Csapást mért a gigászokra, felébredt az európai futball alvó óriása

Kvízműsorokban sokmilliós kérdés lehetne: mondjon egy olyan országot, ahol a harmadik legsikeresebb futballcsapat közel fél évszázadig nem játszott első osztályú mérkőzést! A válasz Belgiumban keresendő, ahol még a helyi sajtó is csak alvó óriásként jellemezte az Union Saint-Gilloise együttesét, amely 1973 után – azaz 48 éve elteltével – tavasszal kiharcolta az élvonalba jutást. Hogy ez miért nagy szó? Mert valóban ez a brüsszeli klubocska az, amely az Anderlecht (34 bajnoki cím, 9 kupagyőzelem) és a Club Brugge (17 bajnoki cím, 11 kupagyőzelem) mögött a harmadik legeredményesebb. Igaz, 11 aranyérméből az eddigi utolsót 1934–35-ben nyerte, míg a Belga Kupát legutóbb 1913-ban és 1914-ben emelhette fel.

Tavasszal aztán egy szédületes szezont produkálva 18 pontos előnnyel megnyerte a másodosztályt, jelenleg pedig az élvonal első helyén áll, hat pont előnnyel vezeti a tabellát.

Mindezt úgy, hogy jószerével senkit sem igazolt a nyáron, a Transfermarkt pedig az egész keret értékét mindössze 20,7 millió euróra becsüli.

86 éve tartja a vereség nélkül lejátszott meccsek rekordját

Az 1897. november 1-jén alapított klub Belgium egyik legrégebbi, még mindig létező csapata. Eleinte Brabant tartomány másodosztályában futballozott, 1900–1901-ben jutott fel az első osztályba, ahol pillanatok alatt az egyik legjobb lett, és 1913-ig hétszer nyert bajnokságot. Az első világháború megtépázta az országot és a klubot is, amely tíz évvel később, 1922–23-ban szerezte meg nyolcadik elsőségét. A mai napig emlegetett csúcsot azonban 1933 és 1935 között élte, amikor háromszor is aranyérmes lett,

és egy még mindig érvényes rekordot állított fel: zsinórban 60 meccset játszott le vereség nélkül.

Ennek köszönhetően kapta meg az Union 60 becenevet. A második világháború után aztán bekapcsolódott a nemzetközi kupába is, öt alkalommal indult a Vásárvárosok Kupájában, ahol elsőre (az akkor még másfél éven át tartó 1958–1960-as sorozatban) elődöntős volt, de a Birmingham City túl erősnek bizonyult. Legutóbb 1964–65-ben szerepelt nemzetközi porondon, akkor az első körben az a Juventus győzte le két 1-0-s mérkőzésen, amely végül elverekedte magát a fináléig, ám ott kikapott a Ferencvárostól. A csapat közben 1963-ban kiesett az élvonalból, majd ugyan azonnal visszajutott, de az 1965-ös búcsúval kezdetét vette a leépülés. Ugyan öt évvel később még sikerült visszakapaszkodni az elitbe, de az 1973-as kiesést követően megállíthatatlannak tűnt a lejtmenet. A klub tíz évvel később már a negyedosztályban vegetált, és tényleg csak a történelméből élt. A felemelkedéshez kellett az, hogy a klub visszakapaszkodjon legalább a másodosztályig, ahol 2015–16 óta az élmezőnyhöz tartozott, ez pedig elég volt a Brighton tulajdonosának, Tony Bloomnak, hogy fantáziát lásson benne.

Magyar edzők is segítették

Bloom személye önmagában megérne egy bővebb portrét, az 51 éves üzletember ugyanis nagy pókerjátékos, aki komoly versenyek megnyerésével fontmilliókat kártyázott össze, majd online szerencsejáték-oldalak működtetésével és fejlesztésével, illetve ingatlan-befektetőként dolgozva alaposan felturbózta a vagyonát. Így aztán, amikor eljött az idő, felkarolta kedvenc csapatát, és 2009-ben 75 százalékos részesedést szerzett a Brightonban, ezzel beteljesítette a családi végzetet: nagybátyja, Ray igazgató, nagyapja, Harry pedig alelnök volt ugyanott az 1970-es években. De Bloom úgy érezte, Európában is körül kell néznie, így került kapcsolatba a brüsszeli kiscsapattal, amelynek története elkápráztatta. Meg persze az is, hogy külföldi befektetőként kedvezőnek bizonyultak számára a belga jogszabályok, Anglia is közel volt, és a bajnokság is kiegyensúlyozottnak számított.

Talán még az is közrejátszott a szerepvállalásában, hogy akadtak honfitárs elődjei: az angol Charles Griffiths 1922–1923-ban, majd a legendás 1933–1935-ös időszakban dolgozott edzőként, de megfordult a kispadon a skót William Aitken is 1947–48-ban. De ha már az edzőkénél tartunk, azt se felejtsük el, hogy dolgozott itt a legendás Guy Thys (1969–1973), a 31-szeres válogatott csatár, az ellenünk az 1982-es vébén gólt szerző Alexandre Czerniatynski (2006–2007), a 92-szeres magyar válogatott klasszis, Fazekas László (1992–1994), illetve az a délvidéki Kovács Zoltán, aki 2013-ban még Diósgyőrben is kapott pár meccset.

Nem kimondott tehetséggyár

De nem Bloom az egyetlen brit, aki szerepet vállalt az Union felemelkedésében. A csapatban ott van a Portsmouth korábbi középső védője, Christian Burgess, illetve az MK Dons egykori szélsője, Matthew Sorinola, akik abszolút kulcsjátékosnak számítanak.

A belfasti születésű Chris O’Loughlin pedig sportigazgatóként dolgozik, ő felel az átigazolásokért – persze szoros együttműködésben Felice Mazzu vezetőedzővel. Nagy igazolásokra nem kell számítani, a klub a tavalyi, másodosztályú bajnoki keretéhez képest nem sokat változott, az érkezők mindegyike ingyen igazolhatóként csapódott a többiekhez. De Alex Muzio klubelnök még valamire felhívta a figyelmet. „Mindig megvizsgáljuk, hogy a potenciális játékosok milyen emberek, illeszkednek-e a klub kultúrájához. Sok olyan labdarúgóval és ügynökkel tárgyaltunk, akik csak azt akarták tudni, mennyit fizetünk nekik. De a csapat vagy a klubtörténet nem izgatta őket.

Lehet egy ilyen játékos is kiváló, ám ilyenkor úgy érezzük, hogy hosszú távon mégsem megfelelő.

A belga élvonal nem szerepel a legjobb bajnokságok között, az UEFA szorzótábláján a 13. helyen áll Szerbia és Svájc között. Bár a belga akadémiák az elmúlt években folyamatosan termelték a reménységeket, az Union Saint-Gilloise nem tehetséggyár. Az elmúlt 50 évben a klub egyetlen olyan játékost sem nevelt, aki eljutott volna a nagy európai klubokba. A legutóbbi ismert név a 2004-es juniorcsapat középpályása, Nabil Dirar volt, aki a Club Brugge-ben, a Monacóban és a Fenerbahcéban is játszott, valamint a marokkói válogatottal szerepelt a 2018-as világbajnokságon.

Micsoda csapatszellem!

A már említett Burgess öt évet húzott le a Portsmouth csapatánál, kettőt a negyed-, hármat a harmadosztályban. 2020-ban ő volt a csapat legjobb játékosa, ezek után mindenki megdöbbent, hogy Championshipbe tartó klubot elhagyta egy belga másodosztályú ajánlatért. „Meglátogattam a klubot, láttam az edzőpályát és azt, hogy mennyire profik a körülmények. Az edzés első napján nem tudtam, mire számítsak. Fogalmam sem volt a liga vagy a csapat színvonaláról. Engem nem Chris O’Loughlin elképzelései vagy a klub története nyűgözött le, hanem az elnök tervei és a szívélyesség” – nyilatkozta a BBC-nek.

Dicsérte a csapatszellemet is, példaként csapattársa, Dante Vanzeir válogatottbeli behívását idézte fel. A 23 éves csatár az előző szezonban 19 gólig jutott a másodosztályban, jelenleg 10 gólnál jár az élvonalban, nem véletlen, hogy Roberto Martinez szövetségi kapitány is felfigyelt a teljesítményére. „Mindannyian összegyűltünk, hogy megnézzük élőben a kerethirdetést” – emlékezett vissza a november 21-i, Oostende elleni 7-1-es győzelem utáni napra.

Mindenki kétségbeesetten várta, hogy meghallja Vanzeir nevét, és amikor megtörtént, mindannyian megőrültünk. Ragyogó pillanat volt.

A csatár Wales ellen debütált is, ezzel Jan Verheyen 1976-os szereplése óta az első Union-játékos lett, aki szerepelt a belga válogatottban.

Rajta kívül még négy olyan labdarúgó akad, aki hazája nemzeti csapatában szerepelt már: Anthony Moris (Luxemburg, 44-szeres válogatott), Teddy Teuma (Málta, 12), Mitoma Kaoru (Japán, 1) és Loïc Lapoussin (Madagaszkár, 1). Valljuk be, nem egy világverő névsor.

Európa egyik legjobb csatárkettőse

A 2021–2022-es szezon kezdete előtt a klub vezetése 15 millió euróra emelte a költségvetést. A szurkolók komoly erősítésre számítottak, de a tulajdonos, Tony Bloom hű maradt meggyőződéséhez. Egy centet sem költött átigazolásokra, aki jött, ingyen igazolhatóként tette. Így aztán elmondható, hogy az Union szinte a tavalyi összetételben játszik,

a keret értéke a Transfermarkt szerint 20,7 millió euró, ezzel csupán három hazai klubot előz meg.

A Club Brugge ugyanakkor 166 millió, a KRC Genk 134 millió, míg az Anderlecht 90 millió eurót ér. Ami a hadrendet illeti, semmi extrát nem talált ki a Charleroi és a Genk egykori mestere, Felice Mazzu: a 3-5-2-es felállás mellé egy agresszívabb letámadás párosul, ami elég is volt ahhoz, hogy a legjobbakat is meglepje. A csapat tökéletes egyensúlyt talált a támadás és a védekezés szilárdsága között, több gólt szerzett és kevesebbet kapott, mint bármelyik riválisa. Ez a kockázatvállalási hajlandóság bőven megtérült, úgy tűnik, egy megfelelő taktika, egy támadó felfogás, ám ugyanakkor jól szervezett védelem csodákra képes.

Ehhez azonban szükség van gólerős csatárokra is, Deniz Undav és Dante Vanzeir teljesítményére nem is lehet panasz. Előbbit a német harmadosztályú SV Meppentől ingyen igazolta a klub, utóbbit a Genktől vette meg három plusz egyéves szerződéssel (amelyet azóta még egy évvel megtoldott). Nos, a páros tavaly 36 gólt termelt (Undav 17, Vanzeir 19 alkalommal volt eredményes), a jelenlegi szezonban 17 és 12 találatnál járnak, emellett 9, illetve 7 gólpasszt is kiosztottak. Ami még érdekesség, hogy tavaly a klubvezetés jelezte, nem tolerálja a mérkőzések utáni mezcserét. „Amikor a játékosaink megkapják a felszerelést, akkor az a cél is vezérelje őket, hogy átérezzék, abban a mezben vívták meg a csatát, abban a mezben nyerték meg a címet. Egy olyan csapatérzés kialakítása a cél, amelyben mindenki mindent megtesz a klubért. Meg akarjuk teremteni ezt a varázslatot.” Burgess hozzátette, sokan beszélnek arról, hogy mi történhet a bajnokságban, de szerinte még hosszú az út.

Koncentrálnunk kell, szerencsére jó a mentalitásunk. Hogy mi a titkunk? Az, hogy mindenki keményen dolgozik a másikért.

Hogy az ambiciózus klub meddig jut, majd kiderül tavasszal. Az biztos, hogy a túlélés megcélzása után az első hely komoly pluszt adott mindenkinek. Ezek után nem túlzás álmodozni.