Mint oly sok mindent, a profi labdarúgás világát is a feje tetejére állította a koronavírus-járvány. A meccsek hiánya miatt a klubok komoly bevételektől esnek el, mindenkinek újra kell terveznie a költségvetését, ráadásul azt sem tudni még biztosan, hogy mikor és hogyan fog véget érni a jelenleg futó szezon, és mikor kezdődik a következő. A bizonytalanság az átigazolási piacra is komoly hatással lehet, egyelőre kizártnak tűnik, hogy olyan összegek repkedjenek idén nyáron is, mint az elmúlt években, emiatt pedig jó pár olyan klubváltás is meghiúsulhat, amit eddig biztosra lehetett venni. Neymar viszont – járvány ide vagy oda – várhatóan az idei piac egyik legnagyobb slágere lesz.
A brazil támadó, bár profi pályafutása során mindössze három csapatban fordult meg, klubváltásai a mai napig beszédtémát szolgáltatnak:
- 2013-ban a Santostól a Barcelonához igazolt egy már messziről bűzlő, átláthatatlan konstrukció keretében. Máig nem tudni pontosan, mennyibe is került a katalánoknak a támadó megszerzése.
- Négy évvel később, 2017-ben a PSG-ért hagyta el a Barcát, miután kifizették a kivásárlási árát, és addig elképzelhetetlennek hitt összeget, 222 millió eurót kapott érte a katalán klub, új dimenzióba helyezve ezzel az átigazolási díjakat.
Párizsba érkezése óta Neymar folyamatosan azt sugallja, hogy megbánta a döntését, és szíve szerint visszatérne Barcelonába. A klub legtöbb szurkolója örömmel látná újra az egykori közönségkedvencet, és a korábbi csapattársak, köztük Lionel Messi is többször beszélt már arról, hogy szívesen játszana ismét Neymarral.
A Barcelona mindenáron Bajnokok Ligáját akar nyerni, ezért az elmúlt években az elérhető legjobb játékosokat igyekszik összegyűjteni a keretébe, kerüljön bármennyibe. Köztük a brazilt is, akit már tavaly megpróbáltak visszacsábítani Párizsból. A franciák viszont, ha túl is adnának Neymaron, nem szívesen szállnának ki negatív mérleggel az üzletből, így a Barcának annyi pénzt kellene beleölnie a visszaigazolásába, ami jelen helyzetben elképzelhetetlen.
Ehhez pedig csak a korábbi skót középhátvéd, Andy Webster példáját kellene követnie.
A 28-szoros skót válogatott Webster labdarúgó karrierje nem hagyott mély nyomokat az emlékezetben, a kétezres évek elején induló pályafutása túlnyomó részét a skót Premier League-ben játszotta végig, a legnagyobb sikere a 2005/2006-os szezonban a Hearts csapatával elért bajnoki második hely volt a Celtic mögött. Ehhez a szezonhoz kötődik viszont az a történet is, ami később a Bosman-szabályhoz hasonló precedenst teremtett.
A védő még 2001-ben igazolt az Abroath csapatától a Heartshoz, majd öt évvel később, a 2005/2006-os szezon sikere után új kihívásokra vágyott, ezért elhatározta, hogy karrierje következő lépcsőfoka az angol Premier League-be vezet, egészen pontosan a Wiganhez. A Hearts azonban nem akarta elengedni a csapat egyik legbiztosabb pontját, ezért Webster és jogi képviselői egyedülálló cselhez folyamodtak: segítségül hívták a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA) átigazolási szabályzatának 17-es cikkelyét.
A Consequences of terminating a contract without just cause (Az egyoldalú szerződésbontás következményei) elnevezésű cikkelyt 2001-ben adták hozzá a szabályzathoz, miután az Európai Bizottság kifogásolta, hogy a FIFA átigazolási szabályzata nem felel meg a szabad munkaerő-áramlás kitételeinek. Az EB belengette, hogyha minden marad a régiben, akár törvényen kívül is helyezheti a FIFA átigazolási rendszerét. Ezért került be a szabályzatba egy olyan kiegészítés, amely lehetővé tette a labdarúgóknak, hogy bizonyos idő után ők maguk döntsenek arról, kinek akarnak dolgozni, azaz, melyik csapatnál akarják folytatni a pályafutásukat. Amennyiben a szerződést azt követően kötötték, hogy a játékos betöltötte a 28. életévét, a szerződésből elég két évet leszolgálni.
Webster 2003-ban hosszabbított a Heartsnál, ekkor volt 21 éves, új szerződésének harmadik éve épp a 2005/2006-os szezonnal ért véget, így semmi akadálya nem volt annak, hogy felbontsa a kontraktusát. A történet azonban itt nem ért véget, mert a rendelkezés szerint korábbi munkáltatóját is megillette bizonyos összegű kártérítés. Itt következik egy összetett számítási metódus, amely kalkulál
- az érintett országok hatályos munkajogi törvényeivel,
- a játékos fennmaradó bérével és egyéb juttatásaival,
- azzal az összeggel, amelyet a klub az évek alatt a játékosra áldozott átigazolási díj és fizetés formájában,
- valamint a szerződésből fennmaradó idővel.
Ennek alapján a FIFA 625 ezer fontban állapította meg a Webster által fizetendő kompenzációt – miközben a skótok 4 millióra tartottak igényt. Ennek értelmében meg is támadták a FIFA határozatát a Nemzetközi Sportdöntőbíróságon, ott azonban még a korábbinál is nagyobb pofonba szaladtak bele: Lausanne-ban úgy találták, Websternek (a gyakorlatban új klubjának, a Wigannek) elég csak 150 ezer fontot fizetnie.
Az átigazolás bár a vártnál kevésbé rengette meg a világot, egy ideig komoly beszédtémát szolgáltatott, többek között Arséne Wenger is kifejezte aggodalmát az új gyakorlattal szemben. Ennek ellenére egészen elenyésző azoknak a száma, akik a Webster-szabály néven elhíresült úton váltottak klubot az elmúlt szűk másfél évtizedben, a nagy nevek közül pedig gyakorlatilag senki. Egy időben Frank Lampardról pletykálták, hogy a kiskaput kihasználva elhagyja a Chelsea-t, hogy az Interbe igazolhasson José Mourinho keze alá, pár éve pedig Raheem Sterlingnél vetődött fel, hogy ha a Liverpool és a Manchester City nem tud megegyezni az átigazolásáról, akkor ő maga bontja fel a szerződését.
Sajtóhírek szerint a brazil a napokban utasította vissza a PSG hosszabbítási ajánlatát, így továbbra is az a kontraktus az irányadó, amelyet 2017-ben írtak alá a felek. Annak a szerződésnek a harmadik éve pedig a jelenleg futó szezonnal véget ér. A lehetőség tehát adott, ezzel együtt pedig azok a körülmények is, amelyek könnyen kútba ejthetik az üzletet.
A koronavírus-járvány miatt ugyanis nincs ember, aki meg tudná mondani, mikor fog véget érni a 2019/2020-as szezon. Bár a francia bajnokságot már lefújták, és a párizsiak bajnokok lettek, a Bajnokok Ligájában még érdekelt a csapat, így kizárt, hogy az ő értelmezésükben befejezett lenne az idény. A kusza menetrend és az eltérő jogértelmezés pedig előrevetít egy olyan jogi huzavonát, amire nem biztos, hogy szüksége van a kluboknak.
A másik nehezítő körülmény szimplán az, hogy a Barcelonának így is őrületes összeget kellene kifizetnie Neymarért. Ahogy az Websternél látható volt, a FIFA kompenzációszámítása kalkulál a játékos fennmaradó bérével és a ráköltött összeggel is. Neymar világrekorderként 222 millió euróért igazolt a PSG-hez, ahol évente 36 millió eurót tett zsebre az elmúlt három évben, a szerződéséből pedig még két év van hátra. Webster esetében annak volt köszönhető a kedvező kárpótlási összeg, hogy a játékos fizetése alacsony volt, és már csak egy év volt hátra a szerződéséből. Neymar esetében viszont nehéz elképzelni, hogy a végösszeg ne százmillió felett legyen. Amiatt viszont mégis érdemes lenne ezzel próbálkoznia a Barcelonának, hogy biztosan nem kellene annyit fizetnie, amennyiért korábban eladta Neymart, és ami még fontosabb, el tudná érni azt, hogy a PSG egyáltalán ne szólhasson bele a tárgyalások alakulásába, ami – tekintve a két klub nem éppen baráti viszonyát – már fél siker lenne.
Nagy kérdés, miből tudná fedezni a Barcelona Neymar kompenzációs díját, ha közben még Lautaro Martínezt is meg akarja szerezni a támadósorba, és az sem tűnik teljesen egyértelműnek, hogy a már egyébként is orrnehéz csapatnak tényleg Neymarra van-e szüksége ahhoz, hogy átlépje a saját árnyékát. Ezzel együtt, ha Neymar mégis a Webster-szabályhoz nyúlna, újra gyökeresen átalakíthatná a piacot. Ha a játékosok azt látnák, hogy a világ egyik legjobb labdarúgója ilyen különleges körülmények között is képes kikényszeríteni a klubváltását, és hogy egy bürokratikus, de száz százalékig törvényes konstrukció keretében egy PSG-hez hasonló nagyhal is sakkban tartható, az könnyen egy új trend elterjedéséhez vezethet, és az ügynökök után beköszönthet az ügyvédek aranykora a futballban.
Kiemelt kép: Martin Bureau /AFP
