Mindig is megdolgoztam mindenért, nagyon kevés ember mondhatja el, hogy Nyírlugosról a száznegyedik válogatottságát éri el. Én a mai napig büszkén viselem minden egyes klubcsapatomat, kívánom mindenkinek, hogy legyenek ilyen ajánlatai. Azt az embert is nagyon várom, aki azt mondja, hogy neki is megvoltak azok az ajánlatai, amiket én elfogadtam, és nemet mondott rájuk. Akkor azt fogom mondani, hogy talán egyetértek azokkal a kritikus szavakkal. De tudom kezelni ezeket, próbálok arra fókuszálni, hogy az olyan mérkőzésekkel, mint például a horvát vagy a walesi, mindenkit megnyugtassak, hogy még mindig az a Dzsudzsák Balázs vagyok, aki él-hal a válogatottért és segíteni tud neki.
—mondta Dzsudzsák Balázs az M4 Sportnak.
A szélső kétségtelenül rengeteget tett azért, hogy az elmúlt évtizedekben a szurkolók egyáltalán megízlelhessék, milyen érzés világeseményen szurkolni a magyar válogatottnak. Fontos gólokat szerzett, vezéregyéniséggé vált. Az viszont sajnos korántsem állítható, hogy Dzsudzsák Balázs kihozta volna magából a maximumot. Merthogy a sikert nem ajánlatokban mérik, de mégcsak nem is abban, hogy ki milyen messzire jutott Nyírlugosról. Kétségtelen, nagyon menő dolog a húszas éveink közepén olyan sportautót vezetni, ami többet ér, mint az egész város, ahonnan elindultunk, de ennél talán menőbb lenne, ha még korai harmincasként is hétről hétre valamelyik európai kupasorozatban vagy legalább egy nyugati bajnokság elsőosztályában játszanánk.
Szép dolog, hogy Dzsudzsáknak mindene a válogatott, de lássuk be, az, hogy kéthavonta egy arab kiscsapatban (ahogy ő fogalmazott) melegít a fontos nemzetközi meccsekre, valójában nem az ő döntése. A sorozatos rossz igazolások után természetes, hogy relativizálna az ember, de lássuk be, 6-8 évvel ezelőtt nem ezt a pályafutást álmodta meg magának ő sem.
A továbbiakban végigvesszük, hogy az elmúlt 10 év legígéretesebb magyar játékosa hogyan állította szépen, lassan földbe a pályafutását.
Akik dzsudzsákoznak
Dzsudzsákot 2008-ban, a téli átigazolási időszak első napján szerződtette a holland PSV Eindhoven. A fiatal magyar szélső pár meccs alatt a szurkolók és Sef Vergoossen vezetőedző kedvencévé vált. Nem csoda, mivel Dzsudzsák hétről hétre elképesztően játszott, gyors volt, agilis és ballal olyat rúgott a labdába, mint senki más az akkori keretből. Fényes jövő állt előtte, a PSV-ből ugyanis rendszerint felfelé lépkedtek az olyan teljesítményt nyújtó játékosok, mint Balázs. Gondoljunk csak Ruud van Nistelrooyra vagy Pak Csiszongra. Teljes joggal bízhattunk abban, hogy Dzsudzsákból sztár lesz, mert aki képes gyakorlatilag egyedül kivégezni egy rangadón az Ajaxot, annak Európa legerősebb bajnokságainak valamelyikében van a helye.
Dzsudzsák már az első idényében bajnok lett a PSV-vel, egy évvel később pedig megnyerték a holland szuperkupát is. A magyar szélsőt időközben háromszor választották Eindhovenben az év játékosának. Ezek után mindenki azt várta, hogy Dzsudzsák a spanyol vagy az olasz bajnokságban folytatja, de végül az dagesztáni Anzsi Mahacskala lett a befutó. Az orosz bajnokságban szereplő klub akkoriban nagyon ki volt tömve pénzzel, szupercsapatot próbáltak építeni és az egyik darab a kirakósban Dzsudzsák Balázs lett volna. A magyar játékos nem feltétlen hibáztatható, mivel voltak arra utaló jelek, hogy az Anzsiból belátható időn belül tényező lesz. Leigazoltak egy csokornyi brazil játékost, többek között a Real Madrid lenegdáját, Roberto Carlost is, de a csapathoz érkezett a Samuel Eto’o is, aki az olasz Intert hagyta ott az oroszok kedvéért.
Dzsudzsák váltása kifejezetten bizalomkeltő volt, ugyanis a Dinamo Moszkvához került, Oroszország egyik legnagyobb klubjához. A Dinamo 19 millió eurót fizetett a játékosért, aki három év alatt 89 meccsen játszott és 13 gólt szerzett. A szélső nem találta a helyét, meg sem közelítette a korábbi PSV-s formáját, emiatt aztán távozott is a csapattól, méghozzá a török Bursasporhoz. Pedig 2015 nyarán komoly európai kérője is volt Dzsudzsáknak, az akkor a Herthánál edzősködő Dárdai Pál próbálta megszerezni támadót, de a tárgyalások megakadtak – sokáig tartotta magát a pletyka, hogy Dzsudzsák fizetési igánye miatt, de Dárdai egy 2018-as interjúban azt mondta, a berliniek nem tudták kifizetni a vételárát.
Akárhogy is, a Dinamo hatalmasat bukott a Dzsudzsák-üzleten, a magyar játékost 1,6 millió euróért sikerült eladni Törökországba, míg három éve csaknem 19 millióért vették. Dzsudzsáknak a Bursaspornál nagy tervekről meséltek, új stadionról (ezt át is adták 2015-ben), színvonalas csapattársakról szóltak az ígéretek, de a török kalandnak végül az lett a vége, hogy a magyar játékos távozott az együttestől. Az edzők sem voltak elégedettek vele, a hamarosan beütő anyagi gondok miatt pedig volt, hogy a fizetések is akadoztak.
Az Egyesült Arab Emírségek élvonalában szereplő csapat 3 millió euróért vitte el Dzsudzsákot, aki így még 30 éves kora előtt elment nagy pénzt keresni egy arab csapathoz. Sokaknak csalódáskeltő volt ez a lépés, de páran bíztak még benne, hogy a kétéves szerződése után szabadon igazolható Dzsudzsák még pár szezonra visszatér Európába. Végül nem így lett, mivel Dzsudzsák hosszas huzavona után maradt az Emírségekben és a frissen feljutó Al Ittahad Kalbához szerződött.
Mi szerettünk volna itt látni, Balázs, de te a pénzt választottad!
Ezt a holland élvonalbeli Fortuna Sittard szurkolói üzenték Dzsudzsáknak, aki iránt komolyan érdeklődött az együttes, de a magyar játékos végül úgy döntött, marad az Emírségekben. Az akkori sajtóinformációk szerint a szélső a 2,2 millió eurós fizetés miatt választotta az arab újoncot. Dzsudzsák az üggyel kapcsolatban később közleményt adott ki:
Szívemhez közeli és szép befejezése lett volna a karrieremnek a holland élvonal, de sajnos ez sem jött össze, mert az érdeklődők között nem volt olyan klub, amelyikkel egyezett volna az ambíciónk.
Az ambíciók tehát nem egyeztek, így Dzsudzsáknak nem maradt más hátra a pályafutásából, minthogy megpróbálja odatenni magát a válogatott meccseken, ami szép feladat, de összességében fájó, hogy nem láthattuk őt egyik nagy bajnokásban sem bizonyítani. Persze akadnak bőven hasonló történetek a nemzetközi mezőnyből is, ott van például a korábbi Chelsea-játékos Oscar, aki vezéregyénisége lehetett volna az angol csapatnak, de ő inkább 25 évesen elment a 2005-ben alapított, Shanghai SIPG nevű kínai egyesülethez. A kínaiak egyébként nem kevesebb, mint 60 millió eurót utaltak át a Chelsea-nek a támadóért. De ne feledkezzünk meg Graziano Pelléről sem, aki egy számára viszonylag jól sikerült eb-szereplés után 2016 júliusában már a világesemény másnapján aláírt a kínai Shandong Lunenghez.
És ne hagyjuk ki a Givanildo Vieira de Souzát, ismertebb nevén, Hulkot sem. A brazil csatár a Portónál, ha nem is ipari mennyiségben, de szépen termelte a gólokat, mindenki azt várta, hogy egy topcsapathoz kerül majd, de ő Szentpétervárra igazolt, majd úgy döntött, hogy ideje még keletebbre menni és meg sem állt egészen Shanghai SIPG-ig.
Akik játszanak
Akadnak persze olyan játékosok is, akik a fent említett példák szöges ellentétei, akik még a pályafutásuk végén is új kihívásokra vágynak és nem kizárólag pénzre. Ilyen például az a Daniele De Rossi, aki könnyedén elmehetett volna bármelyik arab országba vagy Indiába haknizni, de ő inkább úgy döntött, hogy kipróbálja, milyen a dél-amerikai foci. De Rossi 17 év után hagyta el az AS Romát, 2019 nyara óta pedig az argentin Boca Juniorsban játszik. A 36 éves középpályás az első kilenc fordulóban három meccsen lépett pályára, a legutóbbi három bajnokit egy kisebb húzódás miatt kellett kihagynia. A meglepő váltás jó döntésnek bizonyult, a szurkolók ugyanis imádják a világbajnokot, aki a hozzállásával egy szempillantás alatt Diego Maradona szívébe is belopta magát.
View this post on Instagram
De Rossi bőven a csúcson túl lett a világ egyik leglegendásabb futballközegének tagja, ez minden nyilatkozatán és megmozdulásán pontosan látszik, ezért pedig megbecsülik és szeretik, még ha már nem is fut már olyan gyorsan, mint régen. Bár egészen máshogy, de David Beckham pályafutása is pozitív példaként hozható fel, aki gyakorlatilag térképre tette az Egyesült Államok bajnokságát, az MLS-t. Beckham 32 évesen igazolt az USA-ba, amivel akkoriban sokaknak okozott csalódást, mivel a rajongók szerint még lett volna benne 2-3 év európai szinten is. A Los Angeles Galaxy rugalmasságának hála végül megvalósulhatott az angol játékos visszatérése, mivel az egymással alig ütköző idények miatt Beckham télen pár hónapot rendszeresen Európában játszhatott, egészen pontosan az AC Milanban. Beckhamet az amerikai pályafutása alatt sztárként ünnepelték, aki nagyon sokat tett azért, hogy az elmúlt években olyan játékosok menjenek az MLS-be, mint Zlatan Ibrahimovic, Wayne Rooney vagy David Villa. Az angol szélső végül a PSG-nél fejezte be a pályafutását, még egy fél szezont eltöltve a francia bajnokságban is.
A lista egyik legmenőbb tagja talán az az André-Pierre Gignac, aki 28 évesen megunta az európai focit és áttette a székhelyét Mexikóba, hogy ott folytassa a karrierét. A csatár előtte csak Franciaországban játszott, többek között a Toulouse-ban és a Marseille-ben. Gignac nem levezetni ment Mexikóba, már négy éve játszik a Tigresben, méghozzá remek formában. Nem véletlenül vitte magával a francia szövetségi kapitány, Didier Deschamps a 2016-os Eb-re. A támadó mutatói sem rosszak, összesen 196 meccsen szerepelt a csapatában, ezeken a találkozókon 108 gólt szerzett és 27 gólpasszt adott, a Marseille-ben ezzel szemben 188 meccsen csak 77 gólt szerzett, 13 gólpasszt adott. A számok azt mutatják, hogy a szokatlan váltás igencsak bejött neki.
És végül megemlíthetünk két Japánban játszó világbajnokot is, akik bár követhették volna a Katarban négy évet lehúzó Xavi Hernandez példáját, de ők máshogy gondolták és elmentek Japánba levezetni. Andrés Iniestáról és Fernando Torresről van szó, előbbi a Vissel Kobét választotta, míg az utóbbi a Sagan Tosúból vonult vissza. E kapcsán annyit mindenképp érdemes megjegyezni, hogy a japán és a kínai bajnokság között hatalmas különbség van, méghozzá az előbbi javára.
Kiemelt kép: Arpad Kurucz / Anadolu Agency / AFP
