Az, hogy állva maradok a meccs előtt, már hetekkel ezelőtt tudható volt. Ebben az ügyben nincs jó vagy rossz döntés, én személy szerint azt érzem, a meccs előtti térdelés egy rutin, jelenleg teljesen mindegy, hogy térdelünk vagy állva maradunk. Ettől még néhányan ugyanúgy megkapjuk a bántó szavakat. Tudom, sok munka folyik a háttérben, hogy változást érjünk el, ezt végtelenül tisztelem is. Ahogy a csapattársaimat, a többi játékost, akik folytatják majd mindezt. De a társadalom tagjaként azt érzem, ösztönöznünk kell az iskolákat a jobb oktatásra, ahogy a közösségi média oldalainak is jobban kellene büntetniük azokat, akik bántanak valakit online – és nem csak azokra a játékosokra gondolok, akik ezt elszenvedik
– magyarázta döntését Wilfried Zaha, aki a Crystal Palace legutóbbi, West Bromwich ellen aratott győzelme előtt egyedüli játékosként nem ereszkedett térdre a kezdő sípszó előtt, így a maga módján reflektálva a rasszizmus elleni harcra – s nem kevés munkát adva a Selhurst Parkban ténykedő helyszíni fotósoknak.
A gesztus megjelenése a szigetországi sportvilágba viszonylag új jelenség, Amerikából, az ottani fociligából vették át. Colin Kaepernick, a San Francisco 49ers irányítója volt az első, aki az amerikai nemzeti himnusz alatt letérdelt. Akkor úgy fogalmazott, nem marad állva egy olyan ország zászlaja kedvéért, amely elnyomja a feketéket kizárólag a bőrszínük miatt. George Floyd halála után ez a gesztus sokkal általánosabbá vált a sporteseményeken, ekképp a Premier League-ben is.
Még júniusban, az angol bajnokság rajtjánál, az Aston Villa és a Sheffield United csapatai voltak az elsők, amelyek térdre borulva fejezték ki szolidaritásukat a Black Lives Matter mozgalom mellett. Őket követte a Manchester City, majd az Arsenal is, végül a bajnokság összes csapata átvette a gesztust. Csakhogy már a kezdetek óta heves vitákat váltott ki a jelenség. Az egyik fő vitaalap az volt:
Zaklatás offline és online
Februárban a Premier League, az FA és többek között a másod-, harmad- és negyedosztályért felelős EFL együttesen írt nyílt levelet a facebookos Mark Zuckerbergnek, valamint Jack Dorsey Twitter-mogulnak, hogy keményebben szankcionálják az internetes bántalmazást. Az vezetett idáig, hogy számos rasszista abúzus történt a közösségi médiában.
- Marcus Rashford, Axel Tuanzebe és Anthony Martial is rasszista kommenteket, privát üzeneteket kapott az Instagramon, melyek ellen saját klubjuk is felszólalt.
- Reece Jamest, a Chelsea hátvédjét is effajta támadások érték.
- Mike Dean játékvezető két játékost állított ki egy meccsen, ahol mindkét szurkolói tábortól halálos fenyegetéseket kapott, így azt kérte, ne kelljen meccset vezetnie a következő fordulóban.
- Bernd Lenónak, az Arsenal kapusának rossz formája után, korábban azt tanácsolta egy kommentelő, kövesse Robert Enke példáját, aki öngyilkosságot követett el több mint tíz évvel ezelőtt.
Rashford hosszabban is írt erről a tendenciáról közösségi oldalán: mint mondta, megoszthatná azokat a privát üzeneteket, amelyeket naponta kap, de az semmire nem vezetne.
Fekete vagyok, és minden napot büszkén élek meg. Semmilyen komment nem fog ebben változást előidézni. Sajnálom, ha egyesek arra számítottak, hogy hevesen fogok reagálni, de ezt a lehetőséget nem adom meg nekik.
Nem ez az első ilyen eset a szigetországban: néhány évvel ezelőtt pont egy manchesteri derbin szakadt el a cérna egy Manchester City-szurkolónál, aki a United egyik játékosát, Fredet találta meg magának. A drukker majmot utánzott, illetve dobálta is a játékost, rasszista skandálással egybekötve. Szintén pár éve történt, hogy Raheem Sterlinget a Chelsea szurkolói gyalázták rasszista kijelentésekkel, ami nagy port kavart a sajtóban, már csak azért is, mert Sterling ezután egyenesen a médiát okolta azért, hogy a lelátón ücsörgő szurkolók nem tudnak az ellenfél színes bőrű játékosaihoz normálisan viszonyulni.
Egy Daily Mail-cikket emelt ki, melyben a City akkori két akadémistája, Tosin Adarbioyo és Phil Foden jelentették a szalagcímet: mindketten házat vettek a citys fizetésükből, de Adarbioyo esetében úgy fogalmaztak, a nagy keresete ellenére sosem kezdett még az első osztályban, míg Fodennél azt emelték ki, hogy az anyjának vásárolt ingatlant.
Sterling szerint egyenesen vicc, ahogy a sajtó megpróbálta negatív színben feltüntetni a fekete Adarbioyót. Szerinte emiatt sem kell azon csodálkozni, hogy egyes szurkolók viselkedése nem tud megütni egy bizonyos szintet. Később, már javában a pandémia alatt pedig úgy fogalmazott:
Egyetlen kór van csupán, amire gyógymódot kell találnunk, és ez a rasszizmus.
Noha ezek az incidensek egymást követték az elmúlt években online és offline térben is, a játékosok, klubok, edzők hangja mostanra talált értő fülekre: az Instagram és a Facebook szankciókat vezettek be, azaz minden olyan felhasználó kommentjét vagy fiókját törlik, aki zaklató hozzászólásokkal, üzenetekkel bombáz más felhasználókat. A Twitter hasonlóképp tett, ők is szűrni kezdték a rasszista abúzusokkal teli kommenteket.
Persze a játékosok sem mentesek a közösségi médiás szabályok alól:
- Bernardo Silva pár hónapja fekete csapattársával, Benjamin Mendyvel viccelődött a Twitteren, ami óriási indulatokat váltott ki az internet felhasználókból.
- Edinson Cavani többmeccses eltiltást kapott, miután egy győztes meccs után negritónak nevezte saját csapattársát, Fredet, ami ugyan Uruguayban nem számít pejoratív kifejezésnek, de az angol szövetség rasszista megnyilvánulásnak ítélte.
- Kiko Casillát, a Leeds kapusát nyolcmeccses eltiltással sújtotta szintén az angol szövetség, miután állítólag rasszista megjegyezéseket tett az ellenfél játékosára, Jonathan Lekóra – igaz, ezt nem lehetett bizonyítékokkal alátámasztani.
A hiperérzékeny közegben persze akadnak érdekesen kezelt ügyek is. Antonio Rüdiger, a Chelsea hátvédje még egy tavaly decemberi, Tottenham elleni találkozón szenvedett el fájdalmas kijelentéseket, miután a hátvéd arról számolt be, a Spurs szurkolói majomhangokat utánozva próbálták provokálni a németet. Az FA nem talált bizonyítékot minderre, így az ügyet lezárták, ezt Rüdiger nehezen viselte:
„Sosincs büntetés, én vagyok a bűnbak. Nem adom fel, ezután is fel fogom emelni a hangomat, de úgy tűnik, egyedül maradtam. Ez egy katasztrófa. Néhány hete apává váltam, s azon gondolkodom, hogy a társadalom nem áll mellettem a rasszizmus elleni küzdelemben.”
Az angol klubok egy része megunta a térdelést
A Kaepernick-féle térdelés körüli hercehurca tavaly decemberben ütötte fel fejét Nagy-Britanniában: miután a szurkolók – korlátozott számban ugyan – visszatérhettek a stadionokba, a másodosztályban vitézkedő Millwall Derby elleni meccse előtt egész Európát bejáró felvételt rögzítettek. Miután a játékosok térdre ereszkedtek, a hazai csapat szurkolói lehurrogták a gesztust.
A feldühödött szurkolók politikai üzenetet és ideológiát sejtettek a térdelés mögött, így a Millwallnak klubszinten kellett mindent megcáfolni: akkor azt írták, csak a diszkrimináció elleni harcban vállaltak fel egy szerepet, és ha ehhez saját szurkolóik nem képesek csatlakozni, az sajnálatos. Az ellenfélnél szereplő Colin Kazim-Richards később a közösségi médiában azt írta: pontosan az ilyen incidensek miatt térdel le és mindaddig le is fog, amíg nem lesz változás a kultúrájukban.
Végül az ügy odáig fajult, hogy Sanjay Bhandarinak, az angol labdarúgó szövetség és játékosok közös rasszizmus elleni szervezetének (Kick it Out) vezetője határozottan kijelentette, nincs politikai összefonódás amögött, hogy Nagy-Britanniában térdre ereszkednek a játékosok.
A BLM egy mozgalom, nem egy milliókat magába foglaló politikai célokat kitűző koalíció.
Les Ferdinand, a Queens Park Rangers korábbi játékosa, jelenlegi sportigazgatója bizonyos értelemben a Millwall-szurkolók mellé állt, mert úgy fogalmazott, a térdelés már túl nagy PR-t kapott, egyszerűen nem tud érdemi hatást kiváltani a pályákon.
Boris Johnson pedig azt mondta, őt a gesztusok hidegen hagyják, szerinte nem lehet az embereket olyan dologra kényszeríteni, amelyet amúgy nem tennének meg önszántukból.
Zaha lehet a mérleg nyelve
Miután a West Brom elleni meccsen egyedül maradt állva a pályán, az elefántcsontpari támadó nem meglepő módon a világsajtó látókörébe került. Később elmondta, nem kell újdonságként tekinteni a tettére, már tavaly decemberben beharangozta, hogy felhagy a letérdeléssel, mert üres gesztus vált mindebből, amelyet újra kellene értelmezni, mielőtt még inkább rutin válik belőle.
A Crystal Palace csapatkapitánya, Luka Milivojevics támogatja Zahát:
Teljes vállszélességgel mögötte vagyok. Azért térdelünk le, hogy példát mutassunk, mikor a gyerekek meglátnak minket: hiszen azt kérdik ilyenkor, mi miért tesszük ezt. Wilfried másik utat választott, fordítva csinálja, de teljes mértékben tisztelem őt ezért.
A csapat menedzsere, Roy Hodgson szerint nonszensz, hogy Zaha cselekedetét sokan annak tudták be, hogy az elefántcsontpartit nem érdekli a Black Lives Matter és úgy en bloc a rasszizmus kérdése: „Ő pont azért teszi ezt, mert nagyon is érdekli. Erőteljes álláspontja van: nem hisz abban, hogy ennek a dolognak ma ugyanolyan értéke van, mint amikor belekezdtünk.”
Zaha csatlakozott a Derby County, a Brentford, Bournemouth és QPR csapataihoz. Ezek az együttesek befejezték a mérkőzés előtti térdelést. A játékos tette annyiban más, hogy ő a Premier League-ben, azaz az első osztályban lépte ezt meg. A gesztus – akár térdelve, akár máshogy – maradni fog a 2020/21-es idény végéig, egyelőre kérdéses, hogy a továbbiakban miként fog alakulni.
Richard Masters, az angol bajnokság fejese a Sky Sportsnak adott interjút az eset után. Elmondása szerint már önmagában az rengeteg energiával járt, hogy a játékosokkal átbeszélték a pandémia alatt, hogy miért fontos a gesztus pályákra való behozása. De azt mondja, talán most először volt olyan együttállás, hogy maga a bajnokság, a klubok és a játékosok ugyanazon az állásponton voltak egy kérdésben.
A szezon hátralévő részében még több rasszizmus elleni üzenet lesz a játékosok mezein, a letérdelés pedig folytatódni fog az idény végéig. Nem utasítottuk őket, hogy ezt tegyék, személyes döntésük volt. Azt remélem, a jövőben is folytatódhat majd. A nyári szünetben megbeszéljük majd, hogy mi az, amit tenni lehetne a megkülönböztetés elleni küzdelem jegyében, amit üzenetként átadhatunk majd.
Zahának már a mezen lévő üzenetekkel is voltak problémái korábban, feltette ugyanis a kérdést, miért kell neki Black Lives Matter-feliratot viselnie csak azért, hogy megmutassa, a feketék is számítanak. A játékos szerint ez inkább egy megalázó döntés, mintsem építő jellegű. Ezek mellett azt is elmondta már, hogy ne keressék interjúkkal a témában, majd csak akkor, ha valami érdemben is változik a rasszizmus elleni harcban. Ő például profi játékos kora óta fizetése bizonyos százalékát jótékonykodásra fordítja, szerinte az ilyen típusú tettekben van hiány a profi fociban, az üres gesztusok pedig semmilyen problémát nem oldanak meg.
Mérni nem igazán lehet, hogy mekkora hatása van a meccsek előtti letérdelésnek a társadalom összes szektorára a rasszizmust illetően, Zaha vélhetően az online közegben indított támadásokra gondolt, amikor azt mondta, ugyanúgy megkapják a bántásokat, függetlenül attól, letérdelnek vagy sem. Saját tapasztalataira is alapozhatja mindezt, de
Az ügyhöz hozzátartozik még, hogy szakmai vonalon a brit futballisták egészen más miatt kritizálták nemrég a meccsek előtti térdre borulást. Március 8-án egy konferenciát tartottak Angliában a Radlett Action for Racial Equality nevű szervezet jóvoltából, amelyen részt vett Luther Blissett, a Watford klublegendája is, aki évek óta a rasszizmus ellen ténykedik. Itt úgy fogalmazott, jelentősen csökkent a rasszizmus jelenléte a futballszektorban, de még mindig van mit javítani. Annak ellenére, hogy fekete edzők és menedzserek betörtek az angol futballba az elmúlt években, a felsőbb színtereken is szükség lenne sokszínűségre.
Miért csak a játékot vesszük figyelembe edzői és játékos oldalról? A labdarúgás globális üzlet, bármilyen etnikai hovatartozással bíró embernek döntésközelbe kell kerülnie. Ezt az oldalt abszolút nem is veszik, vesszük figyelembe felsőbb szinteken. Térdelj le, rád vetül majd a média figyelme, aláírom. De ettől függetlenül tenni is kell valamit. Az emberek letérdelhetnek, de mit tesznek ezen túl? Ha ez csak egy megszokássá válik, az egésznek lőttek.
Az bizonyos, hogy Wilfried Zaha akciója erősen tematizálta a brit sportsajtót az ominózus mérkőzés után, a játékos azonban nem lehet elégedett, hiszen többnyire döntése rizikósságát, kvázi vakmerőségét emelték ki az újságok szerkesztői – a tényt, hogy a térdre borulás Zaha szerint eredménytelen, valójában hidegen hagyták. Március második felében arra is választ kapunk majd, mely játékos fogja az elefántcsontparti után ezzel a módszerrel osztani a véleményt, miszerint a rasszizmus eltüntetéséért nemcsak üres mozdulatok, hanem erős tettek is szükségeltetnek – még akkor is, ha ez egyelőre pont ugyanolyan üres feltételezés, mint amilyen jelentéktelen Zaha szerint a letérdelés.
