Mino Raiola, Paul Pogba velejéig dörzsölt ügynöke a Tuttosportnak úgy nyilatkozott december elején, hogy a francia középpályás és a Manchester United kapcsolatának vége. Be is indultak a találgatások, hogy a mindjárt 28 éves Pogbát vajon Pirlo visszaviszi-e a Juventusba, esetleg Thomas Tuchel lát benne fantáziát Neymar és Kylian Mbappé mellé a Paris Saint-Germainben? Kétségtelen, hogy a francia remek képességekkel megáldott futballista. Eddig kétszer hozta ki magából a maximumot: torinói időszakában, illetve a 2018-as világbajnokságon, Didier Deschamps kezei alatt.
Ám amióta világrekord összegért szerződtette őt a Manchester United, egyértelműen megtorpant a fejlődésben: pedig a United hosszú távra tervezett vele, már csak az ára és korábbi manchesteri akadémista múltja miatt is. Nem teljesen a teher, mint inkább a nem megfelelő taktika szülte, hogy Pogba 2014-es átigazolása óta csak szökőévente teljesít jól csapatában, José Mourinho és Ole Gunnar Solskjær sem igazán találta meg a megfelelő szerepkört a középpályásnak.
De megér-e ez valamelyik európai topcsapatnak a téli vagy nyári átigazolási időszakban több tízmillió fontot, miközben fennáll a veszélye annak, hogy amennyiben nem klappol minden, Pogbát majdhogynem reménytelen feladat eredményesen játszatni?
Amit Conte és Allegri értettek
Mezzala – így nevezik az olaszok azt a pozíciót, amelyben játszva Paul Pogba legjobb éveit töltötte a Juventusban. Nem a francia játékos miatt találták ki a kifejezést, története jóval régebbről, a ’30-as évekből ered. Jelentése: félszélső. Olyan játékos, aki a pálya közepén érzi jól magát, szabad szerepkörben, rendre kihúzódva szélre, hogy a felfutó hátvéddel vagy a visszahúzódó csatárral összjátékot kereshessen. Az egyik legjobb példával élve: Andrés Iniesta majdhogynem prototípusa ennek a szerepkörnek, kibérelte a pálya baloldalát magának Barcelonában, és világklasszisként futballozott.
Antonio Conte nagyon hasonlóan gondolkodott Pogbáról, mikor 2012-ben – minimális összegért – szerződtette őt a Manchester United akadémiájáról, Mino Raiola hathatós közreműködésével, melynek Sir Alex Ferguson annyira azért nem örült. A francia játékos nyúlánk tinédzserből húzóemberré vált a Juventusban, köszönhetően saját és csapattársai képességeinek.
Pogba megkapta a mezzala szerepkörét, mögötte Pirlóval és maga mellett Arturo Vidallal. Utóbbi két játékos taktikában mutatott fegyelmezettsége épp elég volt ahhoz, hogy Pogba lényegében azt csináljon a pályán, amit csak akar. Míg Pirlo mélységi irányítóként figyelt a veszélyre, addig Vidal is a kulimunkát végezte a francia mellett, attól függően, hogy Conte 4-3-3-as vagy 3-5-2-s rendszert alkalmazott. Ha előbbit, úgy Claudio Marchisio pluszban gürizett, Vidal tízes pozícióban támadott Pogbával, és a gyémánt alakzattal operáló Juventus dominált a középpályán. A 2014-15-ös szezonban 8 gólt és 3 gólpasszt, egy évre rá 8 találatot és 12 asszisztot jegyzett, ami miatt Európa egyik legígéretesebb fiatal játékosaként kezdték emlegetni.
Pogba erőssége egyértelműen a robbanékonysága volt, hogy a támadóharmadban jó összjátékot mutatott a csatárokkal (kipasszol egy labdát szélre, a tizenhatoson belül megérkezik a beadásra), és nem félt távolról lőni.
Tehát az egyik fő ok, amiért Pogba ennyire jó játékossá vált a Juventusban, hogy mellette a csapattársai is extraklasszis teljesítményt nyújtottak, és itt érdemes még egy pozíció kapcsán említést tenni arról, mitől volt még erős a francia középpályás Torinóban mutatott játéka. A Juventus szélsőhátvédeinek megjátszhatósága kulcskérdés volt Conte és Allegri taktikai elképzeléseiben: Patrice Evra rendszeresen felfutott a baloldalon, fáradhatatlanságával Pogba olyan társra lelt maga mellett, akit hosszú labdákkal is bátran lehetett keresni.
Gondok persze már akkor is akadtak vele. Például elkésett az edzésről, Conte meg híres a szigoráról, így nem is lacafacázott, kirakta a játékost a meccskeretből, mondván, ha 19 évesen nem tanul tiszteletet, később nehéz lesz kordában tartani őt. Bizonyos értelemben igaza lett.
Amiben Mourinho és Solskjær eddig csődöt mondott
Mourinho már a Pogba-vételnél hibázott, mert nem jól mérte fel azt a stábjával, hogy az általa kedvelt 4-2-3-1-es rendszerbe Pogbát nem lehet beilleszteni képességvesztés nélkül. A hibák ott kezdődtek, hogy a portugál támadó középpályásként Henrih Mhitarjannal számolt (később Jesse Lingarddal), a védekező feladatokat pedig Pogbára és Nemanja Maticra bízta. Miután a franciának nem erőssége a labda elcsaklizása az ellenfél gyors támadóitól, így a szerb kollégájára maradtak a defenzív feladatok.
Hiába operált volna hosszú labdákkal Pogba, a United Mourinho-érában látott szélsőhátvédjei (Luke Shaw, Ashley Young, Matteo Darmian, Timothy Fosu-Mensah) nagyon kötött szerepkörben fociztak, előremerészkedéseik pedig – átpozícionálásokból és képességekből adódóan – halálra voltak ítélve. Ha pedig támadásba lendült az ellenfél, a sokszor elöl ragadó Pogba későn zárt vissza, és akkor sem túl jól. Ebben a mélységi szerepkörben elvesztek az erősségei: saját térfeléről kellett volna kihoznia a labdát rövid passzokkal vagy megindulásokkal. És miután saját kapujához közel hajlamos volt a labdavesztésre, olykor végzetesnek bizonyult egy-egy eladott labdája. Eközben magas átigazolási ára miatt kikezdték a szurkolók, valamint a brit sportsajtó is megtalálta, Mourinho pedig nyílt színen kritizálni kezdte, azt remélve ettől a pedagógiától, hogy Pogba feljavulhat.
De ez csak részlegesen történt meg.
Vagy Mourinho, vagy másodedzője, Rui Faria látta be, hogy egy ilyen rendszerben, ahol Pogba képességeit lefojtják, pazarlás egy közel 100 millió eurós játékost szerepeltetni. Ha juventusi magasságokba nem is emelkedett a portugál, de látszólag 4-3-3-as rendszerben kezdte el felpakolni csapatát a pályára, ahol az akkor még aktív Michael Carrick vagy Matic szűrt, Ander Herrera gürizett, Pogba meg ficánkolt.
De ez élesben inkább volt 4-2-3-1, ahol a francia tízes pozícióban szerepelt – ami megint csak idegen terep volt neki. Pogba nem irányító, nem képes úgy hátán vinni a csapatot, mint generációja másik nagy középpályása, Kevin de Bruyne. Voltak fantasztikusan jó meccsei ebben a pozícióban, elég csak az Etihadban rendezett manchesteri derbire gondolnunk, ahol 3-2-re végül a vendég United győzött a francia két góljával. Pogba képességei ebben a pozícióban is inkább ösztönszerűen törtek felszínre, mintsem „észjáték” eredményeként, amilyet a De Bruyne-féle agilis, rövid passzban kiváló irányítók mutatnak a ligában.
Ugyanakkor hiába meccselt jól Pogba tízesként, Mourinho kontrafocijában előjött a gond, hogy a United nem birtokolta sokat a labdát, hosszú indításokkal keresték a franciát, ezáltal nagyrészt háttal a kapunak kellett fedeznie azt, onnan helyzetet kialakítania. Regnálása végéhez közeledve Mourinho a manchesteri öltözőt is kezdte elveszíteni, ahogy Paul Pogba a játékkedvét, amikor egy Old Traffordon lejátszott döntetlen után saját menedzserét kritizálta.
Ha hazai pályán játszunk, támadnunk, támadnunk, támadnunk kellene. Ez az Old Trafford, azért vagyunk itt, hogy főként támadjunk
– fogalmazta meg szavait egy tévécsatornának a francia. A manchesteri időszakára egyébként is jellemző, hogy néha meggondolatlanul nyilatkozik a sajtónak, többször belengetve a távozás lehetőségét. Később Mourinho egy döntetlenre végződő találkozó után úgy ment neki Pogbának, hogy a sajtó máris csámcsoghatott rajta a következő napon.
Olyan vagy, akár egy influenzás ember egy zárt szobában: mindenkinek továbbadod a vírust. Nem játszol jól, nem tiszteled a játékosokat, a szurkolókat, ellehetetleníted az őszinte emberek mentalitását magad körül.
– szállt bele az edző játékosába.
Miután Mourinhót kirúgták a csapattól, Solskjær megbízott vezetőedzővé lépett elő, majd Ed Woodward vezérigazgató véglegesítette a megbízatást. A kezdeti jó eredmények szépen lassan apadni kezdtek a norvég kezei alatt, és míg irányítása kezdeti szakaszában 4-3-3-ban játszatta a csapatot – hogy Pogba is boldog legyen –, idővel ő is a 4-2-3-1-es formációra állt át, amelyben a franciának védekezőbb szerepkört kínált, többnyire Matic vagy Scott McTominay oldalán. A góllövés ellen beoltott Andreas Pereira és Jesse Lingard pedig felváltva osztoztak a tízes pozíción – ki tudja, milyen megfontolásból. Egészen döbbenetes mélységekbe jutott a csapat: Solskjær bicskanyitogató nyilatkozatokkal hergelte a szurkolókat, sérülten játszatott játékosokat, és folyamatosan a rivális Liverpool edzőjére, Jürgen Kloppra mutogatott, mondván, ha neki adtak időt az Anfield Roadon, ő is megérdemli a bizalmat.
Végül aztán sikerült szerződtetni a Sportingtól Bruno Fernandest, aki ugyan azóta is óriási hatással van a csapat játékra, de csak
Fernandes kihagyhatatlanná vált a csapatban, döbbenetes hatása a játékra BL-be vezette a Unitedet, és úgy focizik, ahogy Pogbától még sohasem láttuk az Old Traffordon. Ezzel párhuzamosan a két dudás egy csárdában esete is egyre inkább előtérbe került, mert két, ennyire támadó szellemű középpályást nem bír el Solskjær taktikája.
A francia húzta a rövidebbet: a kezdőben maradt Matic, aki Fred és McTominay oldalán, megpróbálja annyi labdával kiszolgálni Fernandest, amennyivel csak lehet. Csak hát ez a szerepkör egy olyan egóval rendelkező játékosnak, mint Pogba, érthetően azt a gondolatot ültetheti el a fejében, hogy mindössze másodhegedűs a csapat valódi sztárja, a portugál Fernandes mellett. Ráadásnak a nyakára hozták a holland Donny van de Beeket az Ajaxból, aki támadó középpályásként vetélytársat jelent a franciának. Innentől kezdve, ha Pogba pályára került a járvány utáni újraindulást követően, sok hibával és mélyen tudása alatt teljesített.
Talán ezzel Solskjær is elismerte: ahogy Mourinho, úgy ő sem tudja pontosan, mi az a szerepkör, amellyel érdemes a franciát felruházni úgy, hogy se az egója, se a képességei ne szenvedjenek csorbát.
Deschamps kompromisszumot kötött – felkészülnek a kérők?
A 2018-as világbajnokság abból a szempontból mindenképp kuriózum, még ha makroszinten is, hogy Paul Pogbát végre úgy tudta játszatni hosszú idő után egy menedzser, hogy abban sok kivetnivalót nem lehetett találni. Didier Deschamps ugyan nem mezzala-szerepkörbe korlátozta le a franciát, de mindenképp defenzív szerepbe helyezte N’Golo Kanté és Blaise Matuidi mellé, hogy Mbappé, Antoine Griezmann és Olivier Giroud foglalkozzanak a támadásokkal. Deschamps már a világbajnokság előtt közölte Pogbával, hogy azzal ellentétben, hogy a játékos a háromfős középpálya bal oldalát részesíti előnyben, nála védekezni fog, miközben azért meglesz a lehetősége arra, hogy a támadásokat segítse.
Mourinho szerint ez azért történhetett, mert a világbajnokság sokkal izoláltabb légkört teremt meg, mint ami a klubcsapatoknál van:
Össze voltak zárva egy hónapig, csak a focira gondolhattak. Teljesen elzárták őket a külvilágtól, nem vonta el semmi a figyelmüket, ezáltal megmaradt a motiváció. Egy bajnoki szezon teljesen más, van egy rangadó, aztán jön egy kisebb presztízsű meccs, aztán egy még kevésbé izgalmas – így elveszítheted a fókuszt, a koncentrációd csökken, mire jön egy újabb nagy meccs.
A portugál érveiben lehet valami, hiszen Pogba pályán kívüli élete épp oly színes, mint amit a pályán mutat: első számú sztárként kezelik Manchesterben, az ezzel járó privilégiumok pedig gyakorta címlapokra helyezik a franciát. És mint azt tudni lehet: Pogba nehezen viseli a negatív kritikát, Deschamps emiatt is tanácsolta azt neki a vébé előtt, hogy zárja ki az életéből a francia sajtót, hiszen szembesülni fog kritikus véleményekkel, és ha nem koncentrál a játékára, ezek a gondolatok zavarják majd fejben.
Ezzel szemben Mourinho a sajtó előtt kritizálta Pogbát; Solskjær viszont nem kevésszer pátyolgatta már a középpályás lelkét, még akkor is, mikor jó momentuma kevés akadt a pályán.
Egy statisztikai mutató szerint a francia válogatott vébé után játszott 13 meccséből kilencen ott volt Pogba, négyet sérülés miatt kihagyott. Azok a meccsek, ahol szerepelt, így alakultak:
- átlagosan 11 lövés,
- ebből 6 kaput eltaláló,
- és több mint 2 gól meccsenként.
Pogba nélkül:
- átlagban 10 lövés,
- ebből 4 kaput eltaláló,
- és 1 gól meccsenként.
Ha Pogba kiesik, láthatóan romlik a támadó oldali teljesítmény. Ahhoz, hogy Mbappé és Griezmann villogni tudjanak, Pogba kreativitása szükséges, a kulcspasszaiból a csatárok profitálhatnak. Túlzás azt állítani, hogy Pogba attól jobb válogatott szinten, mert jobb játékosok veszik körül, mint Manchesterben. De az világos, hogy a pályán mutatott jelenléte jobbá teszi a többi válogatott játékost, ami klubszinten egyáltalán nem jön ki ilyen látványosan.
Pogba szerződéséből kicsivel több mint egy év van hátra a Manchester Unitednél. Ehhez persze világbajnok bér is dukál, amit a koronavírus-járvány ellenére is állniuk kell majd a kérőknek. Százmilliós vételárról már nem beszélhetünk, hiszen, ha megvárják a nyarat az eladásával Ed Woodwardék, a francia 28 éves lesz, lejáró kontraktussal.
Szerződtetése még akkor is elgondolkodtató a topkluboknak, ha Deschamps bizonyította, egy kevésbé támadó szerepkörben is fontos láncszem tud lenni Pogba, nem beszélve arról, hogy a brandértéke pénzben alig mérhető. De Pogbához nemcsak remek képességek társulnak, hanem egy olyan játékosügynök is, akit ezek a dolgok hidegen hagynak: Raiola a pénz nyelvét érti, nem futballszakmai okok alapján választ klubot.
Pogba eddigi játékoskarrierje alapján egy be nem teljesedett pályafutásról beszélhetünk, a játékost többnyire nem tudtak megfelelően használni menedzserei. Ugyanakkor egy Juventushoz való visszatérés (melyre állítólag a francia nyitott lenne) erősen javíthatna a megítélésén.
És miután Andrea Pirlo pontosan tudja, hogy Pogba milyen poszton és felállásban volt közel a csúcson, tökéletesen adná magát egy újabb torinói kaland. Olybá tűnik, ezt már Manchesterben sem bánnák annyira.
