Igazán erős fejtörő lenne, ha bármelyik futballrajongónak feltennénk a kérdést:
Ha hosszú töprengés után sincs meg a megoldás, akkor se bosszankodjon. A feladvány szinte mindenki számára megfejthetetlen lenne. Hinkó Emilről van ugyanis szó, aki eleve nem a futballban betöltött szerepe miatt vált ismertté. Az is csupán a véletlen műve, hogy találkoztam a nevével, mert bár választhattam volna magamnak egy másik brazil csapatot, 2019-ben mégis a Fortalezát kezdtem követni. Ami történetesen az a tengerparti város, ahol a legjobban megismerték a nevét.
Hinkó Emil 1901-ben született Budapesten. Édesapja, Hinkó Kálmán építészmérnökként dolgozott, alighanem az ő hatására választotta ugyanezt a pályát Emil is. A főváros fontos szerepet töltött be az életében, ugyanis itt találkozott a labdarúgással, valamint a Magyar Királyi Állami Ipariskolában tanult. Kimagaslóan tehetségesnek bizonyult rajzolásban, de modellek tervezésére és elkészítésére specializálódott a tanulmányai alatt. Az események innentől válnak bizonytalanná.
Hinkóról rendkívül kevés információ maradt meg digitálisan, a korabeli újságcikkeket pedig szinte lehetetlen begyűjteni, ráadásul eleve kevés írás foglalkozott a magyar építész-futballistával. Egy olasz újságcikk szerint a Magyar Atlétikai Clubban ismerkedett meg a futballal, erről azonban feljegyzés és kép sem árulkodik, megkeresésünkre a MAC sem tudott minket információval ellátni. Ugyanakkor az tény, hogy
Az is bizonyos, hogy befejezte a tanulmányait Budapesten, mert rövid ideig a magyar fővárosban kezdett el dolgozni, ám vélhetően az első világháborút követő bizonytalanság miatt gondolkodhatott el azon, hogy külföldön keres munkát. A tanulmányait 1920 májusában kellett befejeznie, valószínűleg 1921 és 1922 között költözött másik országba, egy olasz újságcikkből pedig kiderül, hogy az édesapjától kapott ajándékba egy utat, amelyre két zsidó barátjával indult el.
Eredetileg Rómába utazott, de több város építkezésén is felbukkant. Az ajándék részeként megfordult a főváros mellett Reggio Calabriában, Messinában és Tripoliban is, minden bizonnyal így kerülhetett Piacenzába is. Az ottani focicsapatot 1919-ben alapították, három évvel később pedig Hinkót nevezték ki játékos-edzőnek, igaz, nem tartozott a legügyesebbek közé.
1922 augusztusában felvették játékos-edzőnek, figyelemre méltó méretű középcsatár volt. Technikás játékosnak számított, lövései erősek és pontosak voltak. Emellett viszont lassú és nehézkes a mozgása, ami egyáltalán nem illett a csapattársai játékstílusához. A letisztult Duna-parti iskolához szokott játékos többet cselezett és rövidebb passzokat preferált, míg társai a direktebb játékhoz szoktak. Ingadozó teljesítményt nyújtott játékosként és edzőként is, a sajtó nem kímélte őt, különösen a fasiszta La Scure kritizálta. A bajnokság lezárulta után egy Carpin játszott katasztrofális barátságos mérkőzés miatt bocsátották el 1923 áprilisában
– írta róla a storiapiacenza1919.it.
Sajnos labdarúgó karrierjéről többet nem is tudunk, de már ennyi információ megszerzése is bravúr: Hinkót ugyanis nem Emilként, hanem Emílióként ismerik külföldön, de sok helyen – hibásan – Stefanóként szerepel a neve. A félreértések tisztázása a fent említett szurkolói oldalt vezető Davide Solenghi érdeme, aki a titokzatos magyar edző életét kutatja.
Hinkó lett a szenvedélyem a hosszú kutatásnak köszönhetően. Olaszországban senki sem ismeri a futballista múltját, még az is tíz évembe telt, hogy bizonyítást nyerjen, ez a Hinkó azonos azzal a Hinkóval, aki később Brazíliába költözött. Soha nem szerepelt az olasz labdarúgás hivatalos dokumentumaiban. Sem hivatalos közleményben, sem a csapatváltásra jogosult játékosok listájában. Kizárólag helyi cikkek írtak róla, ezért nagyon nehéz volt találni róla információkat. Még itt, Olaszországban is olyan, mint egy szellem. A milánói rezidencia levéltárát elpusztították a második világháború alatt, a genovai pedig az 1970-es árvíz során semmisült meg
– mesélte lapunknak Solenghi a kutatás nehézségeiről.
Hinkó csupán 1927-ig élt Olaszországban, de többször is másik településre költözött. Ezek közül a legfontosabb Milánó volt, ahol Ulisse Stacchini vette a szárnyai alá, mert meglátta benne a tehetséget. Kezdetben az építkezéseket felügyelte, de kiváló tervezői képességeit hamar kamatoztatták Stacchiniék, többek között a Stazione di Milano Centrale, vagyis a város központi vasúti pályaudvarának tervezésében és építésében is részt vett. Milánóban majdnem három évet töltött, innen költözött előbb Genovába 1925-ben, majd néhány olasz társával együtt Brazíliába.
Az eredeti tervek szerint Belémben telepedett volna le a többiekkel, de az ottani klíma nem nyerte el a tetszését, ezért fogta magát, és egyedül áttelepült Fortalezába. Korábban csak átutazóban látta a várost, amely azonban ennyi idő alatt is megtetszett neki. Jó választásnak bizonyult, az ő szakmai hátterével gyorsan kapott munkát, főleg épületek tervezésével foglalkozott a környéken, de később építőanyagot is árult a cége.
Az első projektjei főként a helyi orvosoknak szánt lakásokat és a Messejana kórházat érintették. Az 1940-es években katonai épületeket tervezett, ekkorra már a brazil állampolgárságot is megkapta. Manapság a helyiek szinte mind ismerik legalább a nevét, de nem is csoda, hiszen számos épületen dolgozott. Kollégiumoktól kezdve templomokon át egészen ma is álló kúriák és felhőkarcolókig találunk olyan projektet, amely Emílio Hinkóhoz kapcsolódik.
Még a labdarúgás iránti szeretete is megjelenik Ceará állam fővárosában, a Náutico Atlético Cearense, az 1952-ben felavatott székházának tervezését is ő végezte. Rengeteget dolgozott, a cége olyan nagyra nőtt, hogy Brazília több városában is irodát nyitott, de csempegyárat, fűrésztelepet és kőbányát is irányított. Kiemelkedő tevékenységéért Fortaleza díszpolgára lett 1984-ben.
Hinkó Emil 1987-ben agyvérzést kapott, majd a következő években még három másikat, végül 2002. január 4-én, százévesen hunyt el fortalezai otthonában. Hosszú, tartalmas életet élt, munkájának jelentőségét és részleteit Romeu Duarte az Emílio Hinko, Arquiteto – O Último Eclético című könyvében írta meg. Különös, egyben szomorú is, hogy bár hat fiú testvére volt, sőt, papíron a Hinkó testvérek vállalkozásának is tagja volt, ám az emlékét ma már csak Brazíliában őrzik.
