Szegeden kezdte karrierjét a később – a nemzeti bajnokságokban szerzett találatok alapján – a világ legeredményesebb labdarúgójává váló Aleksandar Duric (45), aki a boszniai háború elől menekülve érkezett hazánkba 1992-ben. Édesanyját muszlimok gyilkolták meg, öt éve mégis örökbe fogadott egy muszlim kisfiút, mert mint elmondta: az embereket nem etnikai hovatartozásuk, hanem a szívük alapján ítéli meg. Szegedi barátja, Farkas Árpád szerint a tavaly visszavonult Duric Szingapúrban legalább akkora kedvenc, mint a portugál világsztár, Cristiano Ronaldo.
A Délmagyarországinterjúja.
– A hazájában dúló háború elől menekült Szegedre 1992-ben. Miért pont ide?
– A barátnőm muszlim családjának is el kellett szöknie, és mivel az édesapjának volt Szegeden egy üzlete, velük tartottam. Ismertem a város, a kajak-kenu miatt a nyolcvanas évek végén többször jártam ott, edzettem a Tiszán. Ez volt a szerencsém, mert volt pár kajak-kenus ismerősöm, például a Petrovics-testvérek, Bohács Zsolt, illetve a legjobb barátom, Farkas Árpád, azaz Gumi.
– A családja Boszniában maradt?
– Édesanyámat a muszlimok ölték meg 1993-ban, a házunkat bombatalálat érte. Édesapám és a testvérem is harcolt a háborúban. Rengeteg gyermek maradt szülő nélkül akkoriban, de nem tartok haragot. Az embereket nem az etnikai hovatartozásuk, hanem a szívük alapján ítélem meg, ezért Szingapúrban adoptáltam egy muszlim kisfiút.
– Hogy lesz egy kenus olimpikonból labdarúgó?
– Gyermekkoromban fociztam, kapus és középpályás voltam, ám mivel a kenu is jól ment, az került előtérbe. Az 1992-es barcelonai olimpián Bosznia-Hercegovina először vehetett részt független államként, mindössze tíz sportoló képviselte az országot, az egyik én voltam. A játékok után már terveztem, hogy focistaként is kipróbálom magam, végül miután egy kispályás meccsen láttak játszani, megkaptam a lehetőséget a Tápéban és a Szegedi Dózsában. Elképesztően boldog voltam, hogy focizhatok!
– Miből élt ekkor? Labdarúgóként sok pénz biztosan nem keresett megyei szinten.
– A túlélés volt számomra a tét, ehhez pedig pénz kellett, így márkával sefteltem a Kárász után. Nagyon nehéz időszak volt, de szerencsésnek éreztem magam, mert Gumitól és Kristijan Susnjar barátomtól is sok segítséget kaptam. Szegedet a mai napig imádom, hiányzik a város, sosem felejtem el az ott töltött éveket és a csodás, a sportért rajongó embereket. Tervezem, hogy még idén ellátogatok a városba.
– Nagy váltás lehetett a magyar viszonyok után Ausztráliába költözni.
– 1995-ben kaptam meg a vízumot, nem sokkal később pedig profi szerződést írtam alá az egyik legnagyobb helyi klubnál, a South Melbourne-nél. Később játszottam a Port Melbourne Sharks-ban, a Gippsland Falcons-ban és a West Adelaide-ben, de megfordultam a kínai Tianjin Locomotive-nál is. 1999-ben kerültem először a szingapúri bajnokságba.
– És szépen lassan bekerült a világ legjobb gólszerzői közé is: 2012-ben a legeredményesebb volt a nemzeti bajnokságokban szerzett találatok alapján a labdarúgás történetével és statisztikájával foglalkozó szervezet, az IFFHS szerint. Milyen érzés volt Rivaldót, Raúlt, Henry-t, Sevcsenkót és Tottit is maga mögött látni ezen a listán?
– Mindig is eredményesen játszottam, az pedig külön öröm, hogy ebben a nemzetközi összevetésben az élen állhattam. A góljaimból 321-et a szingapúri élvonalban lőttem, ez a legtöbb, amit valaki egyazon ligában szerzett. Nyolcszor nyertem meg csapataimmal, a Geylang Uniteddel, a Singapore Armed Forces-szal és a Tampines Rovers-szel a profi ligát, amelyben meghívásos alapon brunei, kínai, francia, japán és koreai csapatok is részt vettek. Háromszor lettem az év játékosa. Ezek olyan eredmények, amelyekről álmodni sem mertem volna gyerekként!
– 2007-ben vette fel a szingapúri állampolgárságot, tavalyi visszavonulásáig 53 mérkőzésen 24-szer talált be választott hazája mezében. Miért kezdett 37 évesen játszani egy új válogatottban?
– Kiváló erőben voltam, rengeteget foglalkoztam a testemmel, nem iszom, nem dohányzom, így 2007-ben is tudtam, hogy még sokáig a pályán leszek. Folyamatosan edzettem, és szerencsém is volt, mert soha nem volt súlyosabb sérülésem. Visszanézve a legutóbbi nyolc évre, megérte a szingapúri válogatottat választanom, rengeteg élménnyel lettem gazdagabb a csapatnak köszönhetően. Nem szeretnék nagyképű lenni, de a helyiek számára egy legendának számítok Szingapúrban és Délkelet-Ázsiában is, mindenki ismer itt.
– Apukaként sok a feladata?
– A feleségemmel, Natashával három gyermeket nevelünk, a 13 éves Isabella és a 11 esztendős Alessandro mellett a már említett 5 éves muszlim fiúcska, az adoptált Massimo is a család része. Most, hogy a futball már kevesebb időmet köti le, bőven van lehetőségem velük foglalkozni.
– 2014-ben vonult vissza, a Facebook-oldala alapján látszik, hogy sok hivatalos felkérésnek tesz eleget. Milyen tervei vannak?
– Jelenleg segédedző és erőnléti tréner vagyok a Tampines Rovers-nél, gyermekekkel is foglalkozom. Egyszer mindenképpen szeretnék vezetőedzőként dolgozni, emellett pedig végre lett időm olyan dolgokra, amikre eddig nem tudtam szakítani. Ilyen például, hogy az év végén szeretnék elutazni Szegedre!