Történelmi győzelmet aratott az NB II kilencedik helyén álló Budafoki MTE azzal, hogy 3-0-val ejtette ki az élvonalbeli Vasast a MOL Magyar Kupa elődöntőjében. Ezzel a BMTE eljutott oda, amiről korábban álmodni sem mert, a döntőbe.
Ez egy nagyszerű érzés, büszkék vagyunk. Egy nagyszerű stáb, egy nagyszerű csapat, egy nagyszerű klub áll mögöttünk, mögöttem, úgyhogy igazából ez egy csapatsiker volt
– lelkendezett kissé meghatódva a mesterhármast szerző Beke Péter a lefújás után.
Az öröm persze érthető, ez egy különleges eredmény a csapat számára, és Bekén kívül másokat is fűthet a bizonyítási vágy. Gundel-Takács Bence tehetségét mindenhol elismerték, mégis csak négy NB I-es meccset kapott eddigi pályafutása során. Ötven élvonalbeli meccsel a háta mögött Fótyik Dominik már az ötödik idényét tapossa az NB II-ben, Csonka András pedig a Fradinak szeretné megmutatni, hogy nem csak a másodosztályban állja meg a helyét.
A Budafok teljesítménye – amellett, hogy elismerésre méltó – történelmi mércével nézve is megsüvegelendő. Legutóbb ugyanis 2012-ben, vagyis 11 évvel ezelőtt jutott el NB II-es csapat a döntőbe, akkor a feljutásért küzdő MTK-nak sikerült kiharcolnia a finálét. Garami József együttesében olyan játékosok szerepeltek azon a mérkőzésen, mint Kanta József, Dragan Vukmir vagy Könyves Norbert. A találkozó elég hektikusan alakult, az MTK szerezte az első gólt, aztán fordított a Loki, de a Debrecentől kiállították Nikolov Balázst a 60. percben, a budapestiek pedig a létszámfölényt két gólra váltották. Szakály Péternek azonban a 89. percben sikerült egyenlítenie, a 3-3-as döntetlent követően tizenegyespárbaj után dőlt el a találkozó a DVSC javára – ott is a kilencedik párig jutottak a rúgók, csak hogy még kiélezettebb legyen a csata.
Szintén a Debrecenhez kapcsolódik a legutóbbi olyan Magyar Kupa-döntő, amelyen mindkét csapat az első sikerére hajtott, akárcsak idén a Budafok és a Zalaegerszeg. 1999-ben az élvonalban egyre komolyabb eredményeket összehozó DVSC-Epona és a másodosztályú Lombard FC Tatabánya jutott be a döntőbe. Ekkor még csoportkörrel indult a sorozat, amiből a Loki kimaradt, mert nemzetközi selejtezőt vívott 1998 nyarán. A Tatabánya viszont két győzelemmel és egy döntetlennel lépett tovább a legjobb 32-be, majd a Hajdúszoboszló sem okozott gondot, de az MTK és utóbb az Újpest kiejtése már bőven a bravúr kategóriába tartozott. A váci együttes 3-0-s legyőzésével eldőlt, hogy a Lombard nemcsak NB II-es bajnok, hanem kupadöntős is lett a szezonban, csak a pont hiányzott az i-ről.
„A DVSC közel egy évszázados fennállása alatt soha nem nyert semmit, ezért lenne fantasztikus, ha győznénk. Ezzel örökre maradandót alkotnánk, még az utókor is emlékezne ránk” – fogadkozott a finálé előtt Dombi Tibor, Vadicska Zsolt pedig még ennél is nagyobbat ígért, amikor a Hajdú-Bihari Naplónak azt mondta,
a szurkolók azt várják tőlünk, hogy történelmi sikert arassunk Vácott. Hát, ígérem nekik, hogy nem fognak csalódni bennünk.
A döntőben aztán egy szöglet utáni csúsztatást követően Bagoly Gábor lőtt a hálóba, ám Kiprich József a 49. percben egyenlíteni tudott. A 81. percben ismét egy szöglet után jött az újabb debreceni találat, ezúttal éppen a történelmi sikert ígérő Vadicska fejelt le egy labdát, ami hatalmas mázlival jutott be a tatabányai kapuba. A holland Eric van der Merwe a gólvonalon túlról tudta csak kibikázni a labdát, de ezen sokat vitáztak még a tatabányaiak, ahogyan azt is nehezményezték, hogy a 92. percben nem fújtak be nekik egy tizenegyest.
Utólag meg is óvta a döntő végeredményét a Tatabánya, végül azonban visszavonta a kérelmét, így a DVSC örülhetett a 2-1-es történelmi győzelemnek.
A Soroksár sikere több szempontból is izgalmas 1934-ből, mert egyrészt a BSzKRT elleni döntőben szintén garancia volt egy új kupagyőztesre, másrészt viszont, mire eldőlt a kupa sorsa, már élvonalbeli csapattá vált a győztes! Arról nem is beszélve, hogy ebben az évben a profi csapatok visszaléptek a kupától a világbajnokság miatt, vagyis csak amatőr együttesé lehetett a trófea. Először 1934. május 31-én csapott össze egymással a két döntős, ám 2-2-es döntetlenre végződött az összecsapás, így újrajátszásra volt szükség. Csakhogy a finálénak otthont adó Üllői úton a Ferencváros nemzetközi selejtezőt játszott a Kladnóval, így aztán a Soroksár-Beszkárt felvezető mérkőzéssé alakult át, a második meccs időpontja pedig többször is megváltozott a Fradi igényeihez igazodva. Végül június 30-án végre lejátszották a meccset – az esti Fradi-meccs miatt 16 ezer néző látogatott ki a találkozóra –, amely 1-1-re végződött.
Harmadjára is meg kellett szervezni tehát a finálét, de csak augusztus végére találtak időpontot, addigra pedig a Soroksár feljutott az élvonalba, sőt, annyira megerősödött, hogy Az Est beszámolója szerint már esélyesként lépett pályára. „A Beszkárt mégis jól tartotta magát s 0:0-ás félidő után csak a második félidő második felében adta meg magát. Ekkor Kelemen és Vadász révén két gólt lő a Soroksár, utóbbit szabadrúgásból.
A Soroksár győzelmének eldőlte után a két csapat játékosai összeverekedtek
– írta a mérkőzés tudósítója.
A Siófok sikerének is izgalmas előzményei voltak. Ugyan a Bányász nem tartozott a neves, kiemelkedő együttesek közé, de a nyolcvanas évek elején több olyan focistát is szerződtetett, akikről az NB I-es csapatok lemondtak már. Nem sült el tökéletesen ez a módszer, mert két labdarúgó jogosulatlanul szerepelt, ugyanis érintett volt az 1983-as, totóbotrányként elhíresült fogadási csalási ügyben. A Siófok egy Slovan Sahy nevű szlovák kiscsapattal játszott barátságos meccset, amelyen csereként pályára lépett két játékos is, akiket az MLSZ elmarasztalt, de csak a meccs után három nappal. Ennek ellenére mégis megbüntette érte a szövetség a csapatot, amiből hosszú pereskedés és tárgyalások garmadája lett.
„Azon a bizonyos barátságos játékon az ellenfél egy, a szlovák járási bajnokságban szereplő kiscsapat volt. Tudni kell ehhez, hogy ott Sahyban van a Barátság Kőolajvezeték első csehszlovákiai szivattyúállomása és amióta megindult a Szovjetunióból Csehszlovákián át Magyarországra történő olajszállítás, vállalataink között egész szoros, baráti kapcsolat alakult ki. A kinti vezetők kérték a lehetőséget, hogy az olajosokból álló műkedvelő csapatuk hozzánk jöhessen, és létrejöjjön a számukra oly vonzó mérkőzés – hisz nekik nagy szó, ha NB II-es ellenféllel focizhatnak.
Szurkolóink nagyon különbözőképpen reagáltak a büntetésre. Az elején még azt hitték, majd visszaadják azt a négy pontot. Aztán hogy belelendült a csapat, egyfajta dac alakult ki a nézők között: most majd megmutatjuk, boldogulunk mi anélkül is… Hát, ezért nagy siker az MNK-siker
– mesélte a döntő előtt Bagdi Márton, a siófoki klub elnöke a Sportgazdaságnak.
A Magyar Népköztársasági Kupában hasított a Siófok és a Rába ETO elleni fináléra készülhetett. A győrieknek fontos lett volna a siker, mert Verebes Józseffel 1984-re már két bajnoki cím is összejött, de az MNK-t nem sikerült még behúzni. Eljött a meccs napja, és a Sóstói Stadionban az ETO hamar vezetést szerzett egy borzalmas siófoki felpassz utáni akció végén. Mindenki azt hitte, a legjobb magyar csapatnak tartott győriek innentől simán megnyerik a döntőt, de az 55. percben némi mázlival egyenlített a Siófok. A döntés az utolsó pillanatokra maradt, miután mindkét csapat megnyerhette volna a meccset, Horváth II László robbant be jól egy védőről lecsorgó beadásra.
A BszKRT, Soroksár, Tatabánya, MTK, Siófok ötösről is szót ejtettünk már, az NB II-es döntősök közül azonban nem maradhat el sem az 1974-es Komló, sem az 1965-ös Diósgyőr fináléja sem. A DVTK még egy olyan ETO-val mérkőzött meg, amely története során nem nyert Magyar Kupát, ennek megfelelő szellemben lépett pályára. Az erőviszonyokról sokat elárul, hogy már az első félidőben 4-0-ra döngölte földbe ellenfelét a győri együttes, amely egyben a későbbi végeredménynek is bizonyult. 1980-ban viszont a Vasas ellen már összejött a diósgyőrieknek a siker, azon a meccsen 3-1-re győzött a miskolci csapat.
Az 1965-ös diósgyőri csapathoz képest jóval nagyobb ellenállást fejtett ki a Komló, amely bátor, támadószellemű játékkal állt ki a Fradi ellen. Ennek eredményeképp egy öngóllal ugyan, de már az első félidőben vezetést is szerzett, és összességében is érvényesült az akarata. A második félidőre azonban elfáradt a csapat, az utolsó 30 percre pedig már csak az előny megtartására összpontosított. Az FTC tudásbeli fölénye viszont megmutatkozott.
A Komlói Bányász a 60. perctől beszorult, sorozatos hullámokban vezette rohamait az NB I-es csapat. Bálint, Branikovits, majd Kű veszélyeztetett, a 69. percben megszületett az egyenlítő gól. Máté tört kapura, a védők megtorpantak, Erdősi késve indult ki, s az FTC középcsatára kiugratta Muchát, s ő a kapu közepébe emelt. Élénkült az iram, a Komló támadásaira az FTC fergeteges rohamokkal válaszolt. A 78. percben megszerezte a vezetést a Ferencváros
– írta Vincze Jenő a Magyar Hírlap másnapi számában a döntőről.
Két másodosztályú döntőstől nem tettünk még említést, pedig az 1993-as döntőben majdnem elkapta a Fradit a Szombathelyi Haladás. A két mérkőzésen eldőlő párharcban mindkét alkalommal 1-1-es döntetlen született, ezért tizenegyesekkel kaparintotta meg a trófeát a Ferencváros.
Bármilyen furcsa is, a másik csapat a 2004-es Budapest Honvéd. A kispestiek 2003 tavaszán kiestek, amely után azonban rögtön egy bajnoki címmel sikerült visszajutni az NB I-be. A duplázás viszont nem a kispestieknek jött össze, hanem az NB I mellett az MK-döntőt 3-1-re megnyerő Ferencvárosnak. A duplázás miatt egyébként a Honvéd így is kijutott a nemzetközi porondra.
Azoknak a döntőknek viszont még nem értünk a végére, amelyeken mindkét klub az első győzelmére utazott. A legelső, 1910-es MTK-BTC összecsapást nem érdemes boncolgatni, hiszen itt érthető módon csak új győztese lehetett a sorozatnak. Azt azért megjegyezzük, hogy a legelső magyar bajnoki címet szerző BTC a kupát nem tudta behúzni. Három évvel később már a Fradi és a BAK mérkőzött meg egymással, amelyet több balhé is tarkított. A mezőnyfölénye dacára 2-1-es vereséget szenvedő BAK játékosai összebalhéztak a meccs után az FTC focistáival, ráadásul egy piros lap nélkül megúszott belépő is borzolta a kedélyeket.
A következő döntőre, amelyben mindkét együttes először érhetett csúcsra, egészen 1926-ig kellett várni, amikor a Kispesti AC és a BEAC csapott össze egymással. Ez nem hozott ekkora feszültséget, mint a Fradi-BAK találkozó, de a dráma így sem maradt el, ugyanis az első meccs után a visszavágó is 1-1-re végződött. Háromszori hosszabbítás (!) döntött, mert a sima ráadásban is 2-2-re állt a meccs, végül egy 157. perces találattal nyertek a kispestiek. Három évvel később a mára már megszűnt, debreceni Bocskai FC és a Szegedi Bástya küzdött a trófeáért, ez azonban közel sem hozott ilyen szoros csatát.
Ezzel egyúttal nemzetközi kupaszereplést is kiharcolt magának, ahol azonban 7-0-s összesítéssel esett ki a First Vienna FC-vel szemben. 1940-ben szűnt meg a Bocskai, amely nem tudott a profizmussal megbirkózni. A Magyar Kupát 1935 és 1940 között nem írták ki, így aztán az 1941-es döntőre a szokásosnál nagyobb figyelem irányult. A Szolnoki MÁV és a Salgótarjáni BTC is legelső kupagyőzelmére készült, ahogyan a bajnokságban, úgy a kupában is szolnoki sikert láthatott a 7000 fős nézősereg.
Nagy változásokon ment keresztül a magyar futball, a 21. században három új kupagyőztest is láthattunk: 2005-ben a Matáv FC Sopron, egy évre rá az FC Fehérvár, 2011-ben pedig a Kecskemét hódította el a trófeát. Tizenkét év után újabb csapat írja be magát a győztesek közé, de hogy ez a Zalaegerszeg lesz-e vagy a Budafok, arra majd a döntő adja meg a választ.
