Rendkívüli sajtótájékoztatót hirdetett Florentino Perez, a Real Madrid teljhatalmú elnöke, miután a csapat 4-0-s vereséget szenvedett el hazai pályán a Messi nélkül felálló Barcelonától. A szombati El Clásicó még a legendás, Mourinhóval elszenvedett 5-0-s barcelonai zakónál is megalázóbb volt a Real Madrid számára. Akkor egy csúcsra futó Barca csapdájába rohant bele leszegett fejjel az ellenük még nem kellően felkészült, nagy elvárásoktól is fűtött Mourinho és a Real Madrid – most viszont egy megroggyant, elképzelés és nagyság nélküli csapattal mosta fel saját pályáját a saját magához képest nem is különösebben extrán játszó Barcelona, mintha csak egy spanyol kiscsapattal tudta volna le a kötelező edzőmeccset.
Ezek után a rendkívüli, a világ minden számottevő sportmédiája által élőben követett sajtótájékoztatón az elnök bejelentette, hogy – semmi különös nem történt, a szezon még menthető, az edző marad a helyén, pánikra semmi ok. Már önmagában a tény, hogy a semmi bejelentéséért összehívnak egy rendkívüli sajtóeseményt, megmosolyogtató. Florentino Perez újabb performansza persze arról beszél inkább, amiről a Presidente hallgatott. A Real Madrid válságban van, aminek több oka is lehet.
Az elnök
Elsősorban maga az elnök. Perez valamelyest saját nagyságába bukik bele (még ha nem is ismeri el), a „birodalmi öntudatba”, amely nagyobbá akarja tenni a Real Madridot saját magánál, nagyobbá a világ legnagyobb futballklubjánál. Mert ahol már nem a szakmai szempontok és filozófiák mentén alakítják az együttest, ott hiába az eurószázmilliókban mérhető üzleti érték és a „brand” fensége. Az eredmények elmaradnak, és ez bukás – minél csillogóbb a körítés, annál nagyobb. Florentino Perez megteremtette a „galaktikus” Real Madridot, de ez a jelző hollywoodi értelemben állja csak meg a helyét, nem a futballt tekintve. Az elnök még akkor sem volt képes letérni a maga útjáról, amikor néha sikerült egyértelműen jelezni neki, hogy a Real Madrid szakmai értelemben is képes lenne újra az ötvenes-hatvanas évek nagyságát visszahozni. Már a legelső rossz döntése, Vicente Del Bosque elküldése a téves nagyság-tudat jegyében született – tulajdonképpen minden más ennek a folyománya.
José Mourinho és Carlo Ancelotti személyében volt két olyan edzője, akik a Real sztárjait kezelni tudták – de legalábbis rövid távon összeterelni a klubhoz tartozás puszta tényétől megnőtt egókat, és egységes szellemiséget adni nekik. Ami nyilván nem könnyű feladat. Hatni az olyan klasszisokra, akik saját nagyságuk tényével naponta szembesülnek a médiában. Mourinho ezt célra tartással, cinizmussal, fanatizmussal oldotta meg, Ancelotti valószínűleg a portugál kontrasztjaként inkább közvetlenséggel, bizalommal. Mindketten működtetni tudták a csapatot egy ideig. De Pereznek előtérbe kellett lépnie, feljebb kellett másznia náluk.
Az edző
Rafa Benítez személyében aztán sikerült a saját maga által támasztott nehézségekre az egyik legrosszabb megoldást találni. Benítez szakmailag és karizmatikusságban sem mérhető ma már a két előző Real-edzőhöz. Hálátlan szerep az övé, mert úgy kellene megnyernie a csatáit, hogy alig volt hozzá bizalmi tőkéje. Olaszországban teljesen eredménytelen volt a Napolival, előtte hatalmasat bukott az Interrel, szakmai értelemben majdnem tíz éve nem számít relevánsnak a tevékenysége. Egyetlen játékrendszerben hisz, amire viszont a Real Madrid kerete nem alkalmas. Két olyan pragmatikus edző után, mint a „csúnya futballt” is bármikor bevállaló Mourinho, és a játékosai képességét a legjobb posztra állítva hasznosító Ancelotti, bántó a tehetetlensége.
És a játékosok sem hisznek neki. A Real Madridra a Barcelona elleni meccs alapján könnyen rásüthetnénk, hogy alázatos és fegyelmezett csapatjátékra alkalmatlan sztárok gyülekezete, az öltözőből érkező hírek is ezt erősítik – de emlékezhetünk rá, tavaly ez a Real Madrid, ugyanezzel a kerettel milyen káprázatos futballt játszott Ancelottival, huszonkét zsinórban megnyert mérkőzéssel, klubvilágbajnoki címmel a BL-győzelem után. Modric kiesése alapjában változtatott meg mindent, mert a perezi igazoláspolitikának köszönhetően egyszerűen nem létezik rotáció Madridban.
A játékosok
Mostanra pedig a legnagyobb sztárok is önmaguk paródiájává váltak, aminek az egyéni problémákon túl szintén az elnök és az edző tehetetlensége az oka. Az a Cristiano Ronaldo, aki tavaly BL-gólrekordot döntött és ősszel a Real Madrid történetének legeredményesebb játékosa lett, mintha elfelejtett volna futballozni. Létezik ilyen? Kedvetlenül poroszkál vissza a nem létező támadások után a félvonalig, nincs meg a helye a taktikában, ami persze előhozza nárcizmusa legrosszabb jegyeit. Gareth Bale, a százmilliós ember, mintha csak egy hologram lenne a pályán, átmegy rajta a mezőny, használhatatlan és kezelhetetlen. Kroos lustának, Isco indolensnek tűnik, még a hiperalázatos Luka Modric is kifakad a játék reménytelenségét látva – a mostani Real Madrid egy leszálló ágban lévő popzenekarra emlékeztet, amit már csak a tagok balhéi tartanak a címlapokon.
A jövő
A megoldást a klubnak kell megtalálnia. Ha csak a sport vonatkozásairól lenne szó, könnyebben menne, alighanem. Nehéz lenne persze feldolgozni, hogy az elmúlt évtized csapata nem a Real, hanem a Barcelona, amely köröket ver eredményességben a Guardiola-éra óta a fehérekre, üljön bárki a padján. De ez csak szakmai kérdés, volt már ilyen a történelemben, aztán fordult a lapjárás. Azonban amit Perez „alkotott”, azt nehezebb lesz renoválni. Előbb-utóbb elmennek játékosok (Cristiano Ronaldo például, ha így folytatja, valahol máshol fogja saját önképét újrafesteni), lesz új edző – de amíg a Real Madrid minden évben a galaktikus iránytű szerint akarja saját magát újratervezni, addig a problémák újra elő fognak jönni. Jó esetben közben leesik egy-egy trófea – erre a szezonra jelen pillanatban ezt nehéz megjósolni. Ámbár Florentino Perez megmondta a pszeudo-sajtótájékoztatón, semmi különös nem történt, a Barca is kapott már négyet az idén, és még minden cél elérhető.
Nem kell elsütni a szörnyű közhelyet, hogy a jó Real Madridra szüksége van az európai futballnak, egyszerűen csak jó lenne újra látni, hogy nagyszerű futballisták képesek sportemberként tevékenykedni és harcolni a célokért. Csakhogy a fehér balettet alkalmas igazgató, koreográfusok és szólótáncosok nélkül elég nehéz sikeresen működtetni.
