138 évvel ezelőtt, 1881. március 12-én Skócia óriási verést mért Angliára, 6-1-re győzött Londonban, a The Oval nevű pályán, amely eredetileg egy krikettcsapat otthona volt, de ott rendezték több ízben az FA-kupa döntőjét is.
A világ legrégebbi, nemzetek közötti labdarúgó párharcában ez volt a jubileumi, tizedik felvonás – legalábbis a később hivatalosnak elismert meccsek közül –, és korábban csak egyszer, 1878-ban volt hasonlóan sima a végeredmény, akkor a glasgow-i Hampden Parkban 7-2-es sikert ünnepelhettek a skótok.
Watson az akkor még Brit Guyanának hívott gyarmaton született, de a pontos dátumot illetően nincs egyértelmű állásfoglalás, egyes források szerint 1856-ban látta meg a napvilágot, de olvasni 1857-et is. Apja, Peter Miller Watson egy cukorültetvény tulajdonosaként rabszolgákat tartott és egy helyi nőt, Annát (más források szerint Hannah-t) vett feleségül.
Andrew és a család élete akkor vett nagy fordulatot, amikor az apa két gyerekével Angliába költözött. Ahol akkoriban valóságos futballforradalom zajlott, az angol szövetség 1863-ban alakult meg, és le is fektette a sportág szabályait az első hivatalos szabálykönyvben.
Andrew Watson azonban nem tudta kiélvezni a gondtalan gyermekéveket, apja ugyanis 1869-ben meghalt, úgyhogy gyakorlatilag szülő nélkül maradt, hiszen anyja nem tartott velük Guyanából.
A középiskolában már a futball is központi szerepet játszott Watson életében, de atlétikában, elsősorban magasugrásban is a legjobbak közé tartozott. 1875-ben megkezdte tanulmányait a Glasgow-i Egyetemen, ahol filozófia, matematika és általános mérnöki szakra járt, de mindössze egy évet töltött ott, mert a szerelem és egy ígéretes munkalehetőség elsodorta.
A munka mellett a futballt sem hanyagolta el, a Maxwell FC színeiben gyorsaságával és higgadt játékával felhívta magára a figyelmet, így lecsapott rá a Parkgrove nevű csapat. Itt nem csak szélső védőként számítottak rá, ő volt a klub intézője is, amivel az első színes bőrű tisztségviselő lett a sportágban.
Akkoriban nemcsak a skót és angol válogatott csapott össze rendszeresen egymással, de 1874-től kezdve évenként megmérkőzött például a Glasgow és Sheffield legjobbjaiból összerakott két csapat is. Ha Glasgow és futball, akkor manapság mindenkinek a Celtic és a Rangers ugrik be (na jó, az igazi hardcore rajongóknak a Partick Thistle is), de a 19. században a mainál jóval több klub állt a focizni vágyó helyiek rendelkezésére.
Az 1880-as év nem csak a sheffieldiek legyőzése miatt maradt emlékezetes Watson karrierjében, hanem azért is, mert leigazolta a korszak skót kirakatcsapata, a Queen’s Park. 1867-es alapításával ez a legrégebbi skót klub, amely jelenleg a negyedosztályban szerepel és az egyetlen teljesen amatőr csapatnak számít a profinak minősített négy ligában.
Új csapatával már az első évben megnyerte a Glasgow Charity Cup nevű sorozatot, és mivel az első világháború előtt a skót várost tartották a legnagyobb futballfellegvárnak, ez a győzelem komoly ranggal bírt.
A siker újabb mérföldkövet jelentett Watson karrierjében, ekkor hívták meg ugyanis a skót válogatottba, amelyet újonc létére kapitányként vezetett a nagy rivális angolok ellen. A már megemlített 6-1-es siker után egy Wales elleni 5-1-es gálázásból is kivette a részét, majd pályafutása harmadik, egyben utolsó válogatottbeli fellépésén egy angolok elleni 5-1-es kiütésnek volt részese.
Az egyik legjobb hátvédünk, aki óriási iramban fejlődik, amióta a Queen’s Park játékosa lett. Villámgyors és nagyon jól szerel, a lövései erősek és pontosak, úgyhogy megérdemelt helye van a válogatottban”
– méltatta Watsont a skót szövetség 1880-1881-es összefoglaló kiadványa.
A Queen’s Parkkal Watson egymás után két évben is megnyerte a skót kupát, mindkétszer a Dumbartont verték a döntőben, és egyik alkalommal sem ment simán. 1881-ben a Dumbarton megóvta a 2-1-re elvesztett finálét, mert a meccs alatt nézők sétáltak be a pályára, de a megismételt találkozót is Watsonék győztek. Egy évvel később 2-2 lett a vége, így jöhetett az újrajátszás, amely már nem volt ilyen izgalmas, a Quuen’s Park 4-1-gyel védte meg a címét.
A Switfsnél töltött időszak legnagyobb hozománya az volt, hogy Watsonra lecsapott a kor egyik elitcsapata, a Corinthians, amely ugyan sajátos világnézete miatt nem indult a különféle versenysorozatokban, de az erejéről mindent elmond, hogy 1884-ben 8-1-re legyőzte az FA-kupa-címvédőjét, a Blackburn Roverst.
Ezek után két meccs erejéig visszatért a Queen’s Parkba, ebből az egyik a Renton elleni, 3-1-re megnyert skót kupadöntő volt, így elmondhatta magáról, hogy a klub összesen tíz kupasikerének uszkve egyharmadánál jelen volt.
Pályafutását végül a liverpooli Bootle FC-nél fejezte be, amely akkoriban tekintélyesnek számító összegeket fizetett a játékosainak, bár arról nem szól a fáma, hogy Watsonnak fizettek-e a szolgálataiért, és ha igen, mennyit.
A Bootle-vel 1892-ben az FA-kupa ötödik fordulójáig jutott Watson, majd ugyanebben az évben egy sérülés miatt kénytelen volt elbúcsúzni a futballtól. A visszavonulása után Liverpoolban és Londonban dolgozott mérnökként, egészen 1921-ben bekövezett halálig, amelyet tüdőgyulladás okozott.
Watsont az egyik sportújságíró öt évvel a halála, és bő 30 évvel az utolsó meccse után is beválasztotta az általa legjobbnak ítélt skót válogatottba. Hogy ilyen karrier ellenére mégis sokáig feledésbe merült Watson, annak az az oka, hogy a történetírók sokáig csak a profikra koncentráltak, így került Wharton a figyelembe középpontjába, Watson viszont a radar alatt maradt.
A neve akkor tűnt fel ismét a brit médiában, amikor 2004-ben Nigel Quashie második feketeként debütált a skót válogatottban, és mindenhol megemlítették, hogy Watson volt a nagy előd.
Watson-ügyben egy évvel korábban, 2003-ban történt meg a nagy áttörés, amikor a skót futballmúzeum igazgatója, Ged O’Brien kiszúrta a játékost a Queen’s Park egyik csapatképén.
“A tény, hogy topcsapatokban játszott, azt mutatja, hogy nagyszerű képességű futballista lehetett. A Corinthians felkérése igazán különleges jelentőséggel bírt, hiszen ebben a csapatban a krémek krémje szerepelt, ő pedig meghívást kapott ebbe a csapatba. Igazán figyelemreméltó történet az övé” – mondta O’Brien.
Érdemeit az utókor is elismerte, 2012-ben bekerült a skót labdarúgás halhatatlanjai közé.
Watson úttörő volt, és nyugodtan mondhatjuk, hogy szerencsés is, hiszen sok másik színes bőrű játékossal ellentétben, vele kapcsolatban nem az maradt fenn, hogy huhogtak neki, banánnal dobálták meg és folyton kipécézték maguknak az ellenfelek.
