A Magyar Labdarúgó Szövetség az elmúlt években mindent megtett annak érdekében, amit közgazdaságilag meg lehet tenni a magyar futball feltámasztásáért. Köszönhető ez annak is, hogy a kormány kiemelt ágazatként kezeli a sportot, ezen belül a labdarúgást, mint a kimutatottan legtöbb magyar embert megmozgató sportágat – rászakadt a pénzeszsák a sportra.
Egyes kimutatások szerint csak a labdarúgásra 230 milliárd forint tao-támogatás jutott. Az MLSZ jóváhagyásával a klubok ebből jelentős mértékben költöttek infrastruktúrára, mintegy 2000 kis-, közepes- és nagyméretű labdarúgó pálya épült fel, és számos meglévő újult meg az elmúlt években.
A szövetség rendbe tette a televíziós jogdíjat, a klubok legnagyobb bevételi forrásának a kérdését is – szintén burkolt állami segítséggel az MTVA utalja az évi mintegy 4 milliárd forintos jogdíjat. A szövetség 2018-as pénzügyi terve szerint tavaly tíz milliárdot forintot osztattak szét a csapatok közt – a tv-jogdíjon túl, sportfogadási bevételek, a ligák névadó szponzoraitól jött bevételek, stb. –, idén 11,3 milliárd a terv.
A G7 becslése szerint így a 10 milliárdból 6,9 milliárd juthatott az élvonalnak, ami a teljes költségvetésük több mint negyede.
A kérdés az, hogy a csapatok tulajdonosai mire költik a mannát?
Az MLSZ azzal is próbálkozott, próbálkozik, hogy a magyar labdarúgó bajnokság első sorban a magyar futballisták játékterepe legyen, azon belül is egyre több fiatalé. Ezért bár eltörölték az úgynevezett fiatalszabályt, de az idei nyártól némi módosítással visszavezették a rendszerbe, miközben megtartották a minőségi magyar játékosok lejátszott játékperceit támogató és 2018-ban bevezetett „produktivitási rendszert”.
A szövetségben mindent megtesznek hát, amit bürokratikus úton, a durva beavatkozáson kívül meglehet. Így a kérdés az, hogy a csapatok mire költik azt a hatalmas summát, amit
Pénteki podcastunkban is témát jelentett, hogy alapvetően sportágspecifikus tudáshiányban szenved a magyar futball, ami általánosságban igaz a klubvezetői, és a szakmai munkára is. Az MLSZ például a hajára kenheti az összes logikus, a magyar klubfutball támogató, a magyar játékosokat előtérbe helyező erőfeszítését, ha a klubvezetők többsége fittyet hány rá, mert másképp képzelik el a saját cégük működtetését.
Fenti táblázatunkból jól látszik, hogy a Paks, a DVSC mellett a két feljutó, a Kaposvár és a ZTE, továbbá a Mezőkövesd az a klub, amelyik stabilan magyarokra épít – a MOL Vidi és a Fradi azon kivételes fordulón van túl, amikor az eddigiekkel ellentétben felborult a pálya a magyarok javára.
Az akadémiával rendelkező Budapest Honvéd Kisvárda elleni (1-3) mérkőzése hozta a legmegdöbbentőbb adatot,
Nem a két topcsapatunk valamelyikéről beszélünk, hanem az aktuális 4., és 12. helyezettről és akkor még nem esett szó a Puskás, mint Akadémia 4:7-es magyar külföldi arányáról.
Ha a magyar futballpiac méretében kicsit is hasonlítana a nagy nyugat-európai bajnokságok valamelyikéhez azt mondanánk, ez a 60:40 százalékos összesített arány nem is olyan rossz (bár ha a MOL Fehérvár és a Fradi a szokásos kezdővel áll fel, alighanem pár százalékkal rosszabb lenne az összkép). Úgy azonban, hogy a közeli minták azt mutatják, a magyar piac is alapvetően játékosexportra lenne ítélve, már elég gyatra.
Másképp: a két kiemelt, európai középcsapatok aljának a költségvetésével rendelkező, így egy-egy elcsípett BL-, EL-csoportkőrről okkal álmodó Fradin és MOL Fehérváron kívül a klubvezetők talán nagyobb mértékben költhetnék az ilyen-olyan formában érkező (közpénz)támogatást magyar játékosok képzésére, megfelelő menedzselésére, mint külföldi munkavállalók fizetésére. Akkor talán lenne valami, a jelenleginél jobban érzékelhető pozitív változás a magyar klubfutballban, a válogatott stabilitásáról már nem is beszélve.
(Kiemelt képen a Budapest Honvéd-Kisvárda FC mérkőzés, az összesen pályára lépő 21 külföldivel Forrás: facebook.com)
Kiemelt kép: MTI/Szigetváry Zsolt
