Tovább folytatódik a Manchester United vesszőfutása: a Premier League 13-szoros rekordbajnoka nemhogy nem tudja megközelíteni a Ferguson-korszak eredményeit, hanem újkori történelme messze legrosszabb bajnoki helyezése felé robog. Harry Maguire-ék jelenleg az angol bajnokság szégyenteljes 14. helyén állnak, utóbbi tizenegy mérkőzésükből mindössze hármat megnyerve.
Az FA Kupában a Leicester ellen még nyögvenyelősen, egy lesgóllal összejött a továbbjutás, ám a Fulham elleni nyolcaddöntőt tizenegyesekkel elvesztette a csapat, amely már csak az Európa Ligában van versenyben, ott a spanyol Real Sociedad következik a MU számára a 16 között.
Rúben Amorim a novemberi válogatott szünet után vette át a Unitedet, a váltás akkor elkerülhetetlennek tűnt:
Idén őszre aztán az eredményeket is „sikerült” összhangba hozni a pocsék játékkal. A United továbbra is egy letámadásban szétszakadt, labdabirtoklásban csapkodó, struktúra nélküli csapatnak tűnt, amely október végén, Erik ten Hag kirúgásakor már történelmi mélységben, a 14. pozícióban állt a tabellán.
Az utód a portugál Rúben Amorim lett. Néhány héttel azután, hogy előző csapatával, a portugál Sportinggal a Bajnokok Ligájában az egész szezonban szenvedő Manchester Cityt pofozta le 4-1-re, a 40 éves edző a legerősebb ligában is kipróbálhatta magát. Fiatal kora ellenére hazájában kifejezetten sikeres edző volt: a Sportinggal 2001 után tudott ismét bajnoki címet nyerni, mindjárt kettőt is (2020-21-ben és tavaly, 2023-24-ben).
Amorim a lisszaboniaknál egy alapvetően pozíciós, viszonylag szimmetrikus játékot játszott, szigorúan 3-4-3-ban, főleg a szélsők és a szárnyvédők kombinációira építve, labda nélkül pedig a modern futballnak megfelelően gyakran letámadva. Bár a játékuk a pozíciós rendszerben néha kissé sematikus volt, ellentétes irányú mozgásokkal és a magyar származású kilences, Viktor Gyökeres oldalirányú kimozgásaival azért képesek voltak váratlan, elmozgó játékra is, amivel kihúzták pozíciójából az ellenfelek védekezését.
Amorim látszólag nem sokat variált, és egy az egyben magával hozta Angliába azt a játékot, amivel otthon már sikereket ért el. A United most is leggyakrabban 3-4-3-ban áll fel, de ahogy a Sportingnál, úgy itt is előfordultak a 3-5-2 különböző variációi.
Kezdjük az edző mentségével: a profitérdekeknek egyre inkább alárendelt topfociban az egyre növekvő mérkőzésszám egyre több sérülésnek teszi ki a futballistákat. Különösen igaz ez a legelitebb bajnokságra, a Premier League-re.
A Fulham elleni FA Kupa-mérkőzést megelőzően az alapemberek közül Mason Mount, Amad Diallo, Lisandro Martínez és Kobbie Mainoo sem állt rendelkezésre, de még az egyelőre kiegészítő embernek számító dán Patrick Dorgu is sérüléssel küzdött. A kezdőben így André Onana kapus előtt Matthijs de Ligt, Maguire, és a mindössze 19 éves francia Leny Yoro volt a három belső védő.
Előttük középen Manuel Ugarte és az eredendően nagyon nem hatos Bruno Fernandes alkotja hetek óta a duplaszűrőt. A jobboldali szárnyvédő a Ten Hag-szerzemény, az exajaxos Nusszer Mazraui, a baloldali pedig a szintén jobblábas Diogo Dalot volt. Elöl pedig az utóbbi hetekben igen szárnyaszegett Rasmus Höjlund és Joshua Zirkzee mellett kényszerűségből a veterán, néhány éve a halál torkából visszatérő Christian Eriksen kezdett.
A mérkőzések között rendelkezésre álló nagyon kevés edzés tehát szemlátomást még a regenerációra sem elég – az Arsenalnak, a Manchester Citynek, vagy éppen a Tottenhamnek is bőven meggyűlik a baja a sérülésekkel. Hogyan várhatjuk el akkor érdemben, hogy egy szezon közben érkező edző egy teljesen új játékot tanítson be egy olyan keretnek, ami amúgy se erre lett összeállítva? A választ a pályán láthatjuk:
Kezdjük azzal, ami elvileg a legkönnyebben oktatható, a védekezéssel, a Unitednek azonban ez sem igazán megy. Amorim érkezése óta 16 mérkőzésen 26,44 xG-nyi helyzetet engedtek az ellenfélnek, ami a nyolcadik legrosszabb a mezőnyben. A PPDA-mutató alapján a letámadásuk ugyan a negyedik legmagasabb a mezőnyben – akciónként átlagosan 9,46 passzt engednek az ellenfél térfelén –, ez azonban elméletben nem zárja ki azt, hogy kevés passzal is átjátsszák őket. Ez két dologhoz vezethet: vagy egyből átrohannak rajtuk, vagy akaratuk ellenére szorulnak vissza mély blokkba a saját térfelükre.
Szerkezetileg is ezt látni a mérkőzéseken: Zirkzee, Höjlund és a többi támadó gyakran nem helyeznek a megfelelő ütemben elég nyomást a labdát birtokló ellenfélre, túl nagyok a távolságok a játékosok között, és látszólag gyakran nincs összehangolva, kinek, melyik ellenfelet kellene megtámadnia.
A létszámhátrányban presszingelő támadókhoz gyakran a szárnyvédők sem lépnek fel a megfelelő ütemben letámadni, így a nem éppen verőember Fernandes– Ugarte duó is kiszolgáltatott helyzetbe kerül. Bár a United letámadása így proaktív labdaszerzésre a legtöbbször alkalmatlan, a mélyen helyezkedő, hátul létszámban meglévő védősor mögé legalább nem rohannak be közvetlenül az ellenfelek. A helyzet így sem a legkényelmesebb hátul, mivel a két szűrő, Fernandes és Ugarte melletti területek így is támadhatók maradnak.
„Letámadás” a Tottenham ellen: Höjlund egyedül megtámadja a kapust, de a többiek nem lépnek fel. Zirkzee elvileg a védekező középpályásra figyel, de a kapusnak két szabad passzopció is a rendelkezésére áll.
Letámadás a Fulham ellen. Höjlund a kapust támadja, de az emberek nincsenek megfelelően elosztva, túl nagyok a távolságok, az ellenfél középen is simán ki tudja hozni a labdát.
Egy sikeres letámadás a Crystal Palace ellen: a labdás mindkét oldalról zavarva, a passzopciók lefogva, Amad Diallo kikényszeríti az ívelést.
Védekezési problémák a kapu előtt: az alakzat elcsúszva, Fernandes mellett könnyedén bejátsszák a labdát, az átívelés után második hullámban az üres területről születik a gól.
A támadójáték eközben teljesen kilátástalan: Amorim érkezése óta a United 21,73-as xG-mutatót dolgozott ki, ami a hetedik leggyengébb a mezőnyben. A manchesteriek saját térfelükön akciónként átlagosan 14,45 passzt tudnak teljesíteni, ami az ötödik legmagasabb a mezőnyben, ám ez – hasonlóan az idei Manchester Cityhez – többnyire steril passzolgatás.
