Ez csak velünk történhet meg. Ismét a magyar balsors. Nem is tudom, hányadszor éljük ezt át… Hasonló mondatok hangzottak el a magyar játékosok és a szurkolók szájából az északírek ellen a 93. perc végén kapott egyenlítőgól kapcsán, hétfő este. Valóban borzasztó érzés az utolsó pillanatban kiengedni a kezünkből a győzelmet, nem beszélve arról, hogy később akár sorsdöntő is lehet az így elvesztett két pont – de vajon tényleg tipikus, visszatérő magyar végzetről beszélhetünk?
Ha eltekintünk az utólag persze mindig elfelejtett részletektől, például, hogy egy alapjában véve ikszes meccsen mi is csak egy kapitális potyagóllal vezettünk (a sors nagyjából tehát egyenlő módon adott és vett el), megélhetjük tragédiaként is Lafferty egyenlítőgólját. Elkerülhető találat volt, szöglet után, többszörös helyezkedési hibával, egy létszámhátrányban lévő ellenfél ellen. Ugyanakkor azt se feledjük: kellett hozzá egy olyan csatár, amilyen nekünk nincsen. Lafferty a hetedik gólját szerezte a selejtezősorozatban, ezek eddig összesen nyolc pontot hoztak a csoportban élen álló északíreknek. Ha Magyarország válogatottjának lenne egy hasonlóan meghatározó befejezője, talán le tudtuk volna győzni legalább egyszer a négy meccsből a két előttünk álló csapatot. (Észak-Írország alapjában véve nem játszik kombinatívabb támadófutballt nálunk, nincsen több helyzete meccsenként, Lafferty mégis képes gólokat lőni.)
Régen tényleg volt végzetünk
Ami pedig a „menetrendszerű” balsorsot illeti, utánanéztünk, valójában hányszor múlott a rosszindulatú sorson, hogy elbuktunk a siker kapujában. Nos, egyáltalán nem olyan sokszor, mint gondolnánk. Ennek oka roppant egyszerű: az elmúlt harminc évben a magyar válogatott mindig jóval előbb elbúcsúzott a selejtezőkben a továbbjutásról szőtt álmoktól annál, mintsem a Végzetre kellett volna osztani a főszerepet. Az utolsó pillanatokban kapott gólokról pedig a későbbiek során rendre kiderült, összességében nem múlt rajtuk semmi, csak az aznapi rosszkedvünk.
A történelemkönyvekben persze ott állnak a végzetes események, amikor tényleg gyászba döntötte az országot egy-egy külföldi csatár. Mindez akkor történt, amikor még reális eséllyel indultunk harcba nemhogy a részvételért, de a tornákon a sikeres szereplésért. 1954-ben a német Rahn lába lendült, 1973-ban a svéd Ralf Edström feje bólintott, 1982-ben pedig a belga Cernatinsky lövése döcögött be a kapunkba. Így nem lettünk világbajnokok, maradtunk le egy világbajnokságról, illetve estünk ki a vébé-csoportunkból. Ezek is a hajrában született, elkerülhető gólok voltak, emblematikus történetek, szerzőik nevét elég csak kimondani, hogy a magyar szurkoló búskomorságba essen, akár negyven-ötven év távlatából is. De akkoriban még máshogy mértük a sikert.
Azóta…? Ha volt is néha esélyünk a továbbjutásra, nagyon ritkán fordult elő, hogy a végzet vette el tőlünk. Az egyetlen igazi botlásunk inkább méretes pofára esés volt: az 1997-es pótselejtezőre Jugoszlávia ellen mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy a legvégén dőlt el – a plávik már az első meccsen 5-0-ra vezettek a félidőben az Üllői úton. Összességében 12-1-gyel jutottak tovább, a balsorsot pedig legfeljebb azért emlegettük, mert őket sodorta az utunkba.
Máltai, svájci csapások
Igaz, abban a selejtezősorozatban volt egy másik végzetünk is, nevezetesen Svájc. Hiába végeztek mögöttünk, elvettek tőlünk négy pontot, mindet a hajrában: a kinti meccsen Türkylmaz a 85. percben lőtte az egyetlen gólt, Budapesten pedig Chapuisat egyenlített a kilencvenedik percben, Csank János ritkán szokott idegeskedni, de akkor földhöz vágta a jegyzetfüzetét. Ám jegyezzük meg, a csoportgyőztes Norvégia nyolc ponttal végzett előttünk, így összességében nem a svájciak hajrágóljain múlott a sorsunk.
Nagyobb pofonként élete meg a közvélemény tíz évvel korábban az első máltai szégyent, amikor a szigetországiak az azóta is emlegetett Busuttil utolsó perces góljával egyenlítettek a Mezey György vezette csapatunk ellen. Persze, akkor még senki sem gondolta, hogy Málta egyszer nyerni is fog ellenünk, mindenesetre a pesti visszavágó is döntetlen lett, akkor már Bicskei Bertalan ült a padon. De a továbbjutástól olyan messze voltunk, hogy igazából ezek a meccsek sem számítottak.
Ibra csak forgatta a tőrt…
Az 1997-es pótselejtező után majdnem tíz évet kellett várni, hogy ismét lesújtson a végzet egy hosszabbításos góllal: Zlatan Ibrahimovic lőtte Király Gábor szeme közé a labdát elképesztő szögből 2005 szeptemberében, 0-0-s állásnál, épp, amikor közölte a hangosbeszélő, hogy mennyi lesz a hosszabbítás. A gól nekünk csak azért volt fájdalmas, mert jól játszottunk – esélyünk a kijutásra már nem volt. A svédeknek bezzeg tényleg számított: a sorozat végén legjobb csoport-másodikként, pótselejtező nélkül jutottak ki a németországi világbajnokságra.
Majdnem napra pontosan négy évvel később Zlatan megint eljátszotta velünk a történetet, ha lehet, még fájdalmasabban. Akkor még tényleg úgy tűnt, az Erwin Koemen vezette válogatott képes lehet bravúrra, a mostanihoz hasonló biztonsági futballal négy győzelmet arattunk zsinórban (igaz, csak Málta és Albánia ellen, de jó pozícióból vártuk a svédeket), és még az 1-1-es végeredmény sem lett volna rossz az északiak ellen, akik már maguk is inkább a hármas sípszót várták, amikor egy magyar támadásból (!) sikerült gólt rúgatnunk velük. A labda Ibrahimovicról Babos Gáborra, onnan vissza a csatár mellére, majd a kapuba pattant. Na, ez tényleg hidegzuhany volt, bár később persze kikaptunk a portugáloktól is kétszer, így semmi nem múlt rajta.
A finneknek mi vagyunk a hajrá-mumus
És ezen kívül már csak egyszer foghattuk a fejünket, igaz, a Románia ellen a 92. percben beszedett Chipciu-gól tényleg átkozott volt: egy zárt kapus mérkőzésen megtörhettük volna a 32 éves átkot ellenük, ha nem pattan olyan szerencsétlenül a labda a legvégén. Ezt a sokkot már a mostani válogatottunkból is sokan átélték, nyilván ezért is emlegetik Belfast után a magyar végzetet. Ugyanakkor jól tudjuk, mi jött ama sorozat végén Bukarestben és Amszterdamban… Maradjunk annyiban, fájt az egyenlítő gól, de nem az döntött a sorsunkról.
A mérleg másik serpenyőjében van három gólunk a finnek ellen a hajrában: egy örökké emlékezetes és valóban csoport-végeredményről döntő öngól 1997-ben, egy remek Dzsudzsák-bomba 2010-ből, és legutóbb Stieber lövése, amivel nyertünk. És tét nélkül bár, de volt egy utolsó perces Rudolf Gergely-gól, amivel megvertük a svédeket. Valóban többször kaptunk, mint adtunk a legvégén – de ez aligha véletlen. Mellesleg jó kérdés, aláírná-e a magyar szurkoló előre, hogy a következő „tragikus” hajrágólt mondjuk egy Európa-bajnoki csoportmeccsen kapjuk, és múljon rajta valami szép eredmény…
