Magyar edző fedezte fel a klasszist, aki Barcelonában megsértődött, később pedig majdnem csődbe vitt egy angol klubot

Az 1952. december 15-én született Allan Simonsen a szülővárosában, Vejlében kezdett el futballozni, 1963-ban csatlakozott a helyi élvonalbeli Vejle BK csapatához. 1971. március 24-én ott debütált, 1971-ben bajnok, egy évvel később bajnok és kupagyőztes volt – ráadásul egy magyar edzővel, Szentgyörgyi Józseffel, akinek kalandos történetét egy előbukkant cikkgyűjtemény kapcsán néhány éve már feldolgoztuk.

A szakember 1971. január 1-jétől 1973. június 30-ig dolgozott a klubnál, és ő fedezte fel a dán futball egyik legnagyobb alakját, Simonsent, aki 42 meccsen 16 gólt szerzett. Remekelt a dán olimpiai csapatban is, és az 1972-es müncheni játékokon a csoportkörben háromszor is eredményes volt, ekkor figyelt fel rá a korszak egyik nyugatnémet nagyágyúja, a Borussia Mönchengladbach edzője, Hennes Weisweiler.

Szentgyörgyi lánya szerint apja úgy vélte, Simonsen kinőtte a dán bajnokságot, ezért segített neki abban, hogy a ’Gladbach játékosa legyen.

Mindhárom európai kupa döntőjében szerzett gólt

Simonsen első két németországi éve nem a legjobban sikerült, mindössze 17 meccsen kapott lehetőséget, de azért két gólt így is szerzett. Az 1974–75-ös szezonban aztán kiharcolta a helyét a kezdőben, a bajnokság mind a 34 mérkőzésen játszott, és 18 gólig jutott, csapata pedig megnyerte a Bundesligát.

Egy nagy sorozat vette kezdetét, a Mönchengladbach zsinórban háromszor is bajnok lett, 1973-ban UEFA Kupa-döntőt vívott, 1974–75-ben és 1978–79-ben megnyerte a sorozatot (utóbbin ő szerezte a mindent eldöntő gólt a Crvena zvezda elleni visszavágón), mellesleg 1977-ben bejutott a Bajnokcsapatok Európa Kupája fináléjába is. Ott is eredményesnek bizonyult, ám a döntő  végül a Liverpool nyerte 3-1-re.

1977 decemberében a tekintélyes France Football magazin által kiválasztott 25 újságíróból álló testület Aranylabda-szavazásán meglepő eredmény született. A harmadik helyen Michel Platini, a Nancy fiatal támadó középpályása, a másodikon Kevin Keegan, a Liverpooltól pár hónappal korábban Hamburgba igazolt angol csatár végzett.

Az első helyet azonban a kócos, görnyedt, élsportolóra nem igazán hasonlító Simonsen szerezte meg, aki két évvel és 28 Bundesliga-góllal később, szerződése lejártával azt tette, amire minden futballszupersztár vágyna: az FC Barcelonához szerződött.

Nem is ment rosszul a játék, első szezonjában a klub házi gólkirálya volt, a másodikban Spanyol Kupa-győzelmet ünnepelhetett, a harmadikban a Kupagyőztesek Európa Kupáját is a magasba emelhette, ráadásul a Standard Liége elleni döntőben szép gólt is fejelt.

Elfogadta a megdöbbentő ajánlatot

1982 nyara aztán nagy változást hozott, a katalánok kitalálták, hogy megszerzik Diego Maradonát. Igen ám, de az akkori szabályok értelmében egy csapatban csupán két külföldi játszhatott egyszerre, Bernd Schuster pedig kirobbanthatatlannak tűnt a középpályáról. Simonsen felmérte, hogy Maradona érkezésével esélye sem lenne a játékra, a klub lépését személyes sértésnek tekintette, és szerződése felbontását kérte.

Beindult az érdeklődés Európa-szerte, olasz, német és angol klubok is szívesen látták volna, de néhány nap alatt egyértelművé vált: csak a Tottenham vagy a Real Madrid lehet a befutó. Simonsen kicsit hezitált, egy ideig gondolkodott, majd aláírt…

a Charlton Athletichez.

Ahhoz a klubhoz, amely másfél évvel korábban még az angol harmadosztályban szerepelt.

Mindenki megdöbbent, de még a Barca is, amely meghökkenve látta, hogy a londoni klub 320 ezer angol fontot akar fizetni a dán játékosért. Ez kétszer annyi volt, mint amennyit a Barcelona három évvel korábban adott érte, de a klub nem véletlenül hitetlenkedett, hiszen azt is tudni lehetett, hogy Charlton éves bevétele ennek valahol a kétharmada körül mozgott (!), és egyébként is veszteséget görgetett maga előtt.

Az pedig, hogy Simonsennek az ottani csapatársak fizetéséhez képest hétszeres bért ajánlottak, pláne felfoghatatlan volt. A dánnak azonban tetszett az ötlet, hogy egy kevésbé stresszes szinten futballozzon, a pénzt sem vetette meg, így igent mondott.

A Barca azért élt a gyanúperrel, és addig nem adta ki a játékengedélyt, amíg nem kapott bankgaranciát arra, hogy a Charlton valóban fizet.

Simonsen csak novemberben rúghatott labdába először, 16 mérkőzésen kilenc gólig jutott, ám, miután három hónap után nem kapott fizetést, végül távozott.

A legmerészebb PR-mutatvány

De mire is gondolt a Charlton, amikor egy ilyen öngyilkos vállalkozásba kezdett? A klub tulajdonlásában mindig is voltak érdekes figurák, de csúcsot Mark Hulyer jelentette. A gyerekkora óta Athletic-szurkoló üzletember mindenáron ott akart lenni a tűz körül, és az első adandó alkalommal bele is vágott a feladatba.

A 28 éves Hulyer korábban már támogatta a klubot, de, amikor 1981-ben felerősödtek az anyagi gondok, és az akkori elnök, Michael Gliksen eladta a klubrészvényeit, azonnal úgy érezte, eljött az ő ideje. A Charlton rendelkezett Anglia egyik legnagyobb stadionjával, az akkor 75 ezres The Valley-vel, ám az 1971-es, 66 ember életébe kerülő ibrox-i katasztrófa utáni, 1975-ös, a sportpályák biztonságáról szóló törvény szigorú előírásai súlyos következményekkel jártak egy olyan létesítményre nézve, amely az elmúlt évtizedekben valójában nem esett át lényeges átalakításon.

A befogadóképességet 20 ezerre csökkentették (bár mindegy is volt, mert pár ezren lézengtek csak a meccseken), a korszerűsítési tervek azonban megfizethetetlennek tűntek. Hulyer úgy gondolta, előre menekül, és a nézőszámot úgy tornássza magasabbra, hogy világsztárt igazol.

Simonsen így lett a futballtörténelem egyik legmerészebb PR-mutatványának részese.

Megszakad a szívem, ha az emberek most sem jönnek, és nem támogatják a csapatot

– mondta a klubvezető.

Álmoktól a csődgondnokságig

A csapat 1980–81-ben még a harmadosztályban szerepelt, a következő idényben a második liga 13. helyén végzett, a sztárigazolással azonban máris a feljutásról beszélt a vezetés. Simonsen egy Swansea elleni tartalékmérkőzésen mutatkozott be, több mint 4000 Charlton-szurkoló előtt. Négy nappal később 10 ezren mentek ki a Middlesbrough ellen, és ugyan 3-2-es vereség lett a vége, az új szerzemény kifogástalan teljesítményt nyújtott, még gólt is szerzett.

A klubnál eltöltött öt hónap alatt ugyan javított a Charlton minőségén, de hiába nőtt duplára a jegybevétel, elég gyorsan kiderült, hogy Hulyer terve nem működik.

A Charlton nagy szerencsejátéka – a bevételnövelésre és a feljutásra vonatkozó terve – kudarcot vallott

– állapította meg az angol sajtó szomorúan azt követően, hogy a szezon végére a Charlton a 17. helyen végzett, négy hellyel lejjebb, mint az előző szezonban. A klub csődgondnokság alá került, majd el kellett hagynia a stadionját is, hogy a Crystal Palace-szal közösködve csökkentse a kiadásait.

A galaktikus kísérletre majdnem ráment egy akkor 80 éves klub, és bármilyen rövid életű is lett a pénzügyi hullámvölgy, mégis mérhetetlen károkat okozott.

Miniállamok kapitánya

Simonsen ügynöke volt annyira rafinált, hogy a szerződésébe kiharcolt egy olyan záradékot, amely szerint, ha védence nem kap fizetést, akkor ingyen távozhat. Így is történt, 1983-ban úgy döntött, hogy visszatér gyermekkori klubjába, Vejlébe.

Pechjére az 1984-es Európa-bajnokságon súlyos sérülést szenvedett, így fél szezont ki kellett hagynia, és ugyan visszatért, többé már nem érte el a korábbi formáját. 37 évesen vonult vissza a futballtól, utolsó meccsét 1989 novemberében játszotta.

Később edzőként próbálkozott, 1991 és 1994 között a Vejle BK-t irányította, majd hét évig feröeri (1994–2001), három évig luxemburgi szövetségi kapitány volt (2001–2004), végül néhány alkalommal még leült a dán Frederica kispadjára.