Francia-olasz párosítást hozott az idei Bajnokok Ligája-döntője: Simone Inzaghi csapata a döntőbe menet minden idők egyik legjobb BL-párharcában verte ki Hansi Flick Barcáját, előtte pedig a Bayern Münchent ütötte el attól, hogy hazai pályán játszhasson BL-döntőt. A galaktikus mentalitást feladó, fiatalokból újjáépített PSG pedig három angol csapatot, sorrendben a Liverpoolt, az Aston Villát és az Arsenalt ütötte ki, hogy a döntőben összecsaphasson az Interrel a müncheni Allianz Aréna gyepén.
A két kezdőcsapatban nem volt nagy meglepetés, nagyjából mindkét fél a legerősebb kezdő tizenegyét küldhette pályára. A párizsiaknál csak a belső védő, Kimpembe hiányzott, Donnarumma előtt így a szokásosnak mondható négyes, Hakimi, Marquinhos, Pacho és Nuno Mendes alkotta a védelmet, a középpályán ismét a nagyon technikás és kreatív Vitinha, Ruben Neves, Fabián Ruíz tengely állt össze, elöl pedig a szintén rugalmasan játszó támadó hármas: Dembélé, Kvarachelia és az idén berobbanó 19 éves Désiré Doué.
Az Inter is tulajdonképpen az alapcsapatával állt fel. Sommer kapus előtt így, Bisseck helyett, a sérülésből visszatérő Pavard játszott a védelem belsején Acerbi és Bastoni mellett, a jobb szélt Dumfries, a bal oldalt Dimarco futotta be, a középpályán ezúttal is összeállt a rutinos Calhanoglu–Barella–Mkhitaryan trió, elöl pedig ezúttal is Lautaro Martínez és Marcus Thuram volt a két gyors csatár.
Inzaghi Interje felállt fal ellen hajlamos kissé statikussá válni (a középpálya inkább a passzjátékban, a két csatár inkább a sebességben erős), így a saját térfélen bemutatott teljesen flexibilis labdakihozatalokat a milánóiak leginkább arra használják, hogy az ellenfelet passzokkal kicsalogatva direkt támadásokkal érkezzenek a kapu elé. A PSG ugyanakkor a fiatal, nemcsak passzolni tudó, hanem a labdacipelésben és nyomástűrésben is nagyon erős játékosokkal többnyire arra használja az elmozgó játékot, hogy a középpályán a szabad embert megtalálva, az ellenfelet visszatolva első hullámban berendezkedhessen az ellenfél térfelén. Ezt követően pedig – immár főleg a támadóhármast használva – folyamatos keresztmozgásokkal előbb-utóbb hibára kényszerítse a saját kapujuk előtt immár emberfogással dolgozó védőket.
Két hasonló, mégis némileg különböző csapat találkozott tehát, és hogy melyiküknek lett igaza, az szinte az első percekben véglegesen nyilvánvalóvá vált.
