Az ország egyik legismertebb tévése, aki beosztása szerint nem tartozik az MTVA sportosztályához, mégis a legnépszerűbb sportriporterek egyike. Több mint harminc éve dolgozik a televízióban, kvízműsorok vezetése mellett például a két legutóbbi labdarúgó világbajnokság döntőjét is ő közvetítette. Most olyanra készül, amire eddig soha: Európa-bajnokságra, amelyen a magyar válogatott is ott lesz. A Rangadó.hu-nak adott interjúban sok mindenről mesél, például arról, milyen volt közvetíteni a 8-1-es hollandiai vereséget, és hogy miért nem fordulhat elő ilyesmi a mieinkkel Franciaországban.
Visszament a laktanyába a 0-6-ért
– Az 1998-as világbajnokságon tevékenykedett először riporterként, a legutóbbi két tornán a döntőt is ön közvetítette, de mennyire gondolta komolyan, hogy egyszer még a magyar válogatottal együtt szerepelhet egy eseményen?
– Reálisan akkor gondolhattunk először rá, amikor kiderült, hogy emelik az Európa-bajnokság létszámát. Világbajnokságra bekerülnie, tizenhárom európai csapat közé, igen kevés esélye van a magyar válogatottnak. Azt azért nem mondanám, hogy már minden nap ajándék a számomra, de annak, hogy a karrierem során ott leszünk egyszer mi is, a huszonnégyes Európa-bajnoksággal lett meg a realitása. Más kérdés, hogy láttuk, így sem volt egyszerű.
– Az eddigi utolsó magyar érdekeltségű világbajnokságról, a mexikóiról milyen emlékei vannak?
– Akkor voltam katona. Amikor a ruszkik ellen játszottunk, hétvégi eltávozáson voltam, és ami soha az életben nem fordulna elő normális emberrel a katonaság alatt, akkor megtörtént: hamarabb mentem vissza a laktanyába a lehetségesnél, hogy láthassam a meccset. Aztán négy perc után kettő-nulla volt oda. Utána meg harminc évig semmi, amikor már televízióztam, teljesen reménytelen volt, hogy bárhová kijussunk.
A gyerekeit nem közvetítené
– A magyar futballnak volt szerepe abban, hogy sportriporter lett?
– Nem, ez véletlenül alakult így. Amikor bekerültem a Magyar Televízióba, még színházzal akartam foglalkozni, az élet aztán máshogy hozta. Amikor kiderült, hogy a színház nem jön össze, éppen hirdettek egy pályázatot a sportosztályra. Ekkor már öt éve ott voltam a tévében.
– De a sport amúgy jelen volt addig is az életében?
– Persze, mindig sportoltam. Fiatalon NB I-es szinten kézilabdáztam, aztán egy betegség miatt másfél évet ki kellett hagynom és ezzel annak a karriernek vége lett. Azt szoktam mondani, hogy így viszont több olimpiára eljutottam, mintha kézilabdáztam volna… A gyerekeim is sportolnak, a nagyobbik fiam kézilabdázik, a lányom az NB I-ben kosarazik, a kisebbik fiam focizik. A sport hozzátartozik az általános műveltséghez, az élethez. Mindig is azt akartuk, hogy a gyerekek mozogjanak. Aztán hogy lesz-e belőlük profi sportoló, majd eldönti az élet.
– Sosem közvetítené őket?
– Nem. Azt szerintem nem lehet. Apának lenni a sportpályán, az egy más állapot.
Nem baj, ha jönnek a fiatalok
– Manapság a sporttévékben egy-egy új riporter akár a következő héten közvetíthet valamilyen meccset, önöknél ez máshogy volt? Létezett az a bizonyos ranglétra?
– Abszolút. Nagyon hálás vagyok azért, hogy velem végigjáratták a szamárlétrát. Számtalan tudósítást csináltam mindenféle BMX-versenyről meg tömegsport rendezvényről. Amikor nagyon morgolódni kezdtem, hogy már a sokadik futóverseny, amiről tudósítani kell, azt mondták, figyelj, öreg, ha nem tudod nyolcféleképpen megcsinálni, már régen rossz. Másfél év után kerülhettem először képernyőre, egy keddi adásban, amikor gyakorlatilag semmilyen sportesemény nem volt. De ma is azt mondom, hogy nagyon hasznos volt az addigi időszak.
– Van önben hajlam a „bezzeg az én időmben” szövegekre?
– Ezt konkrétan nem szoktam mondani, de annak például örülök, hogy az M4 csatornán most megint kezd kialakulni egy olyan szerkesztőségi élet, mint annak idején. Összehasonlítani nem lehet, hiszen akkor egy televízió volt, egy sportosztállyal, mindenki ott dolgozott, aki számított, három generáció együtt. Ma már ez nem jellemző: ha engem is a sportosztályhoz számítanak – nem oda tartozom hivatalosan –, akkor én vagyok a legöregebb. Az mindig jó, ha jönnek a fiatalok. Ez egy csapatmunka. És én a csapatban hiszek. Általános iskolás koromban teniszeztem, de az nem nagyon ment, nem éreztem jól magam, talán nem véletlenül. A csapatsportokat szerettem.
Gyulai-epigonból Gundel
– A saját egyéni stílusát mennyi idő alatt alakította ki? Amikor kezdett, még javában a Vitray-, illetve Knézy-iskola határozta meg a sportközvetítéseket.
– Nem megy könnyen az ilyesmi, az öregek azt mondták régen, négy-öt év kell legalább, hogy valakinek kialakuljon a saját hangja. Az ember eleinte folyamatosan kontrollálja magát, és hosszú idő, amíg ez a kontroll elmúlik. Nekem volt egy időszakom, amikor nem tudatosan, de végig Gyulai István stílusában beszéltem. Ő is észrevette, én is, csak nem tudtam, mitől van. Aztán ez elmúlik egy idő után, nem döntés kérdése, magától kialakul a saját hang.
– Az ön egyénisége nem a szigorú, nagy megállapításokat kijelentő, magabiztosan kritizáló riporteré, a nézők a humánusabb, megengedőbb hangú kommentátorok közé sorolják. Mennyire teszi ezt próbára, amikor éppen 8-1-es vereséget kell közvetíteni, illetve a sokadik elvesztett selejtezőt?
– Ez a habitus belülről fakad, tehát nem jelent nehézséget. Az a riporteri filozófiám, hogy a minősítés a néző dolga. A mi dolgunk megmutatni a jelenséget, feltenni kérdéseket, esetleg felhívni a figyelmet bizonyos dolgokra. Nyilván érzékeltetheti az ember a véleményét, de hagyjuk meg a nézőnek, hogy minősítsen. Nem kell ítélkeznünk, mert nem is mindig ismerjük a hátterét a dolgoknak. Ha már a 8-1 szóba került: az amszterdami meccs után néhány héttel összefutottam Csábi Józsival, a válogatott akkori másodedzőjével egy bevásárlóközpontban, és azt mondta: figyelj, ez korrekt volt. Ha egy ekkora vereség szenvedő alanya ezt mondja, az számomra nagyon komoly dicséret. A riporternek nem az a dolga, hogy a döglött oroszlánt rugdossa. Az okokat lehet keresni, de a szélsőséges minősítés alapvetően a nézők joga. Nyilván nem lehetett a nyolcadik gól után úgy tenni, mintha semmi baj nem lenne, hiszen ez történelmi vereség volt, de nem kell beletörölni senkibe a cipőt.
A holland kolléga furcsa nézése
– A nyári Európa-bajnoksággal kapcsolatban milyen várakozásai vannak?
– Úgy láttam, a pótselejtezőt azzal nyertük meg, hogy sokkal jobban akartuk a győzelmet a norvégoknál. Ha a csapat ezt a mentalitást kiviszi a pályára Franciaországban is, ilyen odaadással játszik, akkor senkitől nem fog megalázó vereséget szenvedni, haza lehet jönni emelt fővel, senki nem fogja bántani őket. Futni, ütközni, küzdeni mindenki meg tud tanulni, ez nem képesség kérdése. Dzsudzsáknak volt egy momentuma a hazai norvég-meccsen, nem sokkal a vége előtt: vissza kellett futnia valakivel, de megállt, mert már a fülén vette a levegőt – aztán a következő pillanatban megint elindult és rohant az embere után. Ezt várja az ember a játékosoktól. Hogy rohanjanak, amíg le nem fújják a meccset. Aztán majd legfeljebb a lábuknál fogva lehúzzák őket a pályáról. Ha ez így történik, akkor nem lesz probléma.
– A válogatott sikere nyilván a riporternek is jó. Lát rá esélyt, hogy mostantól elkényezteti az élet és nem ez az Európa-bajnokság lesz az utolsó világversenye magyar részvétellel?
– A világbajnokságra, mint említettem, nehéz lesz kijutni. Portugália és Svájc is előttünk van. Nagyon sokat kell még a magyar futballnak ahhoz fejlődnie, hogy esély legyen egy vébé-szereplésre. Az Európa-bajnokság viszont benne van. Nyilván kell hozzá egy jó sorsolás. Bízom benne, hogy lépegetünk előre, egyrészt azért, mert szurkoló is vagyok, másrészt, mert a gyerekem is érintett benne. Meg hát, egyszerűen mindenki azt szeretné ebben a szakmában, hogy kiabálhasson a magyarok meccsén. Amikor megadatott a londoni olimpián, hogy a férfi kézilabda válogatott kétszeri hosszabbításban legyőzte Izlandot, és azt közvetíthettem, az egy fantasztikus érzés volt. Olimpiai aranyat még nem adtam, de nyilván az is óriási élmény. Így lenne a fociban is. Mert amikor a hollandoktól kikaptunk 8-1-re, minden holland tudta, hogy a magyarok bénák futballban – azt viszont nagyon kevés, hogy az olimpiai éremtáblázaton utcahosszal előzzük őket. Az nem érdekli őket. A rossz foci, az minősít. Nem jó érzés, amikor a holland kolléga átnéz rád a meccs után, és van a tekintetében valami furcsaság. Hogy ezt hogy képzeltétek, vagy ilyesmi. Speciel most, ezen az Eb-n ők biztosan nem fognak sehogyan ránk nézni…
(Címlapfotó: life.hu)
