Főként az amerikai major sportok kedvelői szokták olyan vádakkal illetni az európai futballt, hogy hiányzik belőle a show, nincsenek olyan elemei a tálalásnak, amelyek bevallottan a rajongók kiszolgálásáról szólnának. És ha összehasonlítjuk az európai és a tengerentúli sportkultúrát, rögtön látjuk, hogy a kritikákban van igazság, mert míg az amerikai futballban, kosárlabdában, jégkorongban, vagy baseballban piros betűkkel jegyzik az All Star gálák dátumait, ahova a sportág legnagyobbjai jönnek össze egy kis tét nélküli szórakozásra, addig a hagyományos labdarúgásban még csak hasonló kezdeményezés sincs igazán. Ez leginkább a hihetetlenül zsúfolt versenynaptár miatt alakult így, ami szinte semmilyen pihenőt nem enged a játékosoknak. Ennek tetejében ott vannak még a holt szezonban megrendezett válogatott tornák is, amelyekkel együtt szinte az egész év be van táblázva.
Egy-egy napra persze még így is össze lehetne hívni a sportág legjobbjait a show kedvéért, amire talán az igény is nagyobb lenne, mint azt elsőre gondolnánk. Ennek ékes példája volt a Free Kick Masters, azaz a szabadrúgáslövő-világbajnokság, amelyet a semmiből rendeztek meg az előző évtized közepén, és ami a mérsékelt siker ellenére is sokak szívében él kellemes emlékként.
A kispesti kapcsolat
A torna ötlete még az ezredforduló környékén pattant ki az egykori profi labdarúgó, a szerb Miroslav Nestorovic fejéből, amikor a marbellai Marpafut futballcenterben dolgozott edzőként: egy helyre terelni a világ legjobb, legnagyobb marketingértékkel bíró pontrúgóit, szembe állítani velük a legjobb kapusokat, ezáltal olyan szórakozást nyújtani a publikumnak, amely során ő jól megtömi a zsebeit. Ötletéhez hamar támogatásra lelt Louis de Vries, a Budapest Honvéd korábbi tulajdonosának személyében, aki látott fantáziát Nestorovic ötletében, így ők ketten pár hónap alatt kidolgoztak egy működőképes koncepciót.
Erőfeszítéseiket aztán hamar siker koronázta, így 2004-ben el is kezdték szervezni Nestorovic munkahelyén, Marbellán az első Free Kick Masterst, amelyet a tervek szerint karácsony és újév között tartottak volna. Az ötlet annyira népszerű volt, hogy rövid úton megállapodtak a spanyol tévétársaságokkal az élő közvetítésről, a műsor gyártásával pedig a Canal Plust, a világ egyik legbefolyásosabb médiavállalatát bízták meg.
Hiába harangozták be az eseményt a friss aranylabdás Andrij Sevcsenkóval, Alessandro Del Pieróval vagy az ifjú brazil szupersztárral, Robinhóval, és hiába mondott szinte azonnal igent a felkérésre Zinédine Zidane, a még csak nagyon szűk körben ismert startup alulmaradt a nagy klubokkal és ligákkal szemben. Ugyanis – mivel nem hivatalos FIFA-rendezvényről volt szó – a klubok nem voltak kötelesek elengedni a játékosaikat, márpedig eszük ágában sem volt ezt megtenni puszta jóindulatból a bajnoki idény kellős közepén.
Különösen reménytelennek tűnt a Premier League-ből bárkit Marbellára csábítani, hiszen az angol bajnokságban épp az ünnepi időszakban a legsűrűbb a menetrend, amelynek ráadásul komoly tradíciója is van. Így aztán hiába várták sokan, hogy Frank Lampard, Didier Drogba, Thierry Henry vagy épp Cristiano Ronaldo a labda mögé álljon, az ő szereplésük igazi csodával ért volna fel.
De más nemzetek topklubjainál sem értek célt a szervezők, így végül Zidane volt az egyetlen nagy név, aki megmérettette magát az első szabadrúgáslövő-vébén.
A fapados tornán egy magyar is felbukkant
A torna végül 2004. december 29-én a selejtezővel startolt el. A kiírás szerint az első nap 30 résztvevőjét ötfős csoportokba osztották, innen a csoportelsők jutottak a másnapi fináléba, hogy a négy kiemelt sztárral kiegészülve megvívják a tízfős döntőt. A selejtezőben egyedüli magyarként feltűnt Bodnár László is, aki akkoriban az ukrán Dinamo Kijev csapatában légióskodott, ezzel egy időben pedig kirobbanthatatlan volt a magyar válogatott védelmének jobb oldaláról. Bodnár végül nem jutott a döntőbe, miközben az olyan kevésbé ismert versenyzők, mint a román Constantin Galca, a Racing Genk holland középpályása, Orlando Engelaar vagy a kínai válogatott Sen Si sikerrel jártak.
Az első nap újdonsága után mindenki tűkön ülve várta a másnapi döntőt, hogy végre az úgynevezett szabad kártyával érkező sztárok is a labda mögé álljanak, ám végül csak Zidane érkezett meg. A döntő napján volt még egy halvány reménysugár arra, hogy a francia zseni mellett az akkoriban a Laziót erősítő – jelenleg a Bolognát edző, és a leukémiát legyőző – Sinisa Mihajlovic is tiszteletét tegye a rendezvényen, ám végül ő sem vállalta a szereplést.
A rend kedvéért említsük meg, kiktől remélték a szervezők a nívó emelését, azaz kik kaptak hivatalosan is meghívót Zidane-on és Mihajlovicon kívül, hogy kiemeltként vegyenek részt a versenyen.
- A már említett regnáló aranylabdás Sevcsenko,
- a már ekkor római legendának számító Francesco Totti,
- David Beckham, aki nem csak pazar pontrúgó volt, de marketingben sem vehette fel vele senki a versenyt,
- a Real Madrid másik specialistája, mozsárágyúja, Roberto Carlos,
- és nem utolsó sorban a Barcelona újdonsült játékmestere, a portugál Deco.
Ilyen előzmények mellett nem csoda, hogy a publikum kissé csalódottan szemlélte a döntő mezőnyét. Végül a lebonyolítást is megúszósra vették a szervezők: a tervek szerint a végül nyolcfősre duzzasztott mezőny kieséses rendszerben mérkőzött volna meg egymással, ám erre nem került sor. Helyette egy kör után összesítették a pontszámokat, és eredményt hirdettek. Ennek fényében a Heerenveen török középpályása, Ugur Yildirim lett a világ legjobb szabadrúgáslövője, megelőzve a már említett Sen Sit. A dobogó harmadik fokára a Real Betisben futballozó Benjamín ért fel, Zidane pedig csak ötödik lett.
A rúgó játékosok mellett díjazták a legjobb (legtöbb lövést hárító) kapust is, akinek a cseh Martin Vaniak bizonyult, megelőzve legnevesebb vetélytársát, a valenciai Santiago Canizarest. Yildirim jutalma egy luxusautó lett, ami azt is jól jelzi, miért nem volt annyira vonzó a legnagyobb sztároknak, hogy otthagyják a vakációt, és a karácsonyi pihenő közepén rajthoz álljanak.
Négy év múlva jött a csúcs, aztán semmi
A torna fogadtatása egyértelműen pozitív volt, azt azonban a szervezők is nagyon jól tudták, hogy még egyszer nem tudnak lenyomni a nézők torkán ilyen alacsony színvonalú mezőnyt, így az eredményhirdetés után rögtön meg is kezdődött a tervezés a színfalak mögött. A következő versenyt 2007 utolsó napjaira időzítették, ahova a világ akkori legjobbját, Ronaldinhót is sikerült megnyerniük maguknak. A brazilé mellett hallani lehetett Henry, Beckham és Rafa Márquez nevét is a lehetséges indulók között, ám a klubok és a ligák ismét nehéz tárgyalópartnernek bizonyultak, az esemény házigazdái pedig annyira kifutottak az időből, hogy végül nem rendeztek vébét 2007-ben.
Nem úgy egy évvel később, amelyre az Egyesült Államokban, Houstonban került sor, a hosszas huzavona után végül júliusban. A nyári időpont lehetővé tette, hogy a klubok ne gördítsenek akadályt a játékosok szereplése elé, ám sokan így sem éltek a lehetőséggel. Ehhez hozzájárulhatott az is, hogy a tornát alig egy héttel az Európa-bajnokság után rendezték, ezért a legtöbben inkább a jól megérdemelt szabadságukat töltötték, szigorúan futballmentesen. Így hiába voltak ott a meghívottak listáján, nem tette tiszteletét a rendezvényen Fernando Torres, Lukas Podolski, Deco és Del Piero sem, ahogy a korszak talán legjobb lövője, Juninho Pernambucano is visszamondta a meghívást. Ott volt viszont ígéretéhez híven Ronaldinho, az argentin legenda Martín Palermo, az előző torna ezüstérmese, Sen Si, valamint Lionel Messi is, aki ekkor még csak a világ legtehetségesebb fiatal labdarúgója volt.
A versenyt végül nem ők, hanem a szintén Barcelonában futballozó Rafa Márquez nyerte, így ő zsebelte be a győztesnek járó egymillió dolláros fődíjat. A torna legjobb kapusa az angol David James lett, ő 500 ezer dollárral lett gazdagabb.
Itt már jól lehetett látni, hol vannak a Free Kick Masters korlátai. Egyértelmű volt, ha nem próbálnak valamilyen módon együttműködni a FIFA-val, nem hivatalos rendezvényként soha nem lesz esélyük arra, hogy igazi sztárparádét hozzanak össze. Ez az együttműködés azonban soha nem valósult meg, ami egyúttal a torna sorsát is megpecsételte.
Két évvel később még tettek egy utolsó próbát, és elkezdték szervezni a harmadik szabadrúgáslövő-vébét, amelynek a Las Vegas-i MGM Garden Arena adott volna otthont. Ám ahogy beindultak volna az előkészületek, az MGM, amely a torna névadója és legfőbb szponzora lett volna, csődöt jelentett, így minden hátország kiesett a Free Kick Masters mögül, amelynek azóta sem sikerült talpra állnia, és most már valószínűleg soha nem is fog.
A történelmi első torna nagymenői közül végül senki nem tudott profitálni az öt perc hírnévből. Yildirim egészen 2007-ig a Heerenveenben szerepelt a holland középmezőnyben, aztán hazaigazolt a Gaziantepspor csapatába, hogy aztán visszavonulásáig szinte évről évre újra klubot váltson. A már a torna idején is veteránnak számító Sen Si nem tette át Európába a székhelyét, karrierje során három különböző sanghaji csapatban fordult meg 2007-es visszavonulásáig, és Bodnárnak is már csak lefelé vezetett az útja Kijevből – bár élénken emlékszünk arra is, hogy 2009-ben a Debrecen alapembereként még egyszer a BL csoportkörében vitézkedett.
Zidane pedig ezt követően még másfél évig futballozott. Karrierje hátralevő részének csúcsa egyértelműen a 2006-os világbajnokság volt, ahol 34 évesen szinte egyedül vitte döntőbe a francia válogatottat, ahol aztán dicstelenül zárult a pályafutása.
Ez utóbbi minősítést akár a szabadrúgáslövő-vébéről is írhattuk volna.
