Az Athletic Bilbao már több mint 110 éve ugyanazt a filozófiát követi: csakis baszk labdarúgókkal játssza le a meccseit. Az idén 125 éves bilbaói klub még ezzel a játékospolitikával is képes meghatározó tényező lenni a spanyol bajnokságban, hogy mást ne említsünk, a Real Madridon és a Barcelonán kívül egyedüliként még nem estek ki a Primera Divisionból. Hogy milyen áron, az már más kérdés. Az Athleticnek sokszor nehéz volt tartania az irányt, ám ha nehezen is, de mostanáig sikerült. Ám az utóbbi években Baszkföldnek, így a Bilbaót magában foglaló Vizcaya tartománynak is súlyos demográfiai válsággal kellett szembenéznie, és ez elméletileg csökkenti a merítési lehetőségeket.
Az első erőpróba
Már az is önmagában csoda, hogy a modern futballban zajló folyamatoknak, irányoknak totálisan szembemenő klub egyáltalán talpon tud maradni. Ha a jelenlegi élvonalat nézzük, a Real Sociedad (San Sebastian), az Osasuna (Pamplona) vagy az Alavés (Vitória) tulajdonképpen egyszerre meríthet Baszkföldről és a világ bármely tájáról, az Athletic viszont csak az előbbiből, ráadásul már több mint 110 éve.
Az Athletic Bilbao 1898 óta létezik, de csak 1911-ben döntött úgy a vezetés, hogy kizárólag baszk játékosokat szerepeltet a keretben. Ekkoriban bombaerős volt a baszk labdarúgás, és innentől datálható az Athletic első sikerkorszaka is. A csapat a 20. század elején megkerülhetetlen tényező volt a spanyol futballban, 1902 és 1923 között tízszer nyerte meg a Király Kupát, és további öt alkalommal döntőzött. 1929 és 1939 között négy elsőség és két második hely is összejött, köztük a máig megismételhetetlen, Barcelona felett aratott 12-1-es győzelemmel.
Ekkoriban nem volt nagy kunszt baszkokra építeni, a spanyol polgárháború 1939-es lezárása után viszont először került igazán veszélybe a klub politikája. Francisco Franco győzelme nem sok jót ígért a függetlenedni kívánó régiók számára, amit a futballklubjaik is megéreztek. Az egységes Spanyolországért küzdő, a spanyol nyelvet mindenek fölé helyező tábornok győzelme után tulajdonképpen hadat üzent a régiós nacionalizmusnak és identitásnak, legyen szó Baszkföldről vagy Katalóniáról. Franco a többi között betiltotta a katalán és a baszk nyelvet, a bilbaói klubnak még nevet is kellett változtatnia Athleticről Atléticóra.
Egyfelől azért, mert egész egyszerűen jobb játékosokat sikerült szerezni, a többnyire a Vizcaya tartomány csapatai között rendezett tornákon feltűnt reménységeket jó érzékkel állították a klub szolgálatába. Ez a módszer részben még ma is tartja magát, a Bilbao előszeretettel szemezget Vizcaya kisebb csapatainak a keretéből, de ez fordítva is működik, az Athletic kiválóan működik együtt a testvérklubjaival.
A másik tényező maga Franco volt.
A tábornok mindig külön egységként kezelte a baszk futballistákat, amolyan etalonnak tartotta, akik a spanyol férfiasság megtestesítői – ahogy azt Jonathan Wilson Futballforradalmak című könyvéből is megtudhattuk. Így aztán azzal, hogy hűek maradtak a modellhez, tulajdonképpen sikerült túlélniük.
Bár a korábbi eredményeket nem sikerült túlszárnyalni, azért az 1940-es évekre megháromszorozódott a taglétszám, bajnoki címet és kupákat nyert az Athletic megannyi ezüst mellett úgy, hogy közben a spanyol bajnokság létszáma is folyamatosan nőtt, egyre több és éhesebb ellenfelet lökve az Athletic elé. A bilbaói csapat azonban egyre jobb lett, az 50-es években ismét sikercsapatok váltották egymást, bajnoki címet, kupagyőzelmeket, BEK-menetelést hozva a klubnak.
Előre menekülni
Az 1960-as, 70-es években a klub eredményessége visszaesett, de a vezetőségnél fel sem merült, hogy változtassanak a játékospolitikán, sőt, még rátettek egy lapáttal, inkább előre menekültek. Még inkább hangsúlyosabbá tették az utánpótlás-nevelést, ennek szimbóluma volt az első saját akadémia, a Lezama, amit 1970-ben nyitottak meg. Ekkor modernizálták a csapat stadionját is, a San Mamest, aminek köszönhetően Bilbao is házigazda lehetett az 1982-es világbajnokságon.
A Bilbao játékospolitikáját nem kezdte ki ez az időszak, amely inkább arról szólt, hogy a klub infrastrukturális fejlesztésekkel is megerősítse a helyét a legjobbak között. A 80-as években a sikeredző, Javier Clemente egy önbizalomtól duzzadó, domináns játékstílust preferált, és
Bár a Bilbao nem lazított, más klubok törekvései rámutattak, hogy mennyire nehezen tartható ez az irány. A Real Sociedad sokáig szintén csak baszkokat szerepeltetett a keretében, az 1980-as évek végén azonban lazítottak, és már külföldi játékost is alkalmaztak, az ír John Aldrigde volt az első. A San Sebastian-i klub egyébként 2001-ben adta fel teljesen a filozófiát, ekkor igazolták le az első spanyol játékosukat.
A Bilbao a 90-es években is stabilan tartotta magát, és az eredmények is jöttek, bár nem olyan fényesek, mint korábban, de a csapat stabil volt, olyan játékosokkal, mint a Joseba Etxeberria, Rafael Alkorta vagy Julen Guerrero.
A második nagy erőpróba
A Franco-éra után a 2000-es években került ismét veszélybe a klub játékospolitikája, főként a modern futball törvényei miatt.
A Real Madrid „galaktikusokkal” hirdette magát, a Barcelona is egyre többet költött, a két óriás pedig uralta a bajnokságot, közben az Athleticet többször is meglegyintette a kiesés szele. Ez sem volt elég ahhoz, hogy irányt váltsanak, ám némileg enyhítettek a szabályokon, igaz, többnyire a színfalak mögött.
A klub 2008-ban leigazolta az akkor 16 éves Enric Saboritot az Espanyoltól, a védő szülei katalánok voltak, azonban Saborito Baszkföldre költözött, állítása szerint azért, mert a bilbaói klub azt ígérte, hogy amennyiben oda öltözik, szerződtetik. Ilyen módon szerezték meg a francia Yanis Rahmanit és a mali Binke Diabatét is.
De már ekkor is voltak olyanok az akadémián – a második csapatnál vagy a nagyoknál –, akiket nem lehet a szó szoros értelmében baszkoknak nevezni. A 2000-es években a klubnál játszó Fernando Amorebieta például Venezuelában született, de kétéves kora óta Bilbaóban élt, és a szülei Vizcayából származtak, így szerződtette klub, akárcsak David Lópezt, aki nem valamelyik baszk tartományban, hanem egy picit lejjebb, La Riojában született, viszont nyolcéves kora óta a baszkföldi Pamplona csapatában, az Osasunában focizott.
A 2010-es években volt még két kakukktojás, a román védő, Cristian Ganea, aki nem Baszkföldön született, de pár kilométerre Bilbaótól nőtt fel, vagy a jelenleg Fehérváron játszó Kenan Kodro, akinek bosnyák gyökerei vannak, ám ő is San Sebastianban született.
A Bilbao merítési lehetőségei végesek, így sokkal fontosabbá vált, hogy megtartsák a minőségi játékosaikat, hogy közvetve így is biztosítsák a modell fennmaradását.
2012-ben a Bayern München kénytelen volt a Bundesliga történetének legmagasabb átigazolási összegét kifizetnie (ez akkor 30 millió font volt), hogy megszerezze Javi Martínezt, a Manchester Unitednél egy évig tartott a huzavona, mire megkaphatták Ander Herrerát – két menedzser is próbálkozott, David Moyesnak még nem sikerült, Louis van Gaalnak már igen. De a holland is csak azért érhetett célt, mert Herrera kivásárolta magát. A Unitednek sok volt a 30,5 millió font, a Bilbao viszont nem engedett, végül a középpályás a zsebébe nyúlt, és kártérítést fizetett az Athleticnek, így az MU 29 millió fontért el tudta vinni.
A Manchester City nem filléreskedett, kifizetett 57,2 millió fontot Aymeric Laporte-ért (aki egyébként nem baszk, csak baszkföldi klubban nevelkedett), aki akkor a Premier League (és elődei) történetének második legdrágább védője lett, és szintén rekordot kellett dönteni a Chelsea-nek, hogy megszerezze Kepa Arrizabalagát, a londoniak 71 milliót fizettek a bilbaói játékosért, aki ezzel a PL legdrágábban vásárolt kapusa lett.
Összességében a Bilbao 191,5 millió dollárhoz jutott Kepa, Laporte, Herrera és Javi Martínez kivásárlási záradékának köszönhetően, de ez a fajta kitétel nem volt pozitív hatással a klub és a játékosok kapcsolatára.
Ez az akár erőszakosnak is nevezhető politika nyomást helyezett a játékosokra, hisz, akik a sok huzavona ellenére is el akarták hagyni a klubot, azok azt veszélyeztették, hogy a szurkolók céltábláivá válnak. A Bilbao így sokszor a saját modelljéhez való ragaszkodással veszélyeztette az eredményességét, és csökkentette annak az esélyét, hogy egy baszk játékos a klubot válassza – igaz, elhanyagolható mértékben.
Szintén 2011-ben kezdett el dolgozni a klubnál vezetőedzőként Marcelo Bielsa. Az argentin szakember alatt látszódott, hogy a szurkolók hogyan viselik, ha valaki mindenképpen el akarja hagyni a szeretett klubjukat. Fernando Llorente szenvedett Bielsa kezei között, ráadásul duplán: nem nagyon sikerült megbarátkoznia a Bielsa által preferált játékrendszerrel, és sokszor sérüléssel bajlódott. Az Athletic-nek nagy szüksége lett volna rá, hogy a távozó sztárokat pótolják, ám Llorente nem tudta beváltani a hozzá fűzött reményeket, Bielsa egyenesen őt tette felelőssé a gyengébb szereplésért.
A Bilbao minden vételi ajánlatot visszadobott, és egy olyan szerződéssel próbálta megtartani Llorentét, amely még a csatár elmondása szerint is „ellenállhatatlan” volt. Llorente viszont ezt nem fogadta el, emiatt pedig Bielsa gyakran padoztatta a csatárt, akárcsak Javi Martínezt. A különbség a két játékos között, hogy míg – ahogy szó is volt róla – utóbbi Bundesliga-rekorder összegért tudott váltani, addig Llorente egy fillért sem hozott az Athleticnek a szerződéshosszabbítás elutasítása miatt.
Hűség és pénz mindenek előtt
A bilbaói modell életképességéhez nagy szükség van a játékosok lojalitására is. Ha valaki meghal a klubért, annak azt is megbocsátják, hogy az ősi riválistól érkezik. Ilyen volt Joseba Exteberria, aki a Real Sociedadnál töltött egy év után szerződött Bilbaóba, a szurkolók kezdetben kikezdték, ő viszont bizonyított, 15 év alatt közel 450 mérkőzésen, az utolsó szezonjában ráadásul ingyen játszott a Bilbaóban.
A Bilbao nemcsak a lelépési pénzt, de a fizetéseket is magasan tartotta, hogy a játékosok legalább ne a pénz miatt váltsanak. Az Athletic spanyol szinten is magas fizetést ad a játékosoknak, igaz, a spanyol élvonalban is kiemelkedőnek számító összegeket kér a szurkolóktól, akár a belépőjegyekre, akár a merchandisingra. Szóval van pénz Bilbaóban, legalábbis a klubnál, 200 millió euró körüli tartalékkal rendelkeznek, és egyéb eurómilliókhoz férnének hozzá, ha külföldről igazolnának, csak hát nem nagyon tudják mire elkölteni.
Bár a Bilbao kapcsolata jónak mondható a többi baszk csapattal, sokszor feszültséget okoz, hogy a klub olyan ajánlatokat tesz a játékosoknak, amivel nem tudnak versenyezni a szerényebb költségvetésű csapatok.
Bár elméleti szinten többször felmerült, hogy a sikeresség érdekében változtassanak ezen a politikán, de a klubtagok kitartottak. Ez történt például 2009-ben, amikor a klub megkérdezte az akkor több mint 35 ezer sociót a klub jövőjével kapcsolatban, és a többség kizárta, hogy tovább enyhítsenek.
Szívesebben látnám az Athleticet a másodosztályban, mint azt, hogy megváltoztassák a filozófiát
– mondta Unai Bustinza, az Athletic korábbi játékosa.
Az Athletichez való lojalitás, illetve ennek az összetartó ereje is kell a bilbaói modell fenntartásához. A baszkföldi csapatok között hagyományosan jó a kapcsolat, akik nem férnek be az Athleticbe, gyakran más baszk csapatban kapnak menedéket, és a bilbaói klub is gyakran szemezget más kluboknál, ha épp erre van szükség. De a klubhűséget példázza, amikor Etxeberria ingyen játszott, vagy amikor Inaki Williams 9 évre írt alá. Ez pedig záloga is lehet a modellnek.
Tudjuk, hogy ez egyre nehezebbé válik, mivel Baszkföld lakossága kicsi, valamivel több mint hárommillió ember. De ez megadja nekünk az elszántságot, hogy a lehető legkevesebb hibát kövessük el
– mondta pár éve Andoni Ayarza, aki szintén az utánpótlásból került fel a nagycsapathoz.
A Bilbao nemcsak a hagyományok miatt támaszkodik a baszkokra, hanem azért is, mert igazából tudja, mire képesek egymásért a régió polgárai. De ez amolyan baszk vagy vizcayai módi, nemrég, amikor a Bilbao és San Sebastian között fekvő Eibar feljutott az élvonalba, de nem volt meg az ehhez szükséges anyagi fedezet, a klub korábbi játékosai dobták össze a több tízezer eurót, köztük Xabi Alosno vagy David Silva.
Egyre fogynak a baszkok, csökken a merítési lehetőség
A politika vagy a modern futball elvárásai után a harmadik nagy erőpróbát a régiót az utóbbi évtizedekben sújtó demográfiai válság jelentette. Bár a népesség nem csökkent drasztikusan Vizcaya régióban, az utóbbi években még növekedett is, ám ez főleg a bevándorlóknak köszönhető.
Az elmúlt 10 évben 30 százalékkal csökkentek a születések Nyugat-Baszkföldön. A születési ráta Európában a legalacsonyabbak közé tartozik (1,4), ennél csak Görögországban, Portugáliában és Olaszországban vannak rosszabb számok. Baszkföld ráadásul öregszik, a lakosok közel negyede 65 év feletti. A demográfiai válság ellensúlyozására a közismerten be/elfogadó Bilbao is a bevándorlókban látta a megoldást, az elmúlt 15 évben közel 500 ezer külföldi érkezett Baszkföldre, tulajdonképpen nekik köszönhető, hogy egyre többen laknak a városban.
A bérek ugyanakkor alacsonyak, miközben Bilbaóban a legnagyobb a munkanélküliség Spanyolországban, sokan ráadásul ideiglenes szerződéssel dolgoznak. További problémát jelenthet, hogy a Baszkföldre érkező migránsok nagy része inkább Spanyolország más részein vagy Franciaországban integrálódik. Az újonnan érkezettek értelemszerűen nem játszhatnak a klubban, ha nincs bármiféle baszk kapcsolódásuk, de a gyerekeik viszont már igen.
Ennek a politikának is megvan a veszélye, de inkább a spanyol válogatottra nézve, mint Baszkföldre. Hisz előfordulhat, hogy miközben a Bilbao egy játékossal gazdagszik, az illető még a családi gyökereit helyezi előtérbe, és ez alapján választ válogatottat. Így volt például Inaki Williams esetében is, aki már Bilbaóban született, de a ghánai válogatottban játszik, szemben a testvérével, Nicóval, aki spanyol válogatott.
De vélhetően ez sem fogja megrengetni a klubot, legalábbis egyelőre. A nagyok ötödikek jelenleg a bajnokságban, a jövőt illetően biztató lehet, hogy mostani 29-es keretből 17-en az utánpótlásból kerültek fel. A klub második csapata, a Bilbao Athletic dúskál a tehetségekben a szakírók szerint, a csapat jelenlegi kerete és formája optimizmusra ad okot. A Bilbao Athletic jó formája főleg Carlos Gurpegi edző munkáját dicséri, a klub volt játékosának kezei alatt olyan játékosok formálódnak, akikre akár hosszú távon is építeni lehet.
És ha a bilbaói futballfilozófia továbbéléséről beszélünk, meg kell említeni az Atlhetic női csapatát, amely egyelőre nem küzd erőforráshiánnyal, 2000 óta öt bajnoki címet, négy kupagyőzelmet értek el és BL-főtáblára is jutottak. Ezek a sikerek, ha közvetve is, de pozitívan járulhatnak hozzá az összbaszk labdarúgáshoz, és igazolhatják a sokszor veszélybe kerülő modellt is.
Ez egy törékeny ökoszisztéma, de van néhány nagy erőssége is. Nem véletlen, hogy a klub soha nem esett ki a La Ligából. A modellünk óriási erőt ad nekünk
– mondta korábban Ayarza.
