Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!
Kitört a téli szünet a hazai élvonalban, eljött az értékelés, az összegzés ideje. A Paks–Nyíregyháza elmaradt, a Kecskemét–Győrből viszont másfél is megadatott, tehát összesen 135 és fél bajnoki meccset láthattunk júliustól decemberig. Ezek közül néhányra a mai napig is jól emlékszünk, de akad, amelyiket már másnapra elfelejtettük. Visszapillantás-sorozatunkban kettesével tekintjük át a csapatok eddigi szereplését. A hetedik részben nézzük a dobogóról épphogy lemaradó keleti duót, a Debrecent és a Diósgyőrt.
3. Diósgyőri VTK (32 pont)
Az egyik legelkoptatottabb közhely a magyar futballban egyes csapatok régi „dicsőségét” emlegetni, amint a mai utódok játszanak néhány nézhetőbb meccset. A DVTK sem kerülheti el, ahányszor éppen jól áll a táblázaton, hogy ne jelenjen meg néhány könnyes szemmel, remegő kézzel klaviatúrába pofozott flekk a régi szép időkről, amikor Salamon, Oláh, Fükő stb., és az olimpiai válogatottat a Diósgyőr adta, szintén stb.
Egy idő után ezeknek a nosztalgikus akkordoknak már semmi üzenetük nincs, annyira elkopnak, ám kétségtelen, ha van stadion, ahol nagyon könnyen elcsábul az ember az ilyesmire, az a miskolci. Mert ott még mintha tényleg a régi érzést keresnék ma is a szurkolók – rengeteg silány, semmire se jó év után fut egy jó szezont a csapat és máris telt ház, futball-láz van a városban (jelentsen ez bármit manapság). Ilyesmi történt a kilencvenes évek végén és az elmúlt szezonokban.
Nem csoda, hogy a miskolci közönség a szangvinikus, olykor extrém megnyilvánulásokat produkáló és kellően nárcisztikus edzőket szereti, mert erős a vágy benne, hogy valaki mögé teljes mellszélességgel odaálljon. Ma már elég viccesen hangzik, de bizony annak idején Tornyi Barnabás volt ilyen edző a diósgyőrieknek, manapság pedig Tomiszlav Szivics a népboldogító vezér. Akitől nem lehet elvenni, hogy a szakmához is ért az önfényezésen túl. A szöveg gyakran kötelező kellék, de hogy van-e mögötte munka, a pályán mindig kiderül. Szivicsnél van. A Diósgyőrt nem csak a szurkolók fanatizmusa és edzője kabinetalakításai emelte fel a magyar mezőny első felébe, hanem a megfelelő szakmai munka. Elek Ákos Szivicsnél ismét a legjobb magyar box to box középpályás lett (a válogatottba is visszakerült), Kádár Tamás is sínen van, ahogy a csapat is. A Diósgyőr ősszel küzdeni is tudott, amikor kellett, erről az utolsó percekben megnyert meccsek árulkodnak. És tulajdonképpen a nemzetközi kupaszereplés is elfogadható volt, a Krasznodar elleni sima kiesés pedig a realitás.
Szivics ugyan mondott olyasmit, hogy a nyáron kupameccseket játszó csapatoknál törvényszerű a novemberi (…) hullámvölgy, de ezt tudjuk be egy félresikerült magyarázkodásnak egy rosszabb meccs után. A Diósgyőr kicsit még kiegyensúlyozatlan csapat, de a stabilnak tűnő hátteret és a miskolci hangulatot ismerve nem nehéz a szezon végén a dobogóra jósolni a piros-fehéreket – persze komoly kérdés, mi lesz, ha a kulcsemberek télen külföldre igazolnak. Alighanem ez az igazi kihívás most a menedzsment számára, szerencsére a vezetőedző kifejezetten szereti a kihívásokat.
4. Debreceni VSC-TEVA (31 pont)
Bajnokcsapat ilyen rosszul még nem kezdte a következő szezont, ahogyan a tavaszi aranyérmes DVSC rajtolt az új bajnokságban. Az utolsó percekben kapott gólok miatti nemzetközi kupakiesés nyilván rányomta a bélyegét a hazai szereplésükre, de ilyen hosszú rossz sorozatot akkor sem várt tőlük senki. Tény és való, hogy meglehetősen közel álltak az európai csoportkörbe kerüléshez a debreceniek, majd miután elrontották a selejtezőket, hetekkel később is úgy közlekedtek a pályán az NB I-es meccseken, mint akit alaposan fejbe kólintottak egy súlyos fémtárggyal.
Komoly szakmai elemzésre amúgy sem vállalkoznánk, a Loki esetében egyébként értelme sem lenne, mert szeptember közepéig elsősorban nem szakmai, hanem mentális okok miatt szerepeltek pocsékul (még a sereghajtó Pécstől is képesek voltak kikapni, ráadásul odahaza). Ahogy ilyenkor lenni szokott, természetesen a szerencse is elpártolt tőlük, erre jó példa volt a Paks elleni vereségük. Lehetett tudni, hogy a játékosok nem felejtettek el focizni, Kondás Elemér nem lett rosszabb edző, a csapatnak pedig semmi más nem kell, hogy átlendüljön a holtponton, csak idő, meg egy győzelem.
Végül október elején a Bp. Honvéd játszotta el az áldozati bárány szerepét, a Debrecen feltámadt, korábbi bukdácsolásához képest imponáló magabiztossággal, és egyre tetszetősebb játékkal kezdte gyűjtögetni pontjait. Győzni tudott Székesfehérváron, Győrben, illetve az MTK ellen, és döntetlent játszott a Fradival, és végül csak egy ponttal maradt le a téli dobogóról. A hírek szerint a kínos vesszőfutás közepette sem forgott veszélyben Kondás Elemér állása, pedig számos magyar klubnál már két edzőt is kirúgtak volna ennyi idő alatt, ennyi pontvesztés, illetve kupakiesés után.
A gyönyörű stadionról továbbra is csak elragadtatással lehet írni – abszolút értékben is teljesen rendben van, nem csak azért, mert sokkal szebb, jobb és kényelmesebb, mint az indokolatlanul agyonajnározott Fradi-aréna –, a nézőszám viszont Debrecenben is elkeserítő mélységekbe zuhant, pedig (közhely bár, de igaz) ez a csapat tényleg többet érdemelne.