Ismerik az „Egy tőzsdeügynök unalmas élete” című Monthy Python-szkeccset? Ha nem, az sem baj, megmutatjuk:
https://www.youtube.com/watch?v=9aYO48Vblv0
A nem éppen sodró egyéniségű, unalmas, sótlan, ám izgi kalandokról álmodozó fazon, és a vele történtek kicsit a magyar labdarúgó válogatottra, illetve az Eb-selejtező sorozatra emlékeztetnek engem. Elindultunk a szokásos napi rutinnal, hogy úgyse történik semmi különös, aztán egyszercsak a ránk leselkedő nagy veszélyek egyszerűen – elmúltak. Magunk se gondoltuk volna. A mérgezett nyilak elkerültek, a gólem mellénk ütött, a kézigránát nem robbant fel előttünk. S eközben mi, a magyar válogatott, még csak közepesen rendkívülinek számító tettet sem vittünk végbe.
Az Európa-bajnoki részvételt szinte a lábunk elé terítik a körülmények. Már a sorsolásnál volt egy kis szerencsénk. A legutóbbi vb-selejtezők borzalmas vereségei ellenére a harmadik kalapból indultunk, majd egyetlen igazi nagycsapat sem jutott a csoportunkba. Ettől persze még simán véget érhetett volna mára a történet, Görögország és Románia épp elégszer bizonyult már nagy falatnak a magyar válogatott számára.
Csakhogy a kontinensviadal létszámának megemelése így is meghagyott egy halvány esélyt, hisz a harmadik hely a csoportban tényleg elérhető volt, a „soha sehova” ki nem jutó észak-írekkel, finnekkel, feröeriekkel szemben. Két fordulóval a vége előtt pont ott is állunk, a harmadik helyen – annyi a furcsaság csak, hogy nem a görögök, hanem Észak-Írország előz meg minket, a románok mellett.
A körülmények egyszerűen mesésen a kezünkre játszottak.
A csoport messze legmagasabban jegyzett válogatottja, Görögország egyszerűen mintha megszűnt volna csapat lenni: első kalaposként kétszer kikapott Feröertől, meccset nem nyert, kiesett csapatként áll a tökutolsó helyen. Közünk ehhez nekünk nem sok volt, egy nézhetetlen meccsen játszottunk velük itthon egy 0-0-t. Igaz, itt mindenképpen meg kell említeni, hogy ha valamiben, a szervezettségben előre léptünk – és abban, hogy Dárdai Pálnak köszönhetően képes racionálisan működni a magyar válogatott. Értsd: nem a hagymázas nosztalgiának és a nem létező „magyaros stílusnak” megfelelve játszik, hanem úgy, ahogy egy kiscsapatnak kell: minimális kockázattal, területet szűkítve, fegyelmezetten. Nem épp élvezetesen, de hát kitől lehetne élvezetes a magyar válogatott játéka?
Persze az észak-írek elleni vereség az első meccsen, idehaza, azonnal meg is határozta az egész történetet, a dolog mellékízeivel (Pintér és a játékosok) most ne foglalkozzunk. Dárdai bemutatkozása, a bukaresti meccs az eddigi egyetlen igazi élménye ennek a sorozatnak, és még az is lehet, az az egy pont ér majd végül nagyon-nagyon sokat. A továbbiakban ugyanis megint minden a kezünkre játszott, a Feröer-szigetek és Finnország ellen hoztuk a kötelezőt (ezt sem kell lebecsülni persze), közben pedig az ellenfelek sem mutattak semmi kiemelkedőt. Olyan csoportban állunk továbbjutással kecsegtető helyen, ahol a listavezető román válogatott két utolsó meccse egyaránt gól nélkül zárult…
Mi Belfastban ugyan elővettük kicsit a régit, azaz sikeresen lábon lőttük magunkat az utolsó pillanatban, de valójában az a meccs tényleg ikszes volt. Előtte a románokkal egy szürke döntetlen. Két fordulóval a vége előtt ebben a csoportban egyszerűen nem játszottak még jó meccset – a legnagyobb katarzist nyilván Feröer élte át, a görögök oda-vissza verésével. Az meg jó eséllyel nem számít sehova.
Úgy áll tehát a helyzet, hogy Magyarország egy harmatgyenge csoportban, két kapitányváltással megfűszerezett „menetelése” során a két előtte lévő csapatot egyszer sem tudta legyőzni – igaz, ki is csak egyszer kapott a négy meccsből – és mégis, reményeink szerint Feröer és Finnország oda-vissza verése elég lehet akár a legjobb csoportharmadik helyhez és az egyenes ági kijutáshoz. Ilyen eredménysorral soha, egyetlen selejtezőben sem nagyon végezhetett volna negyedik-ötödik helynél előrébb válogatottunk. A „legjobb” kifejezést érdemes hosszan csócsálni, a harmadik hellyel kapcsolatban, hiszen a riválisok között olyan együttesek szerepelnek, mint Horvátország vagy Ukrajna: alighanem tapsolnának örömükben, ha a mieinkéhez hasonló „erejű” csoport-riválisokkal kellene meccselniük a sima kijutásért.
És akkor arról még nem esett szó, hogy a mi „tőzsdeügynökeinkre” leselkedő további veszélyek milyen, számunkra csodás módon enyésznek el. Az észak-írek egyetlen gólképes csatára kiírta magát a legfontosabb selejtezőjükről; Feröer pedig szintén kulcsjátékosok nélkül érkezett hozzánk. Az UEFA az utolsó pillanatban kinyittatta a Groupama Aréna kapuit – ha ezt sem tekinti senki égi jelnek, hogy minden nekünk kedvez, nem tudom, mit. Igen, akár a második hely is elérhető lehet: azzal a „produktummal”, amit a csoport egésze eddig nyújtott, szinte bármi megtörténhet.
Mindez kissé cinikusan hangzik? Elnézést. Természetesen nagyon jól tudjuk, mit jelenthet játékosainknak és a szurkolóknak egy Eb-kijutás, miért kellene méricskélni a sors szerepét az egészben? Csupán annyit szerettünk volna jelezni: ezzel az eséllyel egyszerűen bűn lenne nem élni. Ha most sem sikerül, többé ne is foglalkozzunk a „remény” nevű dologgal. Ma este ráadásul még itt az alkalom, hogy a sok grafitszürke, unalmas produkció után egy markánsabb asztalra csapással jelezzük, ebben a hatosban tényleg a legjobbak közt vagyunk. Hogy a magyar futball egészére nézve mit jelentene egy siker, az már más kérdés, tartunk tőle, nem a megfelelő válaszokat jelentené a benne és belőle élők számára. De most nem miattuk, hanem a szurkolók miatt kell végre összejönnie valaminek. (A szívből szurkoló ezrekre, nem a gyűlölettől vezérelt idiótákra gondolunk, természetesen.)
Harminc éve nem voltunk világversenyen, negyvenhárom éve nem is láttunk közelről Európa-bajnokságot (csoportkörös lebonyolítású Eb-n még egyszer sem jártunk), úgyhogy akármilyen unalmas és érdektelen a mi tőzsdeügynökünk, egy kis valódi izgalom és sikerélmény végre tényleg kijárna neki.
