„Futballzseni és újító, a modern horvát futball megteremtője, az edző, aki a leghosszabb időt, 4277 napot töltött a kispadunkon, ezalatt 9 trófeát nyert – a legtöbbet a történelemben. Számos olyan futballistát fedezett fel, akik jóval a távozása után viselték a klub mezét, és elindították a hazai futball történetében jelentős szerepet játszó edzők irányzatát. Nemcsak magát motiválta, hanem mindenkit maga körül az egyetlen állandó hazáján, a futballon keresztül.
Azt mondta: »Úgy szeretem a zágrábi embereket, mint a saját gyermekemet. Beleszerettem Gradjanskiba és Zágrábba.« Ez volt Bukovi
– írta korábbi honlapján a Dinamo Zagreb.
Bukovi 1903. december 1-jén született Budapesten, az Ékszerészek II. osztályú csapatában kezdett játszani, míg 1926 és 1933 között a Ferencvárost erősítette, amellyel háromszoros bajnok és kupagyőztes lett. Európa legképzettebb középfedezetei között tartották számon, a válogatottban azonban mindössze 12 mérkőzésen bizonyíthatott.
Analitikus futballszemlélete volt az, ami megkülönböztette a csapattársaitól, már akkor látni lehetett, hogy egy napon edzőként is megállja a helyét. Folyamatosan a futballban gondolkodott, tanulmányozta az összes létező játékrendszert, faggatta az edzőket.
1933-ban a francia FC Séte játékosa lett, az első edzői próbálkozása is Franciaországhoz köthető, állítólag az utcán labdázó helyi fiúkat ő mentette meg a környező üzletek és kávézók tulajdonosainak veréseitől, ugyanis gyakran kirúgták az ablakokat. Állítása szerint innen indult a kritikus taktikai gondolkodás folyamata, ugyanis megtanította a gyerekeket a földön játszani a labdával. Hamarosan állandósultak az utcai edzései, amelyek a nagyközönség számára igazi műsorokká váltak.
A híre az FC Séte vezetőihez is eljutott, hamarosan megbízták a juniorok vezetésével. Ott már új módszereket is bevezetett, például az egyes játékosok igényeihez és képességeihez igazított egyéni edzéseket.
Bukovi és a csoda
1935-ben a klub által szervezett észak-afrikai turnét követően tért vissza Budapestre, és annyira elfogta a honvágy, hogy úgy gondolta, nem megy vissza Franciaországba. A Ferencváros szerette volna szerződtetni, de a francia klub nem engedte, az MTK-ban pedig azért nem akart edzősködni, mert néhány korábbi csapattársa még ott játszott.
A fura helyzetet kihasználva szokatlan lépésre szánta el magát: elfogadta Zeljko Berger, a Gradjanski vezetőjének meghívását, és Zágrábba utazott. A klub három hónapos próbaidőt ajánlott fel neki, amit el is fogadott, így 1936-ban átvette a Gradjanski Zagreb irányítását.
A csapatot előtte is érte magyar hatás: 1925–1926-ban a Barcelonától érkezett Pozsonyi Imre dolgozott a horvát klubnál, és nyert vele két bajnoki címet, 1932–1933-ban pedig Molnár György volt az edző.
1933-ban az ír James Donnelly érkezett, ő volt az első, aki mélyreható változtatásokat hajtott végre a taktikában, és már a WM-rendszert próbálta alkalmazni. Ezt fejlesztette tovább Bukovi, a horvát lapok a mai napig csodaként emlegetik az 1936. május 17-i mérkőzést, amelyen a Gradjanski 5–1-re legyőzte azt a Liverpoolt, amely addig soha, senkitől nem kapott ki az öreg kontinensen. A Liverpool menedzsmentje azonnal kereste a lehetőséget a visszavágóra, így meghívta a klubot egy őszi turnéra, amelyre 1936 novemberében került sor.
A túra promóciós értékén kívül Bukovi Márton arra készült, hogy végre testközelből megfigyelje és tanulmányozza a brit klubok által alkalmazott technikákat és taktikákat. Különösen érdekelte, hogy miként működik a valóságban a Herbert Chapman-féle WM-formáció.
A Gradjanskinak több akadályt is le kellett gyűrnie, hatósági engedélyre volt szükség az utazáshoz, minisztériumi engedélyre, hogy egyáltalán pályára léphessen külföldön, és meg kellett oldani, hogy az éppen zajló bajnokságban se maradjanak el a mérkőzései. Az igazgatótanács végül úgy döntött, hogy az első csapat utazik Nagy-Britanniába, a tartalékok pedig megpróbálnak helyt állni a hazai ligában.
Nagy hatású angliai túra
A csapat útközben megállt Svájcban, ahol legyőzte a St. Gallent és kikapott az FC Baseltől, majd jöhettek az angliai mérkőzések. A Liverpooltól 4–1-re kikapott úgy, hogy egyik játékosa sérülése miatt a meccs nagy részét tíz emberrel játszotta le.
A Doncaster Roverst túlságosan alábecsülte, tőle 6–4-es vereséget szenvedett, majd a turné legjobb teljesítményét nyújtva 4–4-es döntetlent ért el a Hearts ellen. A 14 napos kiruccanást egy Wolverhampton Wanderers elleni 4–2-es, illetve egy West Ham elleni 1–0-s vereség zárta.
Ő volt az első, aki a hátravont középcsatár szerepét alkalmazta (Drago Hripko kapta ezt a történelmi feladatot) még 1945-ben, a Lokomotiva elleni mérkőzésen.
Biztos vagyok benne, hogy ez volt az első kísérlet a világon. És bevált
– nyilatkozta.
Más kérdés, hogy bár a gyakorlatba ő ültette át, de 1936-ban megjelent könyvében Holics Ödön publikált először a pozícióról.
Ugyan később dolgozott az MTK és a Bp. Dózsa csapatainál, 1956–57-ben nyolc mérkőzés erejéig szövetségi kapitány is volt, a Dinamo Zagreb hívásának nem tudott ellenállni, és 1960-ban visszatért. A csapatot azonban egyedül szerette volna edzeni, miközben a vezetőség más, különféle feladatokkal is el akarta látni, így az együttműködés nagyon gyorsan véget ért.
Bukovi Zágrábból hazatérve 1962–1964 között a Diósgyőri VTK edzője lett, majd 1965-ben Görögországba szerződött, ahol az Olympiakosz edzőjeként két bajnoki címet (1966, 1967) szerzett – segítője egykori kiváló játékosa, Lantos Mihály volt.
A mesteredző 1985. február 11-én, 81 évesen halt meg, de nevét nem feledték. A horvát sajtóban legutóbb októberben emlegették, amikor a Dinamo Zagreb az első 11 meccsét követően veretlenül, 10 győzelemmel, egy döntetlennel és 34 góllal állt az élen. Akkor a Vecernij List azt írta, hogy Ante Cacic csapata a klub történetének legsikeresebb rajtját produkálta. (A csapat még tovább tudta javítani a rekordját, végül 13 veretlen bajnokival nyitott.)
A lap akkor a 11 mérkőzésre vetítve megemlítette, hogy a Gradjanski-korszakban háromszor is hatékonyabbak volt a csapat: 1939–40-ben a a horvát-szlovén bajnokságban 54, 1940–41-ben 51, míg az 1937–38-as szezonban 35 gólt szereztek. Mindhárom esetben Bukovi volt az edző.
