér és adottak a feladatok.
Kapitányként is szívesen látnák
Sousa mindig hátulról építkezik: A Videotonnál töltött két, illetve az izraeli és svájci egy-egy szezonja közül csak egyszer nem az ő csapata kapta a legkevesebb gólt az adott ligában (a veretlenül bajnok Debrecen kapott eggyel kevesebbet). A fegyelmezett csapatembereket és a jól passzoló, sokat futó középpályásokat kedveli, képes kihozni játékosaiból a legtöbbet. Hogy hova juthat a szezon végére, nem tudni. Az azért nem valószínű, hogy ismét bajnoki címet ünnepelhet, mert a Fiorentina kereténél több klubnak is erősebb van Olaszországban. De a jelek szerint az évről-évre erősebb bajnokságokban, egyre erősebb csapatokkal is sikeres edző a Serie A-ban sem fog megégni. És könnyen lehet, hogy nem ez lesz a végállomás számára.
Egy időben magyar szövetségi kapitányként is felvetődött a neve (leginkább a különböző közönség-szavazásokon) a hazai médiában, sokan látnák szívesen ismét Magyarországon. De alighanem elúszott egy időre ez a hajó, csak integethetünk utána, jókívánságokkal. Paulo Sousa nemrég megemlítette egy interjúban, hogy az angliai kudarcok után a Videotonnál építette fel magát újra edzőként – nekünk a jelek szerint ennyi szelet jut a dicsőségből. De talán ma már nem nyilatkozza egyetlen hazai futballokos szakember sem azt (nyilvánosan), hogy Sousa semmi különöset nem tud, csak „szétvert egy bajnokcsapatot”…